Az álnéven író szerző első könyve olyan magával ragadó, mint a szerelem, amiről szól. Szereplői valóságosak, mind erényeikben, mind hibáikban, s jó pár baklövésükben saját tévedéseinkre ismerhetünk rá. Olykor pikáns, humorral tűzdelt, közben mindvégig emberközeli és mosolyt fakasztó történetet tarthat kezében az olvasó, mely klasszikus témát, a tiltott szerelmet helyezi a középpontba, egy modern, megosztó szituáción keresztül. Merünk-e bekukkantani a titkokból szőtt függöny mögé?

Először is szeretném megköszönni az Írónőnek, hogy elküldte a könyvét, és elolvashattam. Életem első recenziós könyve, és bevallom, nagyon izgultam mikor a kezembe vettem, és leültem olvasni. 🙂

Régebben említettem, hogy én nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek valamilyen érzelmet váltanak ki belőlem olvasás közben. Ebbe beletartozik az gyomrot görcsbe rántó és ‘gyomorban pillangórepkedős’ romantika, a hangosan röhögés, vagy hangosan sírás, a borzongás, vagy a düh. Ha egy könyv kiváltja valamelyiket, akkor arra biztos hogy évek múlva is emlékezni fogok.

Ez a rövidke könyv olyan dühöt váltott ki belőlem, hogy a történet befejeztével azt sem tudtam kinek meséljem el hírtelen, hogy mit is érzek. 🙂 Az biztos, hogy nagyon dühös voltam a szereplőkre, a miattuk kialakult helyzetre, a viselkedésükre, a döntésekre, amiket meghoztak.

A lejátszódó események abszolút hétköznapi dolgokat mutatnak be, a szereplők akár ma is ott ülhettek az olvasó mellett a metrón, és belegondolva az a legszomorúbb, hogy amiről olvastunk, az bárkivel előfordulhat.

A főszereplőnk Edina, aki egy szerencsétlen baleset következtében találkozik John-nal. John fiatal, jóképű, nem kell a szomszédba menni egy szelet kenyérért, viszont ami miatt tiltott gyümölcs, az a felesége, és a fia. Ez az első pár oldal, ilyenkor még azt gondolja az olvasó, hogy egy cuki kis romantikus történetet fog olvasni. Hát ezúton jelzem, hogy ha a rózsaszín buborékot várja, akkor csalódni fog, mert innentől kezd bicskanyitogató lenni a történet. 🙂 És éppen emiatt képtelenség letenni, nagyon olvastatja magát, szinte már késztetést éreztem, hogy a könyv végére lapozzak, hogy mi lesz a szereplőink sorsa. (Megjegyzés: nem lapoztam a végére 🙂 )

Nem fogok titkot elárulni azzal, ha azt mondom, hogy Edina, és John egymásba szeretnek, és innen indul a véget nem érő hazudozás, bújkálás, éveken át tartó tiltott kapcsolat. Én személy szerint a megcsalást abszolút ellenzem, emiatt nem is tudtam megkedvelni sem Johnt, aki szerintem egy undorító pasi, sem Edinát, akire még csak jelzőt sem tudok aggatni. Ketten együtt kézen fogva tettek tönkre egy családot. Igaz, hogy nem egy minta házasság volt a John-é, de ha igazi férfi lett volna, akkor az első Edinával kapcsolatos gondolat megszületése után leül a feleségével őszintén beszélni, és békében elválnak.Ezért nem is sajnáltam egy pillanatig sem a könyv végén.

A történet legtökösebb szereplője Szilvi, aki Edina legjobb barátnője. Ő nem fél kimondani amire gondol, egyenes, őszinte, akitől nem ártott volna tanulni egy kicsit a főszereplőinknek. Ami engem zavart az ő személyiségében, hogy elképesztően rondán beszél. Viszont néha ez a stílus mosolyogtatott meg. Mindig a barátnője mellett állt, figyelmeztette a rossz döntéseire, és mindig ott volt amikor ki kellett húzni a pácból Edinát.

Andreát sem sikerült megkedvelni,az ő életstílusával sem tudtam azonosulni. A munka soha semmilyen körülmények között nem lehet fontosabb, mint a gyerek, és a család. Csak magát okolhatja, hogy oda jutott a házassága, ahova.

A könyv borítója engem megvett kilóra. A maga egyszerűségében tökéletes. Nem lett túlbonyolítva, különleges a színe is, és a stílusa is.

Ami nekem a könyvből hiányzott, azok a fejezetek. Tény, hogy amikor más időszakban, más helyszínen járunk, akkor nagyobb sorközzel követik egymást a bekezdések, de előfordult olyan, hogy hírtelen nem tudtam, hogy kinek a szemszögéből követjük éppen az eseményeket.

Amikor becsuktam a könyvet, egy kis hiányérzet maradt bennem. Szerintem a történet olyan 80-100 oldalt még „elbírt” volna. Szívesen olvastam volna még a főszereplőkben az évek során lejátszódó érzelmekről, vagy éppen az életük további alakulásáról. Mi lett pl Andreával, hogy dolgozta fel a történteket, Szilvinek és Petinek teljesült-e végül a legnagyobb álma? Erre volt utalás, de az is csak feltételezésként volt említve.

Első könyvhöz képest szerintem nagyon olvasmányos történet volt, tényleg nem tudtam letenni, kiváltotta belőlem azokat az érzelmeket amelyek miatt garantáltam eszembe fog jutni a későbbiek folyamán is ez a történet. 🙂 Most, ahogy írom ezt a bejegyzést, magam is elgondolkodom azon, hogy oké, nem szerettem a szereplőket, dühös voltam szinte mindenkire, a történet alapjául szolgáló megcsalást ellenzem, akkor mégis mi fogott meg ebben a történetben? Hát pontosan ez. Hogy abszolút hétköznapi. Egyszerűek a szereplők, hétköznapi munkájuk van, hétköznapi problémájuk van (lásd Edina WC-s kalandját 🙂 ), és akár még igaz történet is lehet. Soha nem tudhatja az ember, hogy melyik szereplőnek a bőrébe „sodorja” az élet. Én is pálcát törtem Edina felett, de ha az ő helyzetében lettem volna, vajon a helyes döntést hozom? Na de mi is a helyes döntés? Ami nekem helyesnek tűnik, az lehet a másik embernek helytelen, és abszolút ellenzi.

Gratulálok az írónőnek az első könyvéhez, és még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy elolvashattam! 🙂

(kép forrása: www.moly.hu)

Az olvasási listámat tekintve ezt a hónapot elengedtem. Új munka, új ház, naponta csak 4-5 óra alvás, szóval szinte alig vettem a kezembe olvasnivalót.

Bár ez így nem fedi teljesen a valóságot, mert pl. ebben a hónapban, a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról sorozatot befejeztem, A Hősökben eljutottam az 550.oldalig. Nagy szenvedések, és kínlódások árán, de annyira untam közben, hogy úgy döntöttem ebből nem lesz bejegyzés. Azon kívül, hogy kb 2000 becenév volt felsorakoztatva, mindenki háborúzott mindenkivel, és semmi nem történt benne.

De ami miatt ez a bejegyzés született, az a címből is kiderül. A „szép tavaszias időjárás” arra ösztönzött, hogy valami laza kis romantikus limonádét vegyek a kezembe, ami az időjáráshoz is illik, nem is hosszú, és biztos, hogy szeretni fogom.

Így esett a választásom Debbie Macomber – Csillagos éj című karácsonyi történetére. 🙂

Carrie ​Slayton, a fiatal és tehetséges újságírónő egy chicagói lap társasági rovatának munkatársa, ám a munkájával nem igazán elégedett, így hát elhatározza, hogy felmond. A főnöke azonban nem akarja elengedni, inkább egy igazán izgalmas feladattal bízza meg: készítsen interjút a titokzatos Finn Daltonnal, akinek a zord, ám mégis gyönyörű Alaszkáról szóló bestsellere a könyves toplisták élén áll, és rajongótábora egyre nő.
Carrie feladatát azonban megnehezíti, hogy a férfi kerüli a nyilvánosságot, senki sem tudja, hol lakik, ráadásul egyetlen újságírónak sem ad interjút. Carrie kitartó kutatás után végül rátalál az íróra az alaszkai vadonban. A lányt teljesen elbűvöli a vidék szépsége és nem mellékesen a férfi személyisége is. Minden különbözőségük ellenére mély vonzalom alakul ki kettejük között, és Carrie-nek döntenie kell: ha megírja a cikket, elveszíti Finnt, ha viszont a szívére hallgat, le kell mondania a karrierről.
Debbie Macomber (Angyali segítség) hamisítatlan karácsonyi történetében két nagyon különböző életfelfogású ember egymásra találását, kapcsolatát meséli el a tőle megszokott lírai szenvedéllyel.

AZ ÉRTÉKELÉS SPOILERT TARTALMAZHAT!

Tegnap délután fejeztem be, meg is könnyeztem, és már keresem is az írónő következő könyvét. 🙂 Nagyon tetszik az írónő stílusa, az írásmódja, a történetei. Nem kell sokat gondolkodni rajtuk, az első fejezet után már sejthető a happy end a végén, a történet háromnegyedénél természetesen van egy csavar, ami szintén nem nagy meglepetés, mégis annyira magával ragadó az egész történet, hogy képtelenség letenni a könyvet. A karakterek szerethetőek (Sophie-t kivéve, őt nem sikerült megkedvelnem), egyszerűek, hiszti mentesek. 🙂

A történet egyik főszereplője Carrie, aki Chicagoban él, és dolgozik, mint riporter, és Finn, aki sikeres író, mégsem látta még senki, Alaszkában éli mindennapjait a kutyájával, a civilizációtól szinte teljesen elzárva. Egymás szöges ellentétei. Mint a tűz és a víz. 🙂

Minden riporter álma, hogy interjút készítsen Finn Daltonnal, aki gondoskodott arról, hogy senki ne bukkanjon a nyomára. Carrie viszont nem adja fel olyan könnyen, hiszen a karrierje a tét. Ha fel tudja kutatni, és meg tudja interjúvolni Finnt, akkor az újságnál szabad kezet kap, arról ír, amiről csak szeretne. Nem is tétlenkedik, addig kutat a férfi után, amíg szerencsével nem jár. A sors (és az időjárás, na meg Sawyer) úgy hozza, hogy a rövid, interjúval összekötött látogatás több napos vendégeskedést eredményez a mogorva Finn Dalton alaszkai otthonában. 

Ezek az Alaszkában játszódó részek voltak a kedvenceim. Helyenként humoros, helyenként szívmelengető, na és az Északi fény. De szerettem volna én is ott lenni. 🙂 Megfagynék, az biztos, de a csillagokkal borított égboltot látni közben, az valami gyönyörű lehet.

Viszont Carrienek vissza kell térnie az újsághoz, és le kell adnia az interjút, mert akkor végre beindulna a karrierje, azonban azzal az aprósággal nem számolt, hogy a csillagos égbolt alatt beleszeret Finnbe, aki viszonozni látszik az érzéseit.

Természetesen ebben a történetben is fellelhető mindaz, ami miatt egy könyvet romantikus limonádénak hívok. Miután rájöttek, hogy bizony mindketten szerelmesek lettek, akkor jön a nagy találkozás, egy nem túl meglepő drámai csavar, és természetesen Karácsonykor a happy end.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a kis csodát, csak azt sajnálom, hogy olyan hamar véget ért. Szívesen töltöttem volna még egy kis időt Carrie és Finn társaságában.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti az egyszerű, könnyen olvasható romantikus történeteket, nem vágyik nagy bonyodalmakra, szerelmi háromszögekre, és aki szereti a Karácsony hangulatát. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni. Nagyon aranyos történet a maga egyszerűségében.

Amit a bejegyzés végén muszáj kiemelnem, az a könyvborító. Nagyon megfogott a hangulata, egyszerűen gyönyörű. Nincs túldíszítve, semmi felesleg nincs rajta, csak az, ami a könyvet jellemzi. Elmond mindent, de csak azután, miután az ember elolvasta a könyvet.

* kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu

Tavasz van Styriában. Márpedig ez háborút jelent.

A háború tán maga a pokol, de Monza Murcatto, a talinsi kígyó, Orso nagyherceg leghírhedtebb zsoldosa számára kiváló alkalmat kínál a pénzkeresetre. Győzelmei népszerűvé tették – munkaadója szerint egy árnyalattal népszerűbbé is a kelleténél. Murcatto jutalmul egy szakadék mélyén végzi hát összetört csontokkal, bosszúra éhesen. Bármi is az ára, hét embernek meg kell halnia.

Tavasz van Styriában. Márpedig ez bosszút jelent.

A moly szerint április 11 óta olvasom ezt a könyvet. Közben félretettem, emésztgettem, elolvastam rövidebb novellákat. Végül április 30-án be is fejeztem.

Az eleje nagyon jól indult. Alíg tudtam letenni, egyet pislogtam, és már el is olvastam 100 oldalt. De a közepétől valahogy elvesztettem az érdeklődésemet. Onnantól nem volt az az igazi Abercrombie történet.

Az események Styriában játszódnak, ahol Monza, miután túléli az ellene és a testvére ellen irányuló támadást, bosszút esküszik. Akik megölték a testvérét, azok halállal lakoljanak. A bosszú vezérli, ez teszi ki a mindennapjait, és ez határozza meg a döntéseit.

A sors úgy hozza, hogy belebotlik Reszketbe, akit már ismerhetünk Az Első Törvény trilógiából, és aki azért érkezett Styriába, hogy jó útra térjen, tisztességes munkát találjon, és hasznos tagja legyen a társadalomnak. De Monza keresztezi az útját, és ajánlatot tesz neki. Busásan megjutalmazza, ha segít megölni azt a 7 embert, akik elvették a testvére életét. A pénz csilingelése hangosabbnak bizonyult, mint Reszket lelkiismerete, ezért elfogadja az ajánlatot, és megkezdődik a mészárlás.

Mint ahogy korábban említettem, a könyv eleje nagyon olvasmányos volt, viszont a közepénél leült a történet. Reszket karakterét nagyon bírtam, viszont Monzát néha megcsapkodtam volna. A nagyképű, szarkasztikus énjét nem sikerült megkedvelnem.

Az sem segített, hogy az eseményekhez képest nagyon el volt nyújtva a történet. Ha kihagynak olyan 100-150 oldalat, akkor sem éreztem volna a hiányát.

A trilógiától eltérően itt azért az ember gyomra kapott rendesen. Aki nem bírja a véres jeleneteket, és mindenre kiterjedő leírásokat, annak nem ajánlom ezt a könyvet. 🙂 Tény, hogy nem ezzel van tele, de amikor Abercrombie belelendül, akkor rendesen szántja a tolla a papírt 🙂

A történet vége felé haladva nekem egyes jelenetek kísértetiesen hasonlítottak a Trónok harcára. Őszintén szólva ezt nem tudtam hová tenni, tekintve hogy semmi pluszt nem adtak a történethez. Ha kimaradnak, akkor sem lett volna hiányérzetem.

A karakterektől sem estem hasra. Voltak visszatérő szereplők, mint ahogy említettem korábban, ilyen Reszket, vagy Cosca, és még Eider neve is ismerős lehet azoknak, akik olvasták a Az Első Törvény trilógiát. Ami szinte minden szereplőben közös, az a keserűség, ami egy idő után az olvasóra is rányomja a bélyegét. Ha pont egy olyan hangulatban talált volna meg ez a történet, lehet, hogy egy ideig feketének látom a világot.

Szóval még mindig nem tudom, hányadán is állok ezzel a történettel. Abercrombie stílusa még mindig tetszik, a történetei olvasmányosak (bár ez kicsit el lett nyújtva), a szereplőit vagy szereti, vagy utálja az olvasó. Minden esetre most elkezdem a második részt, és meglátjuk. 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

„– ​Várj csak, tulajdonképpen mit mondtál Flachard-nak?

 Lehajolok, hogy felvegyem a táskámat meg a többi holmimat. Kicsit megbillenek, de sikerül nagyjából függőleges helyzetben maradnom. Rátámaszkodom Monique-ra. Monique a botom.

– Azt mondtam neki, hogy ezer okból lehet szeretni vagy tisztelni a fogyatékosokat, de csak azért semmiképpen sem, mert fogyatékosok. Lehetünk például viccesek, helyes srácok, konyhaművészek, jó fejek. De lehetünk síkhülyék is. Síkhülyék, mint bárki más. Se jobban, se kevésbé. Szóval megfelelő okból tiszteljen bennünket, igazgató úr. Na, hát ezt mondtam Flachard-nak. Úgy nagy vonalakban.”

Vlad új srác a suliban. Ha ül, csak gyönyörű szemét látja az ember, a szemébe lógó huncut tincsét, elbűvölő mosolyát.

De ha feláll és elindul, a térdei összekoccannak, a mozgása rendezetlen, egyensúlya ingatag: születésétől fogva mozgássérült. A jópofa, érzékeny és szókimondó fiú gyorsan barátokra tesz szert, akik szívvel-lélekkel mellé állnak, hogy megvalósíthassa álmát.

Lou, a szép szőke Lou is ott van közöttük, csakhogy vele kapcsolatban Vlad többre vágyik, mint egyszerű barátságra…

Egy friss hangú, szívmelengető történet szerelemről, barátságról, másságról, elfogadásról, amely bebizonyítja, hogy még ha két lábbal is (alig) áll az ember a földön, attól még elérheti a csillagokat.

„… A fogyatékosságod semmi amellett, hogy mit érsz. Semmi. Ezért kezelem úgy, ahogy. Úgy teszek, mintha nem is lenne.”

Az egyik legmeghatóbb, és számomra az egyik legmeghatározóbb mondatai a könyvnek. Egy nagypapa szavai a bicebóca unokájához.

Talán a legaranyosabb, és legtanulságosabb történet, amit idén olvastam. Mostanában bukkantam rá, és hiába francia írók könyve (elnézést azoktól, akik szeretik a francia írókat, nekem valahogy nem nőttek a szívemhez), egy percig sem haboztam, hogy elolvassam-e.
A fülszöveg annyira nem fogott meg, normál esetben félre is teszem az olyan könyvet, viszont ezt nem tudtam. Nem tudom megmondani miért, valahogy éreztem, fülszöveg ide vagy oda, hogy el kell olvasnom.

És milyen jól tettem. Helyenként vicces, helyenként szívbemarkoló történet fiatalokról, akik nem átlagosak. Vlad és Mathilde mozgásában korlátozott, Dylan dawn szindrómás, Said, nem mindig tudja uralni az ingadozó érzelmeit.

A történet ezeket a gyerekeket mutatja be. Betekintést nyerünk a mindennapjaikba, az érzéseikbe, velük együtt éljük át azokat a pillanatokat, amikor másoknak vannak kiszolgáltatva, amikor társaik lelki sebeket ejtenek rajtuk, és velük együtt esünk szerelembe. Megtanuljuk tőlük mi az az elfogadás, mi az a segítségnyújtás. 

Ahogy haladunk előre a történetben, már már el is felejtjük, hogy pl. Vlad mozgásában korlátozott. Együtt nevetünk vele a saját magára irányuló viccein. 

Szomorú volt olvasni, hogy a gyerekek mennyi előítélettel rendelkeznek, és ezzel mennyire tudják bántani a társukat. Mathilde kerekesszékben éli a mindennapjait, de a folyamatos beszólogatások, és a megaláztatás, amiket el kellett szenvednie, megbélyegezte a mindennapjait. Nem találta magát elég értékesnek ahhoz, hogy elhiggye, a szerelem is rátalálhat. Egy gyereknek soha, semmilyen körülmények között nem szabadna így éreznie.

A történet középpontjában egyértelműen Vlad áll, aki az igazgatóhelyettes engedélyével egy rövidke filmet forgat egy pályázatra. Célja, hogy eljusson New Yorkba. Szerencsére nincs egyedül, ahogy telnek a napok, barátokra talál, akikkel közös erővel neki is látnak a forgatásnak.

A legnagyobb változáson Said és Mathilde megy keresztül. Said balhés gyerek, barna bőrű, arab család gyermeke. Neki is szembesülnie kellett az előítéletekkel, de ő inkább a hírtelen haragjáról és a folyamatos iskolai balhéiról vált hírhedté. 
A történet végére Mathilde nézőpontja is megváltozik, elhiszi, hogy kerekesszék ide vagy oda, igenis fontos tagja a társadalomnak.

Ezt a könyvet gondolkodás nélkül kötelező olvasmánnyá tenném az iskolában. Vicces, tanulságos, érzelmes kis olvasmány a barátságról, szerelemről, elfogadásról, és az álmok megvalósításáról. Csak azt sajnálom, hogy olyan gyorsan vége lett. 

Vlad mert nagyot álmodni, és mert belevágni. Az ő hozzáállása példaértékű még a felnőtteknek is, akik hajlamosak a kifogások gyártására.

Olvassátok! Higgyétek el, megéri! 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Az Első törvény trilógia lezáró részét fejeztem be a napokban. Hirtelen nem is tudom, hogy mit írjak róla, mert az, hogy elképesztő, vagy hogy izgalmas, nem tükrözi azt, hogy ez a történet és igazából az egész trilógia, milyen lebilincselően lett felépítve és megírva.

Szerencsére sok munkám van, de azért igyekeztem minden nap időt szakítani a könyvre, de minden egyes alkalommal úgy kellett elvenni tőlem, hogy azért aludjak is egy kicsit.

Az elején egy egész hosszú csatajelenettel indítunk, amitől egy kicsit tartottam, mert eszembe jutott a Gyűrűk Ura 3. részének csatája, és csalódás lett volna, ha itt is azt kell elszenvednem, mint Tolkien trilógiájának lezáró részében.

Most, hogy elolvastam a könyvet, jól meg is szidom saját magamat, hogy ennyire nem bíztam Abercrombie-ban. Északon Bethod emberei, délen a gurkhuliak ostromolják a főhőseink csapatait. Tökéletesen megírt csatajeleneteket olvastunk, a veszteségeket helyenként meg is könnyeztem. Néhány karakter azért csak a szívemhez nőtt a 3 kötet során. 🙂

Rögtön a könyv elején azzal szembesülünk, hogy Bayaz szedett-vedett csapata, a sikertelen expedíciót követően szétválik. Jezal a mágussal, és annak inasával együtt visszatér Aduába, Logan pedig elindul Északföldre, ahol West állomásozik, valamint Kutyaember az északföldi sereggel, akiknek egyetlen célja van: Bethod seregei felett győzelmet aratni.

Aduában sem mennek olyan fényesen a dolgok, ahogy azt Jezal remélte volna. Megérkezésekor szerencsétlenebb volt, mint az egész könyvben összesen. Engem nagyon zavart, hogy például egy összetett mondatot nem bírt kinyögni. Egyetlen célja volt, megszerezni West húgát, Ardee-t.

Azonban egy valakiről elfeledkezett. Bayaz továbbra is jelen van, és innentől kezdenek igazán beindulni az események. Adua királya, és mindkét fia meghal, és a népük uralkodó nélkül marad. Az új király megválasztását Glokta is a szívén viseli, napi fő feladata a szavazókat zsarolni, fenyegetni, és félelemben tartani annak érdekében, hogy a számára megfelelő ember kerüljön a trónra. Ebbe rondít bele Bayaz, aki előállítja a tökéletes királyt, és úgy mozgatja az eseményeket, mintha minden és mindeki a saját marionett babái lettek volna.

Nemcsak a szereplők, hanem maga a történet is sokat változott az első könyv óta. Ott pl. még csak belekóstoltunk azokba a szörnyűségekbe, amiken Gloktának kellett keresztülmennie. Ennél a résznél már részletesen betekintést nyerünk nemcsak abba a két évbe, amelyikben Gloktát kínozták, hanem abba is, hogy ő hogyan igyekszik vallomásra bírni a foglyait. Annyi biztos, hogy én nem lennék az ellensége. 🙂 Érdekes volt olvasni, hogy bár kifinomult kínzási technikákkal rendelekzik, azért a könyörületességet is ismeri, és szívén viseli egyes emberek sorsát. A humora továbbra is verhetetlen, a belső monológjai nélkülözhetetlenek. Határozottan ő a kedvenc karakterem.

Meglepő módon ahogy haladunk a harmadik rész vége felé egyre szimpatikusabb lesz West és Kutyaember is. Mindketten kegyetlen harcosok, sőt vezérek, viszont ritkán olvasni olyan történetet, ahol háború kellős közepén a csapatok vezérei a saját embereikkel is foglalkoznak.

Logan kettős személyiségét nem tudom hova tenni. Amikor ő csak simán Logan a Kilencujjú, akkor az igazi személyiségét mutatja a világnak. Remek harcos, de emellett helyén van a szíve. Ha nem támadod hátba, akkor számíthatsz rá, amikor segítségre van szükséged. Viszont amikor ő a Véres Kilences, akkor teljesen kifordul önmagából. Akkor a saját barátait is lemészárolja maga körül.

Ez a trilógia teljesen eltér azoktól a könyvektől, amiket én olvasni szoktam, viszont nagyon örülök, hogy kölcsön kaptam őket. Izgalmasak, tele vannak fordulatokkal. Amikor azt gondolná az ember, hogy több meglepetés már nem érheti, akkor jön például Bayaz, vagy felbukkan a Mag, és az olvasó csak kapkodja a fejét. Én személy szerint soha nem találtam volna ki, hogy mire készül Bayaz.

Ha szeretnétek egy izgalmas, és a tucat fantasytől eltérő történetet olvasni, akkor bátran merem ajánlani Az Első Törvény trilógiát. Hamarosan kezdem is Joe Abercrombie következő sorozatát. Remélem az is hasonlóan izgalmas lesz.

(kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu)

„Az ​emberi szeretetnek és a kitartásnak szívmelengető bizonyítéka ez a regény.” ­– Hello Magazine Egy orosz nagyhercegnőt és egy angol újságírót a világ egyik legnagyobb rejtélye köti össze… Szerelem. Bűntudat. Összetört szívek. 1914: Oroszország az összeomlás szélére kerül, és a Romanov-család rémisztően bizonytalan jövő elé néz. Tatjána nagyhercegnő szerelembe esik egy lovassági katonatiszttel, Dimitrijjel, de az események katasztrofális fordulata elválasztja őket egymástól, szerelmük és életük egyformán veszélybe kerül. 2016: Miután egy lesújtó felfedezés miatt nincs tovább maradása Londonban, Kitty Fisher elvonul a világtól a dédapja amerikai faházába. Az Akanabee-tó partján álló háznál rejtélyes medált talál, amely mélyre eltemetett családi titkokhoz vezeti el. A titkos feleség lenyűgöző és megindító, ugyanakkor kegyetlenül őszinte kalandregény, amely évszázadokat fog át, végül a szerelem, a veszteség és a rendíthetetlen hűség felejthetetlen történetévé forrasztja össze a múltat és a jelent. „Érdekfeszítő és magával ragadó, élvezetesen megírt könyv egy minden borzalmával együtt is igazán lenyűgöző időszakról. Az olvasó mindkét idővonalon türelmetlenül várja a kibontakozó eseményeket.” – Middlesborough Evening Gazette

Ezt a könyvet a borítója miatt olvastam el. Megakadt rajta a szemem, és neki is álltam az olvasásnak anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna arról, hogy miről is szól, és melyik évben játszódik. 🙂 Ha elolvasom a fülszöveget, és tudatosul bennem, hogy ez bizony történelmi vonatkozású, lehet még véletlenül sem megyek a közelébe. (Elnézést az összes töritanártól, történésztől, és mindenkitől, aki gyengéd érzelmeket táplál a téma iránt, de én igyekszem tartani a három lépés távolságot a történelemtől, ebből kifolyólag nem is olvastam eddig történelmi témájú könyvet.)

Most, hogy a végére értem a történetnek, nagyon sajnáltam volna, ha nem adok neki egy esélyt. Tény, hogy nagyon sok információt kaptunk egyszerre, és leginkább az elején sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira olvastatta magát a történet, hogy nem tudtam letenni.

Két idősíkon játszódnak az események. Az egyiket 1914 szeptemberétől, a másikat pedig 2016 júliusától követjük nyomon.

Az elején nekem nagyon zavaros volt a történet. Mi köze lehet egy orosz tisztnek, és a Romanov dinasztiának egy 2016-ban, a hűtlen férje elől menekülő újságíróhoz? Be kell vallanom, olyan jól megírt történetet tartottam a kezemben, hogy nem volt egyszerű rájönnöm a megoldásra. 🙂 Ami nálam nagyon ritka, ezért is szerettem olvasni, viszont voltak olyan részek, ahol a hajam mjd’ kihullott. De erre majd később kitérek, most kezdjük az elején.

1914-ben járunk, Dimitrij megsebesül a háborúban, és egy katonai kórházban tér magához, ahol Tatjána nagyhercegnő önkéntes nővérként dolgozik. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ahogy telnek a napok, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül szerelembe esnek. A háború azonban közbe szól, és elválasztja a fiatalokat. Azonban egy szerelmes katonát a háború, a bolsevikok hatalomra jutása, és a cárizmus bukása sem akadályozhatja meg, hogy lássa kedvesét. Dimitrij minden apró szalmaszálba belekapaszkodik, hogy ha csak egy percre is, de találkozzon Tatjánával. Akár hová szállítják a Romanov családot, ő követi őket. És talán ez a döntése taszítja egyre mélyebb depresszióba az évek során..

Hiába 2018-as megjelenésű a könyv, az írásmódja, a romantikus szál, magának a történetnek a megfogalmazása bennem azt az érzést keltette, hogy valóban az 1900-as években járunk. Nem voltak modern eszközök, a kommunikációt a kézzel írott levelek jelentették.

A Romanov család történetét szerintem nincs olyan ember aki ne ismerné, ezért nem is térek ki rá bővebben. A könyv olvasása során nekem nagyon úgy tűnt, hogy Tatjána az egyedüli, aki abban a családban nemcsak gondolkodni tud, de képes összetartani a családot, és a nehéz helyzetekben is higgadt fejjel tud gondolkodni.

Ahogy haladunk előre a történetben úgy idősödnek a szereplők is. Annak rendje és módja szerint a családalapítás sem maradhat el. Dimitrij egészen Amerikáig utazik, ahol regényírással, és cikkírással foglalkozik, és ez az aminek köszönhetően egy mélyrepülés, és családi drámák sorozata után egy régóta várt boldog öregkort remél.

A történet másik szála a kezdetekkor kevésbé izgalmas, viszont annál dühítőbb. Tény, hogy vannak Dimitrijnek és Tatjánának is olyan döntései, amikor legszívesebben odakiabáltam volna nekik, hogy ezt azért gondolják át még egy néhányszor, na de ezt mind felülmúlta Kitty és Tom története. Tom ugyanis megcsalta a feleségét, ezért Kitty úgy dönt, hogy autóba ül, és egészen Amerikáig menekül az őt ért megaláztatás elől, méghozzá egyetlen szó nélkül. A dédapjától örökölt egy erdei kunyhót az Akanebee – tó partján, és ezt a helyet elég távolinak érezte, hogy elbújjon a világ és legfőképpen Tom elől. A kunyhót elkezdi rendbetenni, és közben hajtja a kíváncsiság, ezért rendületlenül nyomoz titokzatos dédapja után. Egyedül nem jut messzire, viszont a legváratlanabb helyekről, és ismeretlen személyektől érkezik segítség, aminek köszönhetően sikerül felderítenie az elmúlt évszázad eseményeit, és megismerni a családja történetét.

Be kell vallanom, Kittyt nagyon nem sikerült megkedvelnem. Tény, hogy ami az erdei ház renoválását illeti nagyon kreatív, és férfiakat megszégyenítően bánik a szerszámokkal, viszont ami a magánéletét illeti, sorra hozza az elhamarkodott és meggondolatlan döntéseket. Én személy szerint nem tartom követendő példának Kitty viselkedését, különösen a mérhetetlen alkohol fogyasztását.

Ami engem nagyon meglepett vele kapcsolatban az először is a dédapja utáni kutatása. Pontosabban annak a sikertelensége. Egy újságírótól akarva akaratlan elvárná az ember, hogy önállóan, akár a föld alól is előássa azokat az információkat, amelyekre szüksége van. Ehhez képest gyakorlatilag semmire nem jutott egyedül.

A Tomhoz való hozzáállása nagyon dühített. Hiányoltam a felnőtt gondolkodást. Nagyon!

A  hibáitól eltekintve én szerettem  olvasni ezt a két történetet, és kíváncsian vártam hogyan is fognak összekapcsolódni majd a végén. Ne féljetek a történelmi utalástól, az orosz nevektől, a régies írásmódtól, a szóhasználattól, és a helyenként nagyon szirupos romantikától, mert mindezekkel együtt ilyen szerethető ez a történet.

Örülök, hogy a borító alapján ítéltem meg a könyvet!

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Olyan érzésem van, mintha nem is könyvet olvasnék, hanem egy izgalmas fantasy sorozatot néznék, és ha véget ért egy rész, azonnal indítom a következőt, mert folyamatosan fennt tartja az érdeklődésemet, és minél hamarabb a végére szeretnék járni annak, hogy merre is tartanak a szereplőink.

Nincs függő vége a könyvnek, de be sincs fejezve. Pont annyira marad nyitott a történet, hogy akarva-akaratlan azon gondolkodsz, hogy másnap mennyi dolgod is lesz, mert ha nem olyan egetrengetően sürgős az elintézni valód, akkor még nem késő éjfélkor elkezdeni a harmadik részt. 🙂

A második rész pontosan ott folytatódik, ahol az első véget ér. Nincsenek eltelt évek, kihagyott történetek. Olyan érzése van az embernek, mintha lapozott volna egyet az első rész végén, és ez a történet lenne a következő fejezet. Az első rész volt a bevezetés, és itt kezdődik a valódi történet. Akciódúsabb volt, mint az előző, ennél a résznél már sikerül jobban megismernünk a szereplőket, akik nem okoztak csalódást most sem. Glokta belső monológjai továbbra is zseniálisak.

Egy trilógiánál a második rész kulcsfontosságú. Számomra mindig itt dől el, hogy olvasásra érdemesnek tartom-e a sorozat harmadik részét. (Volt már rá példa, hogy itt hagytam abba egy sorozatot). Az első részben megismerjük az alap történetet, a főbb szereplőket. A harmadik részben van a csattanó, a végkifejlet, és az a bizonyos nagy lezárás. Ezt a két részt kell összekötnie egy olyan második résznek, ami az egész sorozat mozgatórugója. Joe Abercrombie tökéletesen vette az akadályokat. Izgalmasak voltak a csatajelenetek, a párbeszédek, a karakterek kidolgozása, semmi nem volt sem eltúlozva, sem túlragozva, pedig még mindig 3 szálon fut a történet. Glokta Dagoska elöljárójaként tevékenykedik, ahol éppen háború folyik. A pénzhiány, az árulás, az ostrom amivel Gloktának meg kell küzdenie.

A csatákból kijut Westnek is, kinek még egy hatalomra és dicsőségre éhes zöldfülű herceggel is „meg kell küzdeni”. És még ez a legkisebb baja.

A harmadik, és talán az egyik legfontosabb szála a történetnek Bayaz és az ő különleges csapata. Ezek a részek voltak a kedvenceim. Izgalmas, humoros, és ahogy haladtam előre a történettel, egyre több kérdés merült fel bennem. 🙂 A szereplők a szívemhez nőttek, még Jezal is, pedig ő elég nagy hisztérika volt a könyv elején. Meg a közepén. De a végére azért ő is összekapta magát. 🙂

Bayaz és Quai még mindig nagy rejtély, kíváncsian várom merre tartanak a harmadik részben. De úgy érzem, hogy a varázslótanonc tartogat még meglepetéseket, ami nagyot fog szólni.

Ez a rész is tökéletes úgy, ahogy van. 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Február közepe táján kitettem egy képet az Instagramra és a Facebook oldalra, amin összesen 6 db, elég terjedelmes könyv szerepel. 2 sorozat, 3-3 könyve. Ezek sajnos nem az én tulajdonomban vannak, kölcsön kaptam őket, amíg az eredetileg megbeszélt, A szárnyak és pusztulás udvara megérkezik. (Az is kölcsönkapott könyv lesz 🙂 )

Akkor még benne voltam egy sorozatban, nem akartam félretenni, mert már a befejező részt olvastam, utána tudtam csak sort keríteni erre a történetre.

Nagyon sok helyen olvastam, hogy A Trónok harca kistestvéreként emlegetik Az Első Törvény sorozatot. Ezen mindig jót mosolyogtam, mert amit George R.R. Martin letett az asztalra, arra talán 1000-ből 1 ember ha képes. 

Az első benyomásom erről a könyvről, hogy  ez egy nagyon hosszú bevezetés volt a valódi események előtt. Több szálon fut a történet, a könyv felénél még mindig csak pislogtam nagyokat, hogy most ki kihez tartozik, és honnan jönnek még elő újabb szereplők, és mi köze lehet a világ egyik végén lévő szökött rabszolganőnek, a világ másik végén lévő Első Mágushoz. A sorozat első része lényegében csak erről szól, hogy a főhőseink honnan indultak, és hova tartanak. Lényegében csak utazgatás, egy kis izgalmas viadallal, kisebb-nagyobb kínzásokkal fűszerezve.

Senkit ne ijesszen el a könyv terjedelme, mert olvastatja magát a történet, gyorsan lehet vele haladni, nagyon izgalmas, és észre sem lehet venni azt a 630 oldalt.

A szereplők külön fejezetekben jelennek meg, mindegyikről egy-egy apró részletet tudunk meg, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy bontakozik ki a cselekmény, és mutatják ki a szereplők a foguk fehérjét. (Már akinek van foga. Gondolok itt Gloktára)

A történet Kilencujjú Logennel kezdődik, aki méltán hírhedt a nevéhez fűződő vérontásoktól, és aki a laposfejűek elől menekülve megsérül. Az utolsó pillanatban megérkezik az Első Mágus inasa, és a saját életét kockáztatva megmenti. Nem kis küzdelmek árán eljutnak Bayazhoz, az Első Mágushoz, aki miután Kilecujjút visszahozza az életbe, a saját céljaihoz használja fel.

A történet másik fontos szereplője Glokta inkvizítor, aki az Unio tehetséges katonája volt, mielőtt a császár börtönében kötött ki, két évig kínozták, nyomorékká tették, aki még az ágyból is küzdelmek árán tud felkelni, és aki válogatott kínzásokkal képes vallomásra bírni a foglyait. A könyvben nagyon sokszor halljuk Glokta gondolatait is, és mivel nem egy bőbeszédű szereplő, így a gondolatain keresztül ismerjük meg őt, és tudjuk meg milyen borzalmakon kellett keresztülmennie. Akarva akaratlan kezd az olvasó szívéhez nőni, a könyv végére már egész szerethető szereplő lesz.

A történet egyik mozgatórugója a Viadal, ami valóban emlékeztet a Trónok harcában megjelenő tornákra. (Nem, nem a Hegy és a Vipera csatájára gondolok 😀 ) Jelen esetben Luthar százados köré van építve a történet, aki jómódú családból származik, és ennek következtében jelenése van a Viadalon. Természetesen nem önszántából, ugyanis a szórakozás, italozás, és a női nem jobban érdeklik, mint a kardforgatás.

Egy olyan szereplő van, aki leginkább idegesített, az pedig Ferro, a szökött rabszolganő. Ő a „ki ha én nem” típusú nő, a nap 24 órájában a bajt keresi, és a bosszú élteti.

Vannak vissza-visszatérő szereplők, megjelennek Logan egykori társai, de akármi is történik, mindig megjeleni Bayaz, az Első Mágus. Kicsit olyan ő, mint egy mágnes. Vonzza a szereplőket, és szépen lassan mindenki egy bolyba kerül. Már csak az a kérdés, hogy onnan merre tovább? Mi Bayaz terve ezzel a kicsit sem hagyományos társasággal?

Mondhatnám, hogy a fantasy kedvelőknek ajánlom ezt a sorozatot, de aki egy Alkonyat típusú történetre gondol, az nagyot fog csalódni. Viszont – és itt most ellentmondok a bejegyzés elején leírtaknak – aki szereti a Trónok harcát, az ezt a történetet is szeretni fogja. Izgalmas, helyenként borongós, humoros, szarkasztikus, nem vetik meg a káromkodást, és bár nem ez a fő szempont, de a romantika is kibontakozik az oldalakon.

Olvassátok bátran, ne féljetek a terjedelmesebb könyvektől! 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

A ​Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs. Göncz Árpád

A mű első megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából alaposan felújított angol kiadás nyomán mi is gondos ellenőrzésnek vetettük alá a könyvet, ennek eredménye ez az indexszel és újrarajzolt térképekkel ellátott, pontosabb magyar szöveg. Reméljük, minden Tolkien-rajongó örömét leli benne.

Most kicsit bajban vagyok, mert akkor akartam értékelést írni a Gyűrűk Utáról, amikor nemcsak a könyveket olvastam el, hanem a filmeket is megnéztem. Viszont a film harmadik részéig még nem jutottam el, és a könyv után nem tudom mikor kerítek rá sort. Viszont halogatni sem akartam ezt a bejegyzést, szóval neki is esik. Szerintem nem lesz hosszú, mert sok jót nem fogok tudni mondani. 🙂

„A ​Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje.”

Ha megfordítod a könyvet, a hátsó borítón ez az első mondat. Való igaz, ez egy elképesztően hosszú tündérmese. Töménytelen mennyiségű szereplővel, annál is több helyszínnel, és véget nem érő leírásokkal. Ezek mondjuk engem nem is zavartak, pedig sokan ezért teszik vissza a könyvet a polcra, és nézik meg inkább a fimet.

A férjemnem sem tetszett, leginkább a leírások miatt, viszont ő becsülettel végig olvasta. Azért is ajánlgatta a könyvet, mert tudja, hogy a Hobbitot mennyire szeretem. Még egy Hobbit naplót is kaptam tőle. 🙂

A könyv történetét nem mesélem el, mert szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna az Egy Gyűrűről. Inkább a saját véleményemet mesélném el.

Az első könyv volt a legjobb. Itt kerül a gyűrű Frodóhoz, és indulnak el Elrondhoz, ahol létrejön a Gyűrű szövetsége. Ebben a könyvben is sok volt a leírás, viszont itt még nem volt elnyújtva. Olvastatta magát a történet, könnyen lehetett vele haladni. A szereplők itt még szerethetőek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. Elrond házából egy érdekes csapat indul útnak. 4 hobbit, egy varázsló, egy tünde, egy törp, egy ember, és persze Vándor.

Talán az egyik legfontosabb dolog, amit az első rész végén elmondhattam magamról, hogy végre nem keverem Szauront és Szarumánt. 🙂

A második rész elején Frodó és Samu nem igazán kap szerepet, ők majd a könyv felénél tűnnek fel, és tudja meg az olvasó, hogy merre is barangolnak. Ez a legnagyobb eltérés a filmhez képest. Na ott már nem tudtam követni, hogy most ki merre is jár, ezért itt is a könyv tetszett jobban.

Aragorn-Legolas-Gimli hármasát imádtam. Komolyan, szinte már jobban, mint a Samu-Frodó kettősét. A második részben már kezdett kifejezetten idegesíteni Frodó. A gyűrű kezdte a hatalmába keríteni, és itt már nehezen volt elviselhető. A legjobban mégis Szméagol karaktere volt. Kicsit skizofrén, kicsit félelmetes, mégis sajnálatra méltó.

Egy dolog volt, ami igazán meglepett. Mégpedig Samu és Frodó viszonya. Pontosabban ahogy Samu viszonyul Frodóhoz. Nekem enyhén homoszexuális tartalomnak tűnt olvasás közben. Szerencse, hogy ez engem nem zavart. 🙂

A csatajelenetek nagyon izgalmasak voltak, itt még tudtam is követni hogy ki merre jár, ki kivel harcol, és utána merre indulnak.

Na és itt elérkeztünk az ide év legnagyobb szenvedéséhez, a harmadik részhez. Hát ha az enyém lett volna a könyv, szerintem én is belevágtam volna a végzet hegyének tüzébe. Ennyire unalmas (és idegesítő) történetet már rég olvastam. Már elértünk Mordorba, és szinte remegve várja az olvasó, ahogy összecsapnak a seregek a gyűrűért, és kíváncsian várja, hogy két hobbit meg tudja-e törni a nagy Szauron hatalmát. No kérem szépen az egész lezárul másfél (!!!!!) oldal alatt. Itt elhagyta néhány (na jó, elég sok) szitokszó a számat, és kb. 2 napig rá sem bírtam nézni a könyvre. De ha már végiolvastam 1600 oldalt, akkor a maradék százat is elolvasom, ezért nagy duzzogva visszatértem hozzá.

Ennyi hisztériát, nyüsszögést, és még több hisztériát a nők nem tudnak lenyomni egy leárazás alatt a plázában. A kedvenc karakterem még mindig Aragorn volt, mindenki másnak sikerült leírnia magát. Frodó már annyira idegesített, hogy azt sem bántam volna, ha Mordorban marad.

A könyv első 230 oldalán folyik a csata. Nem túlzok, olvassátok el ha nem hiszitek. 🙂 Semmi másról nem szól, csak arról, hogy itt is harcolnak az orkokkal, ott is harcolnak, majd félúton találkoznak, és ott is gyepálják az orkokat. Ráadásul mindenki kapott még vagy 2 nevet az eddigi mellé, szóval ember legyen a talpán, akinek sikerült ezt megjegyeznie.

Összegezve, az első két rész tetszett, nem zavartak a leírások, a szereplők is szerethetőek voltak. A harmadik részt viszont kár volt megírni. Ezért is halogatom annyira a film 3. részét.

(képek forrása: saját, fülszöveg: www.moly.hu)

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor elkezdtem igazi könyvmollyá válni, akkor – néhány kivétellel – szinte csak Vörös pöttyös könyveket olvastam. Meg sem néztem ki az író, vagy milyen könyvről van szó, ha ott volt a vörös pötty a jobb alsó sarokban, akkor azt a könyvet biztos hogy nekem írták, és már olvastam is. Az utóbbi időben valamiért hanyagolva voltak a hasonló történetek, ezért amikor rátaláltam erre a könyvre, akkor szinte azonnal el is kezdtem olvasni. Nem volt tervben, ezért nem is fogjátok megtalálni a februári listámon. 🙂

Elég rövidke kis történetről van szó, a szövegezése is egyszerű, emiatt gyorsan is lehet vele haladni, viszont nekem mégis csalódást okozott. Ebben a rövid kis könyvecskében szinte az összes stílus megjelent, amivel például a polcomon találkozhatunk (már ami a könyveket illeti). Olyan érzésem volt, mintha maga az írónő sem tudta volna, hogy melyik irányzat legyen a könyv fő csapásiránya. Emiatt komolytalannak, és kidolgozatlannak éreztem, amit nagyon sajnálok, mert megörültem az értékeléseket olvasva, hogy ezt a könyvet is nekem írták. Sajnos nem így történt, viszont a Vörös pöttyösöktől attól még nem fogok megválni. 🙂

A történet főszereplője Louis, egy 14 éves kamaszfiú, aki vagyonos szülők gyereke. A társaival együtt egy 1 hetes gyakorlaton kell részt vennie, de ez annyira nem érdekli, hogy komolyabban foglalkozzon azzal hol is tölti azt az egy hetet. Ezért a nagymamája beajánlja egy fodrászatba, hogy ott tegye magát hasznossá. Ezt az apja egyáltalán nem nézi jó szemmel, aminek nem elég, hogy hangot ad, de egyéb módszerekkel is kifejezi nemtetszését. 

A kezdeti érdeklődés hiánya szinte egyik napról a másikra eltűnik, és Louis örömmel megy be a fodrászatba, kiveszi a részét a munkából, és kerül egyre közelebb az ott dolgozókhoz. Még a gyengéd érzelmek is utolérik. Ez utóbbi egyébként szerintem egy kész vicc volt a történetben.

Ahhoz, hogy minél több időt tudjon a fodrász szalonban tölteni, elkezd ellógni az iskolából, hazudik nemcsak a szüleinek, de a fodrászatban dolgozóknak is, lop, verekedésbe keveredik. Lássuk be, nem egy olyan viselkedés, ami példaértékű lenne, nem állít követendő példát. Az apja egy zsarnok, akitől az egész család retteg, az anyja nem látja a fától az erdőt. Egyedül a húga volt az, akibe szorult egy kis talpraesettség.

A történet elején az olvasó megtudja mi is zajlik egy fodrász szalonban, egymást követik a semmitmondó események, utána egy nagy váltás, és máris belecsöppenünk egy laza gyújtogatásba, családon belüli erőszakba, feltűnik egy kis romantika, ami – mint ahogy korábban már említettem – egy kész vicc volt. Garance, a tanulólány annyira nem illett bele ebbe a történetbe, nem is értem, hogy az ő karaktere hogy született meg egyáltalán.

Ami dicséretre méltó, hogy egy hét gyakorlat után Louis szinte azonnal döntött a jövőjét illetően, szembeszállt az apjával, aki az első pillanattól ellenezte ezeket a terveit, ki is tartott a tervei mellett, viszont az egész szituáció kivitelezése, és ahogy ezt kezelte… jó, tudom, hogy még csak 14 éves, de ebben a korban már nagyjából benő a feje lágya az embernek, nem?

A szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, egyedül talán Louis húga, és még talán Fifi aki nem idegesített. 

Sajnos sok pozitívat nem tudtam elmondani erről a könyvről. Az írónő többi történetével már nem próbálkozom, ennyi elég volt. 🙂 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)