Rhage ​és Mary visszatérnek! Végre új kötettel bővül a Fekete Tőr Testvériség, amely „annyira népszerű, hogy talán nincs is olyan olvasó manapság, aki ne hallott volna róla”.

A Fekete Tőr Testvériség számára már semmi sem olyan, mint korábban. Miután elkerülték a háborút az árnyékokkal, megváltoztak a szövetségi viszonyok, új határvonalak húzódtak. Az Alantasok Társaságának tagjai erősebbek, mint valaha, az emberi gyengeséget kihasználva próbálnak több pénzhez, több fegyverhez és több hatalomhoz jutni. De miközben a Fekete Tőr Testvériség nagyszabású támadásra készül ellenük, az egyik testvér önmagával is kemény harcot kénytelen vívni. 
Rhage-et, a legnagyobb étvágyú, ugyanakkor a legnagyobb szívű harcost mindenki tökéletesnek gondolja… vagy legalábbis tökéletesen szórakoztatónak. Ott van neki imádott fele, Mary, a királya és a testvérei élete pedig remekül alakul. Rhage azonban nem érti – és nem tudja kontrollálni – az időnként rátörő pánikot és bizonytalanságot. Ez pedig megrémíti, valamint el is távolítja a párjától. Amikor egy csatában halálos sebet szerez, újra kell értékelnie, mi a fontos az életében. A válasz pedig alapjaiban rengeti meg a világát… és Maryét is. Maryt azonban szintén valami fontos dolog foglalkoztatja, olyasmi, ami vagy még közelebb hozza őket egymáshoz, vagy olyan messzire sodorja, ahonnan már nem tudnak visszatalálni a másikhoz.

3 éve vártam már a folytatást! Kutattam facebook-on, a neten, külföldi és magyar oldalakon, hogy hátha találok egy kis információmorzsát arra vonatkozóan, hogy mikor jelenik meg nálunk. Tavaly jött a hír, hogy A vadállat fordítás alatt, idén megjelenik 🙂 Igaz, hogy nem az előre megjelölt időpontban jelent meg (mondjuk erre lehetett számítani, csak én rettenetesen türelmetlen voltam már, és nem fogadtam valami jól a hírt 😀 ). Aztán eljött a várva várt pillanat, megérkezett az e-mail, hogy a könyv átvehető 🙂 Rohantam is a boltba, mindent félretoltam, hogy csak a könyvre tudjak koncentrálni 🙂

Sokat gondolkodtam azon, hogyan is írjam meg ezt a bejegyzést, hogy ne legyen nagyon spoileres. Nem tudtam, hogy meséljem-e el Mary és Rhage történetét? De mivel ez a könyv a sorozat 14. része, ezért gyanítom, hogy nem ezzel a résszel kezdi a Testvérek történetét megismerni aki kezébe veszi a könyvet. Tehát valószínűleg spoileres lesz a bejegyzés 🙂

Aki ismeri a Testvérek történetét, tudja, hogy Rhage nincs egyedül, és itt most nem Maryre gondolok. Van egy „házikedvence”, egy sárkány személyében, aki az alantasokkal való harcban nagy segítség. 3 emelet magas, lila színű, nagy étvágya van, és ha előjön Rhage bőle alól, akkor csak Mary tudja megnyugtatni, és meggyőzni, hogy ne a Testvériség legyen a desszert az alantasok után 🙂

Ahogy megszokhattuk, ebben a könyvben is több szálon fut a cselekmény, de a fő szál Maryék köré épül. Ha olvastátok az eddigi részeket, akkor nem lepődtök meg azon, hogy Marynek a betegsége következményei miatt nem lehet gyereke. Eddig nem is nagyon foglalkoztak a gyerek témával, mert mindketten tudták, hogy Mary nem tud örököst szülni Rhage-nek. Azonban a Királyt és Zsadistot figyelve rájöttek, hogy bár szeretik egymást, gyerek nékül mégis van egy űr a kapcsolatukban. Nem tette könnyebbé a helyzetüket, hogy Mary a Biztos Menedékben dolgozik, nap mint nap családoknak segít, és napi szinten látja, milyen nagy kincs is egy gyermek.

A könyv fő története tehát a családalapítás köré épül. Felmerül az örökbefogadás gondolata is. Jó volt látni, ahogy megfogalmazódott a gondolat Maryék fejében, hogy jöttek vissza az életbe, kerültek újra közel egymáshoz.

Néha elmorzsoltam egy könnycseppet az olvasás során, de nagyon sokat nevettem is. Lassiter semmit nem változott, a Testvéreket sem kell félteni, ha hülyeségről, és a másik szivatásáról van szó 🙂 Itt értem pl. Rhage és a Kis hableány esetét 🙂

De az egyik kedvenc idiótám, az Lassiter. Vishous nagyon találóan írta le az angyalt:)
„Lassiter olyan, mint a nátha: fertőző, bosszantó, és olyasmi, aminek soha senki sem örül.” De a humora, a stílusa az zseniális 😀

Ezen kívül vannak visszatérő kedvencek, új szereplők. És az izgalom olvasás közben, amikor még nem tudod, hogy az adott szereplőnek fontos szerepe lesz a történet folytatásában, vagy csak ebben a részben kap egy kis figyelmet?

Természetesen ebből a részből sem hiányozhat Xcor, Layla, az Örző, megjelenik az Omega is néhány sor erejéig, sokszor feltűnik Assail, aki egyre szimpatikusabb lett a történetben. De mint ahogy említettem új szereplőkkel is megismerkedünk. Oldalakon keresztül tudnám részletesen bemutatni a szereplőket, de nem fogom, mert az már annyira hosszú lenne, hogy senki nem olvasná végig a bejegyzést 🙂

Nagyon tetszik, hogy az adott könyv nincs lezárva végérvényesen az adott párossal, mégsincs függővége. Szuper ötlet volt újabb könyvet szentelni annak idején Wrathnak és most Rhage-nek. Köszönöm a kiadónak, hogy lehetőséget biztosított, hogy ismét a Testvérekkel legyünk 🙂

Így a végére már csak egy kérdésem maradt 🙂 

Nyúltilop?? Rhage, most komolyan? 😀 Nem vagy normális 😀 😀

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

„Örökkön-örökké”-bonbon! 
Drew-t és Jennyt éveken át irigyelték a barátaik zabolátlan szexuális életük miatt… illetve, dehogyis! Leginkább hányni tudtak volna miattuk. 
Két gyerek mellett, túlhajszolt életük során most először, Drew és Jenny nem találja a közös hangot a hálószobában. Drew semmitől sem riad vissza, hogy egykor szenvedélyes feleségét újra becserkéssze, Jenny pedig bármit megtenne, hogy végre átaludhassa az éjszakát. 
Carter és Claire, Jim és Liz minduntalan (és hasztalanul) a tanácsaikkal bombázzák a sorsával elégedetlen párt, mert szeretnék, ha rendbe jönne a régebben boldog Drew és Jenny élete. 
Vajon a Csokoládéimádók harmadik, befejező részében megtalálják a kiveszni látszó tüzet a házasságukból, vagy a helyzetük még annál is kényesebb, mint amikor Jenny mézzel öntötte le Drew-t, aki egy fára ragasztotta 
Kövesd a történetüket és dobd fel a napod!

Imádom ezt a sorozatot 🙂 Az első résznél reggelente hamarabb keltem, és a hosszabb úton mentem be az irodába, hogy minél több időm legyen olvasni. Ez rossz ötlet volt, mert a metrón megesett, hogy hangosan felröhögtem, szegény csaj előttem pedig zavartan nézett fel, hogy normális vagyok-e? 😀 A sorozat első két részét imádtam, és már nagyon régóta vártam ezt a részt is. Végre sikerült hozzájutnom, és ebben sem csalódtam 🙂

Ezt a sorozatot, és ezt a 6 bolondot, receptre írnám fel mindenkinek 🙂 Ennyi marhaságot felnőttként elkövetni, mint amit ezek hatan véghez vittek, ez minden képzeletet felülmúl 🙂 De hogy Tara Sivec is hogy bír ilyen sztorikat kitalálni… 😀

A sorozat ezen része Drew és Jenny életét mutatja be. Ők azok, akik egymásnak esnek a nap bármely szakában, és szó szerint bárhol, ahol éppen kedvet kapnak egy kis izgalomhoz 🙂 A házaséletük feldobásához szinte minden tárgyat felhasználnak, ami mozdítható. Ebből kifolyólag visszatérő vendégek a kórház sürgősségi osztályán.

Az első gyerekük születése után nem változott semmi a hálószoba falain belül, azonban mióta megszületett a fiúk, eltávolodtak egymástól. Jenny már nem kívánja a szexet, Drew pedig már lassan a falat kaparja, hogy nem érhet a feleségéhez. Megpróbálják saját maguk rendbe tenni a kapcsolatukat, és amikor ez nem sikerül, akkor ellátogatnak egy terapeutához. Mint kiderült, ez rossz ötlet volt 🙂 És itt jönnek a képbe a barátok 🙂 Szépségszalon, és női praktikák a csajok oldaláról, katonai szintű férjképző a pasik oldaláról.

A röhögés garantált 🙂 Nem, nem a diszkrét kuncogásra, hanem a hangosan, könnyezve, visítva, csapkodva röhögésre gondolok. 

Már önmagában a két főszereplő stílusa is viccesen van bemutatva. Jenny a tipikus szőke nő, akiről a mindenki által ismert szőke nős viccek születnek, Drew pedig a ‘ki ha én nem’ pasi, aki tisztában van az adottságaival, és a külsejével, és ezt nagy örömmel hangoztatja is.

Ha egy másik könyvben szerepelnének hasonló temperamentumú szereplők, akkor biztos, hogy utálnám őket, de ebbe a sorozatba nagyon beleillenek.

Tetszett a könyv lendülete, nem volt olyan oldal, amelyiken unatkoztam volna. Öröm volt olvasni, ahogy a 6 barát kiáll egymásért, szeretik egymást, és mindig, minden körülmények között számíthatnak egymásra.

Egy ilyen könyv már nagyon hiányzott az életemből. Régen röhögtem ennyit, és ilyen jót.

Viszont egy jó tanács: nyílvános helyen, és este amikor már elaludt a gyerek, ne olvasd a könyvet, különben az emberek bolondnak néznek, a gyerkőcöt meg lehet visszaaltatni 🙂

Amit mindenképp szeretnék még megemlíteni a könyvvel kapcsolatban, és ez mindenki számára megfontolandó, hogy kommunikáljunk a társunkkal. Akkor elkerülhetőek a viták, a félreértések, és mindkét fél számára könnyebbek a hétköznapok.

Ahogy a sorozat első két része, ez is tele van trágár kifejezésekkel, és vulgáris szóhasználattal. Tehát csak saját felelősségre olvasd el a könyvet 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Hadd mondjam el… 
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor? 
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket? 
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Az írónőtől már olvastam korábban a Jégviráglányokat, és ha lejjebb görgettek a blogon, az értékelésemet is megtaláljátok. Nem titok, az a könyv nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Viszont úgy gondoltam, adok még egy esélyt az írónőnek, hátha egy másik könyvét jobban a magaménak érzem.

Mint a Jégviráglányokban, Anderson ebben a könyvben is komoly témát boncolgat.

A történet főszereplője Melinda, egy fiatal középiskolás lány. A nyári szünetben történt valami, ami teljesen megtörte, a barátai elfordultak tőle, a szülei leginkább az egymással való vitatkozással vannak elfoglalva. Egyedül marad a történtek súlyával, és az emlékeivel. Senkinek nem beszél arról, hogy min ment keresztül, mert senkivel nem is tud beszélni róla, senki nem beszél vele. Ezért Melinda is felhagy a beszéddel, csak akkor szólal meg, ha mindenképpen muszáj. Az iskolát pokolként éli meg, alkalmanként ellógja a tanítási napot, a jegyei folyamatosan romlanak. Csak a művészetek érdeklik. Az egyetlen lány, aki egyáltalán szól hozzá, Melinda depressziója miatt elfordul tőle.

Egy egész év kellett ahhoz, hogy Melinda megnyíljon, és tudjon beszélni a nyáron történtekről.

Valóban komoly témáról van szó, ezért is tűnt nekem a 200 oldalasa könyv a duplájának.

Nem mondom, hogy ez lett a kedvenc könyvem idén, de a Jégviráglányoknál jobban magaménak éreztem. A karácsonyi pulyka esete különösen tetszett, azon felnevettem, ami elég meglepő, figyelembe véve a könyv témáját.

Végig E/1-ben íródott, tehát kizárólag Melinda szemszögéből követjük az eseményeket. Mivel nem beszél sokat, ezért hosszabb párbeszédekre ne számítsunk. Nem tudjuk meg rögtön a könyv elején, hogy mi történt vele, Anderson fokozatosan építette fel a történetet, amelyet Melinda mesél el nekünk. Az igazság megdöbbentő, sokkoló, dühítő, és megrázó.

Tényleg csak akkor olvasd el a könyvet, ha közel állnak hozzád a hasonló témájú könyvek.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

„Annyi ​éven át az éneklés volt az, amitől különlegesnek éreztem magam. Az éneklés tett azzá, aki vagyok. Azelőtt, hogy egy kórházi ágyon tértem volna magamhoz. Néma csenddel körülvéve. Mielőtt ráébredtem volna, hogy több vagyok, mint a hangom…”

A tizenöt éves Stellának minden esélye megvan arra, hogy egyszer teljesüljön leghőbb vágya: a Broadwayn fellépve megmutathassa tehetségét tehetségét a világ előtt. Egy tragikus baleset következében azonban egyik napról a másikra elveszíti hallását. A teljes némaságba burkolózva nemcsak a barátaiba és a hangjába vetett hite rendül meg, hanem az önmagával kapcsolatos elképzelései is megkérdőjeleződnek: van-e célja az életének az éneklésen kívül? 
Az orvosi beavatkozás előtti tizenhét napot kell ebben a „csendbuborékban” töltenie, miközben egyedül – a beszédhibája miatt lassan, dadogva beszélő – Hayden szájáról képes olvasni. A fiú mindent megtesz azért, hogy megmutassa neki: miként fedezheti fel önmagát és a körülötte lévő világ csodáit hangok nélkül is… 
A Csend egy váltott szemszögű, lírai történet arról, hogyan képes a szerelem áthatolni a némaság leküzdhetetlennek tűnő falain.

Az olvasási válságom kellős közepén, az egyik legjobb barátnőm terelt Deborah Lytton könyve felé. Már a könyv elején tudtam, hogy nagyon jól döntöttem, amikor elkezdtem. Magába szippantott, és nem engedett.

A Harmat Kiadó gondozásában jelent meg ez a gyönyörű történet, amiért nem győzök elég hálás lenni. A borítóért külön köszönet! Nekem már kezd egy kicsit sok lenni, hogy a mostanában megjelent könyvek borítóján egy félmeztelen, kigyúrt pasi feszít. Ne értsetek félre, nincs ezzel baj, csak borítótervezésnél legyünk már néha egy kicsit kreatívak 🙂 Nagyon örültem, amikor megláttam ezt a borítót, innentől már nem is volt kérdés, hogy elolvassam-e.

A történetben fontos szerepe van a művészetnek, ami különösen megfogott, tekintve, hogy az én hivatásomat, a fotózást is a művészet egyik ágának tekintik.

Stella tehetséges énekes, legnagyobb álma, hogy a Broadway-n énekeljen. Hayden fantasztikusan zongorázik, a nagyapja pedig csodálatos szobrokat készít.

Stella elvált szülők legidősebb gyermeke. Az édesanyjával, és a hugával él együtt. Egy iskolai előadás válogatóján találkozik Haydennel, a visszahúzódó, csendes fiúval, aki beszédhibája miatt kerül minden kapcsolatot az emberekkel. Tegyük hozzá, hogy az iskolatársai sem könnyítik meg a helyzetét.

Stellát a barátnője elrángatja egy buliba, ami borzalmas véget ér. Baleset éri, és bár az életét Haydennek köszönheti, a hallását elveszti. A kórházban ébred, körülötte teljes csend, és ezzel szertefoszlott a Broadway-ről szőtt álma.

Hayden el sem mozdul a kórházi ágya mellől. A beszédhibája segít neki abban, hogy tudjon kommunikálni Stellával, ugyanis csak az ő szájáról tud olvasni a lány.

Hayden célul tűzte ki, hogy megmutatja Stellának az élet azon csodáit, amihez nincs szükség a hallásra. A látással, tapintással ugyan úgy érzékelheti a külvilágot, ugyan úgy élvezheti, és értékelheti  az életet. Napról napra kerülnek egyre közelebb egymáshoz, és mélyülnek el az érzéseik egymás iránt.

Nekem a történet eleje volt megdöbbentő egy kicsit. Amikor Stella elvesztette a hallását, úgy tűnt nagyon hamar beletörődött a helyzetébe. Én drámát vártam, ajtó csapkodást, kiabálást, zokogást. /Mint ahogy valószínűleg én regaálnék, ha ilyen helyzetbe kerülnék. / Ezen az érzésen hamar túltettem magam, és csak élveztem a történetet.

Ha belegondolunk, a mindennapok során alíg fordítunk figyelmet a körülöttünk lévő világra, az állatokra, a növényekre, az illatokra egy virágos kertben. Ezt természetesnek vesszük, de néha álljunk meg, és nézzünk körül, lássuk meg azokat a csodákat, amelyek körülvesznek minket. Idegesít, ha szombat hajnalban madárcsiripelés ébreszt? Belegondolt bárki is, hogy milyen az, amikor egy nap felkelünk, és nem halljuk azt a kismadarat, és a teljes csend vesz körül?

Én személy szerint örömmel olvasok olyan könyveket, aminek van tanulsága, van mondanivalója, és olvasás közben átértékelhetem a dolgokat. Pozitívabban várhatom a másnapot, mert minden nap új lehetőségek várnak. Ezeket a lehetőségeket vegyük észre, ragadjuk meg! Én ezt kaptam ettől a könyvtől.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti, 
Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki. 
Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja, 
Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa. 
Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret, 
Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget. 
Mikor aztán kedvence futásnak ered, 
Hiába ígér a másik baba szépeket, 
Benny szíve megtört, szeméből könny csorog, 
hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog. 
Kedvence az övé, vissza kell kapnia 
vagy a másiknak meg kell lakolnia.

Ezt a könyvet az általam gyártott könyves kihívás miatt olvastam el (a teljes kihívást a blogon megtaláljátok). A lista utolsó pontja egy olyan könyv, aminek legalább 2 szerzője van. Úgy tűnt jól kitoltam magammal, mert hetekig kerestem egy ilyen könyvet 🙂 Végül ez a könyv szembe jött velem a www.moly.hu-n, , és mivel 2 szerzője ven, és 18+ könyvet már rég olvastam, úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt.

Már vagy 2-3 napja azon gondolkodom, hogy mit is írhatnék erről a történetről úgy, hogy az én értékelésem se legyen 18+ az őszinte véleménytől, és ne legyek letiltva egyik oldalról sem 🙂

Olvastam már megrázó könyveket, amire szívem szerint vagy háromszor rányomtam volna azt a bizonyos korhatáros karikát, biztos ami biztos alapon. Olvastam már olyan könyveket, aminek a főszereplőjét válogatott középkori kínzásoknak vetettem volna alá, olvastam már olyat, amitől sokkot kaptam, de ilyennel, mint ez a könyv, még nem találkoztam.

Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy aki egy ilyen történetet kitalál, az vajon mentálisan rendben van-e?
A történet lényege, hogy van egy pszichopata állat, Benny (Benjamin), aki elrabol 2 kislányt (testvéreket), és évekig cellában tarja őket, kínozza, éhezteti, megerőszakolja, babának öltözteti őket. Ők lesznek annak a rohadéknak a babácskái.

4 évvel később Jadenek, az idősebbik testvérnek sikerül elszöknie, de hiába mond el mindent amire emlékszik, nem tudnak a huga, és az elrablója nyomára bukkanni. Felnőttként nyomozó lett, az életét arra tette fel, hogy megtalálja a testvérét, és egy életre eltüntesse a Föld színéről Bennyt. Aki azért évekkel később is tartogat meglepetéseket.

Most komolyan, szerintetek normális, aki ilyet kitalál? Nagyot ütött, nemcsak a borzalmak miatt, hanem a tény miatt, hogy ez gyakorlatilag bármikor megtörténhet. A hírek tele vannak hasonló pszichopatákkal, akik gyerekeket kínoznak. Utáltam Bennyt, gyűlöltem amit képvisel.

A fülszövegtől nem lettem okosabb, a kritikák alapján mindenki odáig és vissza van ettől a könyvtől, tehát egy esélyt megérdemelt. És mint korábban említettem, nem hagyok félbe könyvet. Viszont nagyon durva függővége van a történetnek, és mint kiderült lesz még vagy 4 része. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy 4 részen keresztül  még mit tudnak kitalálni? Azt már sejtem, hogy miről fog szólni a következő rész, na de a többi?

Sok mindent nem értettem Jade viselkedésével kapcsolatban. Azt hinné az ember, hogy egy rendőrnek tanulnia kell pszichológiát, és felkészítik arra, hogy elrablás, több éves kínzás esetén mire kell számítani az áldozat viselkedésével kapcsolatban.

Egy jó tanács a bejegyzés végére! Csak akkor olvasd el ezt a könyvet, ha nem zavar a függővég, és ha el tudod viselni azt a sok borzalmat, amin két gyereknek át kellett mennie.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Egy csók egy pillanat. 
De ezer csók élethosszig kitart.

Van egy fiú. 
És van egy lány. 
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. 
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. 
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. 
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? 
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…

Szerintem soha nem írtam még ilyen nehezen értékelést egy könyvről. Azokat az érzéseket, amit a könyv kiváltott belőlem olvasás közben, nehéz szavakban kifejezni. Ez a könyv egyszerűen letehetetlen. Én részletekben olvastam, aminek nagyon egyszerű oka van. Az elejétől az utolsó oldalig végig könnyeztem, és egy idő után nem láttam a betűket.

Tehát egy jó tanács, mielőtt elkezded olvasni a könyvet, készítsd be magadnak jó sok papírzsepit 🙂

Rune norvég származású, az apját Amerikába helyezi a cége, ezért kénytelenek elköltözni. A költözéskor találkozik Rune a szomszédban élő Poppyval. Ekkor 5 évesek voltak, és ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok. Poppy életvidám lány, aki imádja a kalandokat, és imádja a nagymamáját hallgatni, aki a halálos ágyán egy nagy kalandra küldi az unokáját. Egy befőttes üveget ad át, 1000 db szivecskével Poppynak, akinek az lesz a feladata, hogy élete során gyűjtsön csókokat olyan fiúktól, akik fontosak a számára. Olyan csókokat, amikor a szíve majd kiugrik a helyéből. Ezeket a csókokat jegyezze fel a szívecskékre, hogy majd ha eljön az idő, az unokájának ő is el tudja mesélni azokat a csókokat, amelyek szebbé tették az életét, és amire egész életében emlékezni fog.

Ahogy telik az idő, és Poppyék egyre idősebbek lesznek, úgy alakul át a barátságuk szerelemmé. Nagyon fiatalok, és természetesen el is könyvelte mindenki (Poppyt és Rune-t kivéve), hogy ez csak egy fellángolás, majd elmúlik.

15 évesen azonban bekövetkezik az, amire egyikük sem számít. Rune családja visszaköltözik Norvégiába. Ez nemcsak Poppyt és Rune-t töri össze lelkileg, de Rune kapcsolata is megromlik a családjával. Kiváltképp az apjával, ugyanis őt okolja, hogy el kell hagynia Poppyt.

Poppy és Rune, még ha más-más kontinensen vannak is, minden nap beszélnek, írnak egymásnak. Egészen addig, amíg Poppy egy nap nem válaszol a hívásokra. Majd a következő nap sem, és azután sem. Ez így megy 2 éven keresztül. Rune teljesen elveszíti önmagát, a sötétség és a düh tölti ki minden pillanatát. De két év után kénytelen szembenézni a démonaival, a haragjával, és Poppyval, ugyanis visszaköltöznek Amerikába. Rune pedig választ vár Poppytól az elmúlt két évre. De a válasz teljesen összetöri.

De nemcsak őt, hanem engem is.

Nem túlzok, tényleg végig sírtam a könyvet. Ezt biztosan elolvasom még néhányszor idén, ugyanis nemcsak a története gyönyörű, de fontos dologra hívja fel a figyelmet. Éljünk teljes, jó életet, és egyetlen másodpercet se veszítsünk el! Szeressünk, és hagyjuk, hogy szeressenek! Legyenek álmaink, és legyen bátorságunk megvalósítani őket! Keressük a kalandokat, és ragadjuk meg a pillanatot!

Hiszem, hogy így kellene mindenkinek tekintenie a holnapra. Hogy az egy új nap, új lehetőség arra, hogy egy csodaszép napod legyen, tele érzelmekkel, kalandokkal, csókokkal, öleléssel. Ami majd eszedbe jut 70 évesen, és amiről majd szívesen mesélsz a gyerekeidnek, és az unokáidnak.

Rune a pillanatok megőrzésére, és megörökítésére a legtökéletesebb módszert választja. A fényképezést! Fotósként pontosan átérzem azt, hogy milyen amikor egy pillanatod van, amit nem fogsz tudni megismételni, és azt a pillanatot sikerül megörökítened a gépeddel. Ez a pillanat lehet egy önfeledt mosoly, egy kacagás. Amikor élvezed a napsütést, vagy csak ránézel arra a személyre, akit feltétel nélkül szeretsz. Ezeket a pillanatokat örökíti meg Rune is és én is.

A könyvben nemcsak a fotózás kapott fontos szerepet, hanem a zene is. Poppy a nehéz pillanatok elől a zenébe menekül. Ő maga csellózik. Már attól szebben látja a világot, ha zenét hallgathat. De ha csellózik, akkor ő is szívvel-lélekkel játszik!

Bizton állíthatom, hogy ez volt az egyik legszebb, legtanulságosabb, és legtöbb érzelmet kiváltó könyv, amit az elmúlt 10 évben olvastam.

Egy valamivel nem voltam kibékülve, az pedig az Epilógus. Kaptunk egy részinformációt, de semmi magyarázat, semmi történet nem volt hozzá kapcsolva. Olyan érzésem volt, hogy az írónő nem tudott mit írni az Epilógusba, ezért gyorsan összedobott 2-3 mondatot, hogy „jól van az úgy”. Hát üzenem, hogy nem, nincs jól így! Egy befejezett történet utolsó 2 oldalába „bedobni” egy olyan információt, aminek a történetét nem meséljük el, az nem a legszerencsésebb lezárás.

De ettől eltekintve csodálatos könyv volt, hálásan köszönöm a Twister Media kiadónak, hogy lehetőséget biztosított arra, hogy megismerhessük Poppy és Rune történetét!

Amikor az első alkalommal összefutottam Chase-szel, nem tettem rá túl jó benyomást. 
Egy étterem mosdója előtt kuporogtam a folyosón, és épp a barátnőmnek hagytam üzenetet, hogy mielőbb hívjon vissza valami ürüggyel, mert le akartam lépni a pocsékul sikerült randimról. 
Chase hallott minden szót, szajhának nevezett, majd kéretlenül ellátott néhány tanáccsal pasi- és randiügyben. Megmondtam ennek a magas és szívdöglesztően jóképű alaknak, hogy foglalkozzon a saját átkozott ügyeivel, majd visszamentem a dögunalmas partneremhez. 
Később – elhaladván az asztalunk mellett – Chase kajánul vigyorgott, én pedig a pimaszul szexi, kemény fenekét bámultam, miközben odament a lányhoz, akivel együtt vacsorázott. 
Képtelen voltam megállni, hogy néha lopva ne pillantsak rá erre a beképzelt és lekezelő modorú alakra, aki a terem túlsó végében ült a barátnőjével. Természetesen többször rajtakapott, hogy nézem, és mindannyiszor rám kacsintott. 
Amikor ez a szívdöglesztő fazon és a hasonlóképpen szexi barátnője hirtelen ott termett az asztalunknál, megrémültem, hogy ez a jóvágású idegen be akar árulni a pasimnak. 
Ehelyett azonban úgy tett, mintha régóta ismernénk egymást, majd leült az asztalunkhoz a párjával, és mindenféle kiagyalt és rám nézve módfelett kínos történettel szórakoztatta a társaságot a nem létező közös gyermekkorunkról. 
A fickó – aki mellett addig halálra untam magam – furcsa módon izgalomba jött a tolakodó ismeretlen sztorizásától. 
Amikor az este véget ért, elváltunk egymástól, én pedig sokkal többet gondoltam erre a vonzó idegenre, mint azt valaha is be merném vallani. Még annak ellenére sem voltam képes kiűzni a fejemből, hogy tudtam, sosem látom újra. 
Úgy értem, mi az esélye annak, hogy csupa véletlenségből ismét belefutok valakibe egy nyolcmilliós nagyvárosban? 
A véletlen mégis úgy hozta, hogy egy hónap múlva ez a szexi pasi lett az új főnököm…

Tegnapelőtt este fejeztem be a könyvet, de szívem szerint ma el is kezdeném megint. 🙂 Az írónőről még csak nem is hallottam ezidáig, de mostanában mindig ez a könyve jön velem szembe. Gondoltam adok egy esélyt neki, ha már mindenki ennyire szereti 🙂 Az első fejezet közepén már tudtam, hogy én is imádni fogom! Ezt a történetet nem lehet nem szeretni!

Romantikus történet, egy kis humorral, szerelemmel, erotikával, fájdalommal, és gyásszal. Minden benne van, aminek benne kell lennie. Képtelenség letenni. Őszinte leszek, amikor eljutottam a „hétköznapi lány találkozik a dúsgazdag szexi cégigazgatóval” akkor eszembe jutott a Szürke ötven árnyalata, és levert a víz, mert ha ez is olyan, akkor biztos hogy földhöz csapom. (Na ja, az árnyalatos csoda nem a kedvencem :D)

Már a könyv eleje is mosolyt csal az arcunkra, Reese és Chase megismerkedése nem hétköznapi. Egy étteremben találkoznak, amikor Reese telefonon kér megmentést a barátnőjétől egy elfuserált randi miatt. Chase a beszélgetést hallva nincs túl jó véleménnyel a lányról, amit meg is jegyez 🙂 Ez még nem is lenne olyan nagy sztori, de Chase-t nem kell félteni, a saját randi partnerével csatlakoznak Reese randijához, kitalálva egy mesét, hogy mégis honnan ismerik egymást. De most komolyan, ki tud ilyen sztorit kitalálni, mint Chase? 🙂

Reese marketingesként dolgozik, a szerelmi élete nem túl fényűző. Chase a saját vállalatának az igazgatója, egyéjszakás kalandjai messze földön híresek 🙂

A sors fintora, hogy Reese éppen Chase vállalatánál kap munkát. A levegő izzik körülöttük, de Chase szerelmi életét még a múltja irányítja, Reese, mint ahogy már korábban is említettem, nem túl szerencsésen választ partnert magának.

A történet jelentős részében Reese szemszögéből követjük az eseményeket a jelenben, azonban olykor-olykor bepillantást nyerhetünk Chase múltjába is. Szépen lassan megértjük a tetteinek a miértjeit is.

Az írónő fantasztikusan göngyölíti fel a szálakat, egy percig sem unatkoztam a könyv olvasása közben. Tény, hogy a vége felé egyszer úgy éreztem, hogy ha belenyúlhatnék a történetbe, úgy megcsapkodnám a vezérigazgató urat, hogy csak pislogna. 🙂

Jókat röhögtem a fiatalok szúrkálódásán, mellette pedig összeszorult a torkom Chase szenvedését olvasva. Fontos szerepet kapnak a történetben a barátok, és a testvéri szeretet is. Tetszett, ahogy Anna, és Sam (Chase testvére és az egyik legjobb barátja) milyen szeretettel gondoskodnak róla, amikor a padlón van, ugyanakkor ha kell, kemény eszközöket is bevetnek, hogy Chase visszatérjen az életbe.

Nagyon ritka, amikor idézeteket írok ki a könyvekből, most mégis kettővel gazdagodtam, amit szeretnék negosztani veletek.

Az egyiket Reese-től származik:

„Milyen csodálatos dolog is a remény! Úgy növekszik benned, akár a vadszőlő, körbefonja a szívedet, és melegséggel önti el.”

Legyünk őszinték, már mind éreztük ezt az életünk során! És még fogjuk is.

A másik szívbemarkoló idézet nélkül a könyv vége nem úgy alakult volna, ahogy alakult. Kellett hozzá Payton is, Chase egykori menyasszonya:

„Ne azon morfondírozz, mi lenne, ha! Inkább azzal törődj, ami van!”

Nem mondom, hogy nem voltak klisék a könyvben, de nekem nem volt zavaró. Remélem hamarosan olvashatjuk az írónő többi könyvét is magyarul 🙂

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. 
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba. 
Én vagyok az a lány. 
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok. 
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

Ezzel a könyvvel már nagyon régóta szemezet, most végre eljött az ideje, hogy elolvassam, és rájöjjek már rögtön a legelején, hogy nem nekem íródott. Olyasmi történetre számítottam, mint pl a Sugar című könyv Deirdre Riordan Hall tollából, de még csak hasonló sem volt. Elolvastam az értékeléseket, mindenki dicsérte, na mondom ez egy tökéletes szombati olvasmány lesz. Tévedtem.

A következő történt:
– már szinte depressziós lettem
– folyamatosan éhes voltam
– ha ettem, attól csak lelkiismeret furdalásom lett
– ha nem ettem, akkor meg a fejem fájdult meg

Megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe. Egy dolog miatt szenvedtem végig, mégpedig azért, mert kíváncsi voltam, hogy Lia elég erős-e ahhoz, hogy segítséget kérjen.

A történet azzal kezdődik, hogy Lia legjobb barátnőjét Cassiet egyedül, holtan találják egy motelban. Bár hónapok óta nem beszéltek, a halála előtti éjszakán Cassie 33 alkalommal próbálta felhívni Liát, aki nem vette fel a telefont, emiatt folyamatos lelkiismeret furdalása van, hogy ha fogadja a hívást, talán Cassie-t meg lehetett volna menteni. Liát ezután Cassie szelleme kísérti, szinte mindenhol őt látja. Hívja magához, és folyamatosan azt ismételgeti, hogy hamarosan úgyis találkoznak.

A két lány ugyanis beteg. Cassie bulímiás volt, és ez is okozta a halálát, Lia pedig anorexiában szenved. Emiatt már kétszer kezelték kórházban, célja, hogy 40 kilós legyen. Magát kövérnek látja, ezért éhezteti magát. Folyamatos hazugságokkal hitegeti az apját, az anyját, sőt még a mostoha testvérét és az apja feleségét is. Minden mérlegelés egy hazugság. Szívesen süt, főz, segít a karácsonyi vásáron sütit árulni, de hiába vágyik egy pár falat után, kíméletlenül megtagadja magától. Minden ételről fejből tudja, hogy hány kalóriát tartalmaz.

A helyzet odáig fajul, hogy elkezdi vagdosni a bőrét, a fájdalommal igyekszik elkerülni az étel utáni vágyakozását, egészen addig, amíg el nem fajul a helyzet.

Őszintén sajnáltam Liát. Én is tudom magamról, hogy a tökéletes alakért van még mit doglozni, de eszembe nem jutna éheztetni magam. Arról olvasni, hogy egy fiatal lány hogyan megy tönkre az önképzavara miatt, nagyon elszomorító. Néha rákiabáltam volna a szülőkre, hogy nyissák már ki a szemüket, a gyereküknek segítségre van szüksége. Nem szabadna, hogy ilyen mélyre süllyedjen valaki a betegsége miatt.

Összegezve, ne egy kellemes hétvégi olvasmányra számítsatok!

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.

Ennél a könyvnél elolvastam az értékeléseket. És elhittem. Abban a hitben voltam, hogy ha mindenki imádja, akkor csak jó lehet. Hát rávetettem magam, mint kutya a csontra. Viszont az első fejezet után már tudtam, hogy kár volt. Nem szoktam félbehagyni könyvet, akármennyire borzalmasnak érzem is, ezért ezt is végigszenvedtem. Életem során (leszámítva az iskolás kötelezőket) 3 könyvet hagytam eddig félbe, de azokat tényleg időpocsékolásnak éreztem.

Ha tízes skálán pontoznom kellene ezt a könyvet, akkor talán 2 pontot kapna. Egyet a borítóért, mert az tényleg jól sikerült, és egyet az alap történetért, amit sajnos nem sikerült a legjobban megírnia a szerzőnek.

Az alaptörténete röviden annyi, hogy kószál valami szerte a világban, amire ha ránéznek az emberek, akkor eszüket vesztik, törnek-zúznak, a végén pedig végeznek a szeretteikkel, és saját magukkal. Az emberek rettegésben élnek, és próbálják menteni az életüket. Az ablakokat takarókkal takarják el, szemfedővel lépnek ki a házból ha már nagyon muszáj, de még ha az ajtót kell kinyitni, akkor is csukott szemmel teszik.

A főszereplő Malorie, aki a nővérét veszti el emiatt a titokzatos kór, vagy lény, vagy akármi miatt, jelentkezik egy hírdetésre, ami biztonságot ígér. Terhesen útnak is indul autóval (természetesen csukott szemmel vezet kilómétereket -muhaha-). A hírdetésre többen is jelentkeztek, ebből adódik, hogy többen lesznek összezsúfolva egy házban. Megtesznek minden óvintézkedést, amit szükségesnek éreznek, és amit tudnak. Ez a történet múltban játszódó része.

A könyv másik fele (általában fejezetenként vált a múlt és a jelen között) 4 évvel később, a jelenben játszódik. Melorie a 2 gyermekével útnak indul, hogy meneküljön a téboly elől. Ehhez 30 km-t kell leeveznie szemfedővel(!!!). 30 kilóméter… Csukott szemmel.. Na persze.

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy az alap történet melyik Stephen King könyvre emlékeztet? Na az egy jó könyv volt! Kb 10-12 évvel ezelőtt olvastam, és egyszerűen nem jut eszembe a címe. Dühítő!

Csak azért rágtam át magam ezen a történeten, mert kíváncsi voltam, hogy kiderül-e a végére, hogy mi vagy ki okozza ezt a tébolyt az emberek között. 

De nem is ragozom tovább, mert azon kívül, hogy jó lett a borító, nem sok pozitívat tudok mondani erről a könyvről.

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)