Szerző: Silvia Avallone
Cím: Egy barátság története
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2021
Oldalak száma: 536
 

„Sokkal, ​de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani.”

Elisa és Beatrice tizennégy éves korukban találkoznak egy toszkán tengerparti kisvárosban. Elisa édesanyja felelőtlen döntéseinek következményeképp köt ki T-ben, Beatrice egész életében ott élt. Mindenben különböznek, csak a magány köti össze őket. Amikor egy nap elhatározzák, hogy egy méregdrága butikból ellopnak egy farmert, barátok lesznek. Mindent megosztanak: az első csókot, az első sebeket, a félelmeket. Fiatalok, és a legkevésbé sem tökéletesek. Feszegetik a határaikat, és egymás nélkül nem tudnak létezni.
De aztán valami történik.
Tizenhárom évvel később Beatrice világsztár, több millióan követik a közösségi médiában. Elisa egyedülálló anya, akit nagyon megvisel, hogy szétváltak útjaik. Az írás segítségével próbálja feldolgozni és megérteni a barátságukat, mert hisz benne, hogy csak a szavak adhatják vissza a világ előtt gondosan eltitkolt, de csendben magunkban hordozott történeteink bonyolultságát.
Silvia Avallone az Acélból már ismert karcos, kritikus hangján szólal meg ez a történet, mely arra biztat, hogy tegyük fel magunknak a kérdést: „Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?”

„…az ember nem él, nem fejlődik anélkül, hogy ne tapasztalná meg egy elhibázott barátság élményét.”

Elérkeztünk a „Járjuk körbe Európa országait a könyvekkel” következő állomásához, ami nem más, mint Olaszország. A kedvenc helyeim egyike.

Ez az első könyvem az Írónőtől, és azt kell mondanom, hogy nagyon meglepett. Egy kedves, szívmelengető történetet vártam, hiszen a könyv címe is ezt sugározta felém. Viszont egy nagyon erős, nagyon elgondolkodtató olvasmányt kaptam sok-sok olyan tanulsággal, amelyet úgy érzem, így 35 éves fejjel is tudok hasznosítani. Köszönöm a Park Könyvkiadónak a könyvet.

A történet röviden:

Egy olasz településen járunk. A főszereplőnk Elisa az anyjával és a bátyjával élt 14 évig, majd kénytelen az apjához költözni. Ennek a döntésnek a legkevésbé sem örül. Egy nap feltűnik az életében Beatrice, aki a szöges ellentéte. A gazdagok látszólag gondtalan életét éli. Az ő sorsa szinte már előre el van rendezve. Címlapfotók, reklámok, minden ami ahhoz kell, hogy egy nap meghódítsa a világot. Azonban hiába egymás ellentétei, a magány összeköti őket. Amikor Beatrice előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy lopjanak el egy farmert, akkor leteszik a barátságuk első alapkövét. Úgy tűnik, hogy a két lány elválaszthatatlan egymástól, azonban egy vita mégis elszakítja őket tizenhárom hosszú évre. Beatrice-t a világ minden pontján ismerik, Elisat meg éppen csak a munkahelyén. De vajon helyre hozható az, ami 13 évvel ezelőtt megingott?

Gondolataim:

Ez a történet meglepett. Nem volt egyszerű olvasni, de ennek semmi köze nem volt a könyv terjedelméhez, vagy a kevés párbeszédhez. Az egész történet hangulata lehangoló, depresszív, mégsem hagyja, hogy eltávolodjon tőle az olvasó. Beszippant, és nem ereszt.

A történet Elisa visszaemlékezésein alapszik. Már felnőtt, egyedülálló anya, aki elmeséli a világ egyik legismertebb emberéhez fűződő kapcsolatát. Ő az események narrátora, vele utazunk vissza az időben. Ezek miatt őt jobban megismerhetjük, mint Beatrice-t, többet kapunk a lelki világát körül lengő magányról, az elkeseredettségéből.

A regény három részre van osztva, 2000-2020 közötti időszakra. Mind a három rész hűen tükrözi az adott időszak sajátosságait. Akik abban a korban nőttek fel, ki ne emlékezne a jó öreg Nokia 3310-re, vagy amikor az emberek elkezdtek megismerkedni az internet fogalmával, és megjelent a betárcsázós internet. Egy blog létrehozása ma már szinte mindennapi dolog, mondhatni 2 kattintás. De abban az időben azt gondolta az ember, hogy csak a „nagyok” rendelkeznek ilyen felülettel. Amikor ezek az emlékek felvillantak előttem, kellemes nosztalgia fogott el. 

Barátság. Egy szó, ami mögött nagyon sok minden van. Elköteleződés, őszinteség, segítségnyújtás, önzetlenség, és még sorolhatnám. Én úgy gondolom, hogy amit Elisa barátságnak gondolt, az nem az volt. Ez pusztán egy kisajátított, beszabályozott kapcsolat volt, ahol az egyik fél elnyomta a másikat. Beatrice a nárcisztikus és egoista személyiségével messzire kerülendő lett volna. Ha ezt Elisa látja, vagy ha figyelmeztette volna valaki, akkor talán lett volna esélye építeni az önbizalmát, ezáltal egy teljesebb életet kaphatott volna. Őt sajnáltam, mert az egész életéből hiányzott az a plusz, amire szüksége volt. Egy kedves szó, egy kis törődés, hogy érezze, valóban szeretik. Ezt üldözte egész életében, és minden kedvességnek vélt gúnyos mosolyba belekapaszkodott remélve, hogy végre ő is érhet valamit. Soha nem szabadna ezt éreznie sem gyereknek, sem felnőttnek.

Beatrice… El nem tudom mondani mennyire ellenszenves. A kedvesség, a törődés legkisebb jele sem mutatkozott meg benne az egész történet során. Ő irányít, feltételeket szab, és bárkin átgázol azért, hogy elérje a céljait. Még hírből sem ismeri azt a szót, hogy barátság. Bár egész életében ilyen példa állt előtte, nem volt akitől emberséget tanult volna.  Az ég óvjon mindenkit egy ilyen embertől. 

Mint ahogy korábban említettem, Elisa meséli el az életüket onnantól kezdve, hogy 14 évesen találkoztak, a napjainkig. Húsz év története, ami regény formájában, Elisa tollából akar megszületni. Vártam a történet végén a nagy katarzist, hogy az elkeseredett kislány, végre felnő, és kiáll magáért. Ne értsetek félre, nem a bosszúra vágytam. Csak egy mondatra, amikor nem Beatrice áll Elisa fölött, amikor Elisaé az utolsó szó. Ez nekem nagyon hiányzott a történetből.

Viszont nagyon sokszor el is gondolkodtam olvasás során, hogy vajon Elisa helyében én hogy döntöttem volna bizonyos élethelyzetekben? Találtam vele közös kapcsolódási pontot? Néha igen. Egyet értek minden döntésével? A legkevésbé sem. Viszont hiszem, hogy nemcsak benne, hanem mindenkiben ott van az a bizonyos szikra, amit csak be kell lobbantani ahhoz, hogy megtanuljunk néha nem-et mondani, és a saját érdekeinket mások elé helyezni. 

Számomra a barátság lényege a másik elfogadása, az őszinteség, az egymás iránt érzett tisztelet. Amikor nemcsak panaszkodsz, hanem támaszt is nyújtasz. 

Ez valóban egy nehéz olvasmány volt a megfelelési kényszerről, az életút kereséséről, önmagunk megismeréséről, a felnőtté válásról, és természetesen egy nem minden napi barátságról.

Borító:

Én látom benne a két lányt. Elisát, aki görcsösen kapaszkodik Beatriceba. Nagyon beszédes lett.
 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)