Egy csók egy pillanat.
De ezer csók élethosszig kitart.
Van egy fiú.
És van egy lány.
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik.
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő.
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik.
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül?
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…
Szerintem soha nem írtam még ilyen nehezen értékelést egy könyvről. Azokat az érzéseket, amit a könyv kiváltott belőlem olvasás közben, nehéz szavakban kifejezni. Ez a könyv egyszerűen letehetetlen. Én részletekben olvastam, aminek nagyon egyszerű oka van. Az elejétől az utolsó oldalig végig könnyeztem, és egy idő után nem láttam a betűket.
Tehát egy jó tanács, mielőtt elkezded olvasni a könyvet, készítsd be magadnak jó sok papírzsepit 🙂
Rune norvég származású, az apját Amerikába helyezi a cége, ezért kénytelenek elköltözni. A költözéskor találkozik Rune a szomszédban élő Poppyval. Ekkor 5 évesek voltak, és ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok. Poppy életvidám lány, aki imádja a kalandokat, és imádja a nagymamáját hallgatni, aki a halálos ágyán egy nagy kalandra küldi az unokáját. Egy befőttes üveget ad át, 1000 db szivecskével Poppynak, akinek az lesz a feladata, hogy élete során gyűjtsön csókokat olyan fiúktól, akik fontosak a számára. Olyan csókokat, amikor a szíve majd kiugrik a helyéből. Ezeket a csókokat jegyezze fel a szívecskékre, hogy majd ha eljön az idő, az unokájának ő is el tudja mesélni azokat a csókokat, amelyek szebbé tették az életét, és amire egész életében emlékezni fog.
Ahogy telik az idő, és Poppyék egyre idősebbek lesznek, úgy alakul át a barátságuk szerelemmé. Nagyon fiatalok, és természetesen el is könyvelte mindenki (Poppyt és Rune-t kivéve), hogy ez csak egy fellángolás, majd elmúlik.
15 évesen azonban bekövetkezik az, amire egyikük sem számít. Rune családja visszaköltözik Norvégiába. Ez nemcsak Poppyt és Rune-t töri össze lelkileg, de Rune kapcsolata is megromlik a családjával. Kiváltképp az apjával, ugyanis őt okolja, hogy el kell hagynia Poppyt.
Poppy és Rune, még ha más-más kontinensen vannak is, minden nap beszélnek, írnak egymásnak. Egészen addig, amíg Poppy egy nap nem válaszol a hívásokra. Majd a következő nap sem, és azután sem. Ez így megy 2 éven keresztül. Rune teljesen elveszíti önmagát, a sötétség és a düh tölti ki minden pillanatát. De két év után kénytelen szembenézni a démonaival, a haragjával, és Poppyval, ugyanis visszaköltöznek Amerikába. Rune pedig választ vár Poppytól az elmúlt két évre. De a válasz teljesen összetöri.
De nemcsak őt, hanem engem is.
Nem túlzok, tényleg végig sírtam a könyvet. Ezt biztosan elolvasom még néhányszor idén, ugyanis nemcsak a története gyönyörű, de fontos dologra hívja fel a figyelmet. Éljünk teljes, jó életet, és egyetlen másodpercet se veszítsünk el! Szeressünk, és hagyjuk, hogy szeressenek! Legyenek álmaink, és legyen bátorságunk megvalósítani őket! Keressük a kalandokat, és ragadjuk meg a pillanatot!
Hiszem, hogy így kellene mindenkinek tekintenie a holnapra. Hogy az egy új nap, új lehetőség arra, hogy egy csodaszép napod legyen, tele érzelmekkel, kalandokkal, csókokkal, öleléssel. Ami majd eszedbe jut 70 évesen, és amiről majd szívesen mesélsz a gyerekeidnek, és az unokáidnak.
Rune a pillanatok megőrzésére, és megörökítésére a legtökéletesebb módszert választja. A fényképezést! Fotósként pontosan átérzem azt, hogy milyen amikor egy pillanatod van, amit nem fogsz tudni megismételni, és azt a pillanatot sikerül megörökítened a gépeddel. Ez a pillanat lehet egy önfeledt mosoly, egy kacagás. Amikor élvezed a napsütést, vagy csak ránézel arra a személyre, akit feltétel nélkül szeretsz. Ezeket a pillanatokat örökíti meg Rune is és én is.
A könyvben nemcsak a fotózás kapott fontos szerepet, hanem a zene is. Poppy a nehéz pillanatok elől a zenébe menekül. Ő maga csellózik. Már attól szebben látja a világot, ha zenét hallgathat. De ha csellózik, akkor ő is szívvel-lélekkel játszik!
Bizton állíthatom, hogy ez volt az egyik legszebb, legtanulságosabb, és legtöbb érzelmet kiváltó könyv, amit az elmúlt 10 évben olvastam.
Egy valamivel nem voltam kibékülve, az pedig az Epilógus. Kaptunk egy részinformációt, de semmi magyarázat, semmi történet nem volt hozzá kapcsolva. Olyan érzésem volt, hogy az írónő nem tudott mit írni az Epilógusba, ezért gyorsan összedobott 2-3 mondatot, hogy „jól van az úgy”. Hát üzenem, hogy nem, nincs jól így! Egy befejezett történet utolsó 2 oldalába „bedobni” egy olyan információt, aminek a történetét nem meséljük el, az nem a legszerencsésebb lezárás.
De ettől eltekintve csodálatos könyv volt, hálásan köszönöm a Twister Media kiadónak, hogy lehetőséget biztosított arra, hogy megismerhessük Poppy és Rune történetét!