Julia May Jonas: Vladimir

covers_760745.jpg

Szerző: Julia May Jonas
Cím: Vladimir
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2022
Oldalak száma: 276

A ​népszerű angolirodalom-professzor szintén egyetemi oktató férjét egykori tanítványai zaklatással vádolják. A helyzetet bonyolítja, hogy a tanárnő maga is rögeszmésen vonzódni kezd fiatal, jóképű, tehetséges és nős kollégájához, Vladimirhoz.
A házaspár tagjai a hosszú évek alatt elnézték egymás kalandjait, de a felmerült vádak mindkettejük számára kínos helyzetet teremtenek.
Merész, szókimondó és szokatlanul magabiztos első regényében Julia May Jonas olyan aknamezőre viszi olvasóit, ahol az érzelemkitörések az erkölcs határaiba ütköznek. A szarkasztikus hangvételű Vladimir pontosan ábrázolja a mai világ személyes és politikai csataterét, és feltárja a hatalom és a vágy közötti szürke zóna árnyalatait.
„Aztán csak ültem, és néztem őt, ezt a nagydarab embert, a zsákmányomat, a kincsemet, az én Vladimiromat. Megszereztem. Úgy döntöttem, hogy nem döntök el semmit. A pillanat hevében fogok cselekedni. Nem akartam túl hamar kiszabadítani. Ez csak a biztonságát szolgálja, mondtam magamnak, bár tagadhatatlan gyönyörűséggel töltött el a látvány. Abban bíztam, hogy ha felébred, energiáink interakciója majd megmutatja a helyes utat.”
Julia May Jonas drámaíró, a Columbia Egyetem tanára. A Vladimir az első regénye.

 

„… nem akartam abba a világba tartozni, ahol az emberek nem olvasnak, és nem tartják magukat semmire.”

Erre a könyvre a kiadó hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is nagyon köszönök. Ránéztem a borítóra, elolvastam a fülszöveget, és fogalmam sem volt, hogy mi a közös pont a kettő között. Jó, nyilván tudtam, hogy Vladimir, de hiányzott egy apró részlet ami összekapcsolta a kettőt. Mire a kötet végére értem, addigra kitisztult a kép. Köszönöm a Park Könyvkiadónak a recenziós példányt.

A történet röviden:

A történet főszereplője az ötvenes évei végén járó egyetemi professzor, akinek a férjét a korábbi tanítványai zaklatással vádolják. A munkájából felfüggesztik, viszont továbbra is bejár az egyetemre, ahol a felesége angol irodalmat tanít. A helyzetüket tovább bonyolítja, hogy az új óraadó tanár, Vladimir, megnyerő külsejével felhívja magára a tanárnő figyelmét, akinek nem helyénvaló gondolatok elevenednek meg lelki szemei előtt. Miután elolvasta Vladimir könyvét, találkozót beszélnek meg, hogy részletesen is ki tudja fejteni a véleményét, azonban a találkozó nem pontosan úgy alakul, ahogy azt a tanárnő elképzelte.

Gondolataim:

Bár a romantikus címkével is el van látva a kötet, de én inkább egy nagyon erős lélektani könyvnek mondanám. Szókimondó, helyenként vulgáris kifejezések tarkítják, ami sokak számára arcpirító lehet, mégis komoly beszélgetések, érvelések, különböző világirodalmi művek által kiváltott eszmecserék jellemzik.

Mivel a főszereplőnk irodalmi professzor, ezért elengedhetetlen, hogy a könyvben helyet kapjanak olyan nevek, mint Emily Bronte, Virginia Woolf, vagy éppen D. H. Lawrence. Ha mondhatok ilyet, ezt én el is vártam ettől a kötettől.

Ha felületesen olvassuk a könyvet, akkor azt gondolhatjuk, hogy a fő mozgatóeleme a történetnek a megcsalás. Talán még el is ítéljük a tanárnőt, amiért nem vált el azonnal, és nem küldte el a hűtlen férjét. Lehet, hogy dühösek is leszünk, amiért homokba dugja a fejét. De ha mélyebbre ásunk, akkor meghallhatjuk a segélykiáltást is. A menekülést, amikor a főszereplőnk egy új regény megírásában keresi a kiutat a jelenlegi helyzetből. Talán így bizonyítja be saját magának, hogy egyedül is képes helyt állni.
Vagy amikor görcsösen kapaszkodik Vladimirbe. A fiatal, izmos, kellemes megjelenésű családapába, akinek szintén nem tökéletes a házassága, viszont gyönyörű a felesége. Én úgy érzem, hogy nem is maga Vladimir személye az, akire vágyik, hanem egy fiatalabb férfi szájából elhangzó önbizalom löketre, egy megerősítésre, hogy felette még nem járt el az idő. Többször nevezi saját magát öregnek, amivel felém azt sugallja, hogy úgy érzi, beskatulyázták a tanárnő-feleség-anya hármasába. De hol van a nő? 

A könyv narrátora végig a tanárnő, akin néha megbotránkozunk, akiben néha csalódunk, de akire mégis felnézünk. Elismert szaktekintély, viszont én nem érzem azt, hogy a saját családjában megkapta volna a figyelmet. Számomra felületes volt a gyerekéhez fűződő viszonya, és a házassága is. A nagy szerelem, amire várt az beteljesületlen maradt, és azt gondolom, az volt a fordulópont az életében, amikor összeomlott az önbizalma, és minden vélt, vagy valós pozitív visszajelzésbe kapaszkodott.

A másik jelentős esemény a történetben ugye a férj kalandjai. Ebben a kérdésben nincs jó, vagy rossz válasz, mert ahány ember, annyi féle vélemény. Egyrészt elítélhetjük, mert visszaélt a pozíciójával, hiszen hol máshol találhatna egy 60-as férfi fiatal, 20-30 éves lányokat magának, mint az egyetemen. Ő állítja, hogy kölcsönös beleegyezésen alapultak a kapcsolatai. Akkor gondolhatjuk, hogy mégis miért ez a nagy felhajtás, hiszen felnőtt emberek. Ebben az esetben viszont nem robbant volna ki a botrány. Tehát itt szintén más állhat a háttérben, mint amit a külvilág felé mutatott a szereplőnk.

Egy jól felépített, elgondolkodtató olvasmányt kaptam, azonban mégsem tudok rá 5 csillagot adni, mert a végét hiányosnak éreztem. Nem adott annyit, mint az egész történet. Nekem hiányzott az a plusz, ami lezárta volna az eseményeket. Nyilván kaptunk egy befejezést, amin lehet vitatkozni, hogy méltó-e ehhez a könyvhöz, vagy nem, de bennem maradt egy adag hiányérzet.

Borító:

Nem életem borítói azok, amelyeken izmos, félpucér pasik feszítenek, de ez a borító valamiért mégis vonzza a tekintetet. Talán a színe miatt. A zöld szín nyugtató hatású, lehet emiatt olyan kellemes ránézni a borítóra.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Elena Ferrante: Az elveszett lány

covers_721534.jpgSzerző: Elena Ferrante
Cím: Az elveszett lány
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2022
Oldalak száma: 196
 

Leda 47 éves, angol irodalmat tanít az egyetemen. Elvált, két lánya Kanadába költözött a volt férjéhez. A hirtelen megtapasztalt szabadság megfiatalítja, felszabadító örömmel tölti el, és saját maga számára is váratlanul vakációra indul a Jón-tenger partjára. Ott azonban egy lármás nápolyi család szomszédságába kerül, amelynek alig titkolt kötődése a maffiához beárnyékolja békésen induló pihenését. A családhoz tartozó gyönyörű fiatal nő, Nina bájos nőiessége hamar felkelti Leda érdeklődését. Nina mintaszerű anyasága egy húsz évvel megkésett szembesülésre készteti Ledát, aki karrierépítésének egy válságos pontján gyermekeit évekre elhagyta, és önmegvalósítása érdekében szakított mindennel, ami a családjához fűzte.

 

„A számvetések végén mindig és leginkább megnyugvásra van szükségünk, még ha hamis is.”

Ez az első könyvem Elena Ferrantetól. Nagyon kíváncsi voltam a szerző munkásságára, kiváltképp az ő személyét körbeölelő rejtély miatt. Köszönöm szépen a kötetet a Park Könyvkiadónak.

A történet röviden:

A főszereplőnk Leda, akinek a lányai felnőttek, és Kanadába költöztek. Úgy érzi, hogy végre felszabadult a szülői lét súlya alól, ezért gondol egyet, a könyveivel és a jegyzeteivel felszerelkezve néhány hetes nyaralásra indul a Jón-tenger partjára. A strandon azonban egy több tagú, hangos nápolyi családdal találkozik, akinek az egyik tagja Nina, a fiatal anyuka a 3 éves kislányával. Leda felfigyel a lányra, és gondolatban visszarepül 20 évvel korábbra, amikor ő úgy döntött, hogy elhagyja a családját, és a karriert választja.

Gondolataim:

Nem volt egy könnyű olvasmány. Lassan is haladtam vele, pedig azt gondoltam, hogy a 196 oldal nem fog ki rajtam, és egy nap alatt elolvasom. Nagyban megnehezítette a haladást, hogy nagyon kevés párbeszédet tartalmazott a történet. Leginkább Leda belső gondolatait, vívódását követhettük nyomon.

Számomra olyan volt, mintha én lennék a pszichológus, a könyv narrátora pedig a páciens, aki megosztja velem a múltját, és a jelenét. Ebből kifolyólag két idősík váltakozik, ahol megismerjük Ledat, mint kisgyermekes szülőt, és megtudjuk milyen személyiség, mint elismert egyetemi professzor.

Nem tudtam azonosulni a főszereplővel, az általa bemutatott szülői minta nagyban eltér az én értékrendemtől. Egy szó nélkül elhagyja a gyerekeit, majd 3 évvel később, mintha mi sem történt volna, újra az életük része akar lenni. Végtelenül önző dolognak tartom ezt a megnyilvánulást. Természetes, hogy egy szülő szeretne néha kiszakadni a mindennapok zűrzavarából, de ne olyan áron, hogy sérüljön a gyerek.

A könyv címe beszédes, mégsem teljesen egyértelmű, hogy kire utalhat. Kiemelt szerepet kap a történetben Elena, a nápolyi kislány és az ő babája is, így akár rá is utalhat, de ugyan így azonosíthatjuk Ledaval is az elveszett lányt. 

A főszereplő kíméletlen őszinteséggel osztja meg az olvasóval a gondolatait. Nem hallgat el semmit, hogy jobb színben tűnjön fel. Elismeri, és vállalja a saját hibáit. Nem kertel, kimondja amit gondol. A többi karakter megrajzolása sem lett elnagyolva. 

Kíváncsi vagyok Ferrante további műveire is, viszont ezt a kötetet még emésztenem kell.

A filmet még nem láttam, de szeretnék időt szánni arra, hogy megnézzem. Kíváncsi vagyok a könyv elolvasása után milyen élményeket nyújthat a film.

Azoknak ajánlom ennek a történetnek az elolvasását, akik nem rettennek meg a szókimondó gondolatoktól, és a mély tartalmaktól. 

Borító:

Nem vagyok a filmes borítók híve, viszont inkább ez, mint az eredeti. 

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Silvia Avallone: Egy barátság története

covers_692913.jpgSzerző: Silvia Avallone
Cím: Egy barátság története
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2021
Oldalak száma: 536
 

„Sokkal, ​de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani.”

Elisa és Beatrice tizennégy éves korukban találkoznak egy toszkán tengerparti kisvárosban. Elisa édesanyja felelőtlen döntéseinek következményeképp köt ki T-ben, Beatrice egész életében ott élt. Mindenben különböznek, csak a magány köti össze őket. Amikor egy nap elhatározzák, hogy egy méregdrága butikból ellopnak egy farmert, barátok lesznek. Mindent megosztanak: az első csókot, az első sebeket, a félelmeket. Fiatalok, és a legkevésbé sem tökéletesek. Feszegetik a határaikat, és egymás nélkül nem tudnak létezni.
De aztán valami történik.
Tizenhárom évvel később Beatrice világsztár, több millióan követik a közösségi médiában. Elisa egyedülálló anya, akit nagyon megvisel, hogy szétváltak útjaik. Az írás segítségével próbálja feldolgozni és megérteni a barátságukat, mert hisz benne, hogy csak a szavak adhatják vissza a világ előtt gondosan eltitkolt, de csendben magunkban hordozott történeteink bonyolultságát.
Silvia Avallone az Acélból már ismert karcos, kritikus hangján szólal meg ez a történet, mely arra biztat, hogy tegyük fel magunknak a kérdést: „Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?”

 

„…az ember nem él, nem fejlődik anélkül, hogy ne tapasztalná meg egy elhibázott barátság élményét.”

Elérkeztünk a „Járjuk körbe Európa országait a könyvekkel” következő állomásához, ami nem más, mint Olaszország. A kedvenc helyeim egyike.

Ez az első könyvem az Írónőtől, és azt kell mondanom, hogy nagyon meglepett. Egy kedves, szívmelengető történetet vártam, hiszen a könyv címe is ezt sugározta felém. Viszont egy nagyon erős, nagyon elgondolkodtató olvasmányt kaptam sok-sok olyan tanulsággal, amelyet úgy érzem, így 35 éves fejjel is tudok hasznosítani. Köszönöm a Park Könyvkiadónak a könyvet.

A történet röviden:

Egy olasz településen járunk. A főszereplőnk Elisa az anyjával és a bátyjával élt 14 évig, majd kénytelen az apjához költözni. Ennek a döntésnek a legkevésbé sem örül. Egy nap feltűnik az életében Beatrice, aki a szöges ellentéte. A gazdagok látszólag gondtalan életét éli. Az ő sorsa szinte már előre el van rendezve. Címlapfotók, reklámok, minden ami ahhoz kell, hogy egy nap meghódítsa a világot. Azonban hiába egymás ellentétei, a magány összeköti őket. Amikor Beatrice előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy lopjanak el egy farmert, akkor leteszik a barátságuk első alapkövét. Úgy tűnik, hogy a két lány elválaszthatatlan egymástól, azonban egy vita mégis elszakítja őket tizenhárom hosszú évre. Beatrice-t a világ minden pontján ismerik, Elisat meg éppen csak a munkahelyén. De vajon helyre hozható az, ami 13 évvel ezelőtt megingott?

Gondolataim:

Ez a történet meglepett. Nem volt egyszerű olvasni, de ennek semmi köze nem volt a könyv terjedelméhez, vagy a kevés párbeszédhez. Az egész történet hangulata lehangoló, depresszív, mégsem hagyja, hogy eltávolodjon tőle az olvasó. Beszippant, és nem ereszt.

A történet Elisa visszaemlékezésein alapszik. Már felnőtt, egyedülálló anya, aki elmeséli a világ egyik legismertebb emberéhez fűződő kapcsolatát. Ő az események narrátora, vele utazunk vissza az időben. Ezek miatt őt jobban megismerhetjük, mint Beatrice-t, többet kapunk a lelki világát körül lengő magányról, az elkeseredettségéből.

A regény három részre van osztva, 2000-2020 közötti időszakra. Mind a három rész hűen tükrözi az adott időszak sajátosságait. Akik abban a korban nőttek fel, ki ne emlékezne a jó öreg Nokia 3310-re, vagy amikor az emberek elkezdtek megismerkedni az internet fogalmával, és megjelent a betárcsázós internet. Egy blog létrehozása ma már szinte mindennapi dolog, mondhatni 2 kattintás. De abban az időben azt gondolta az ember, hogy csak a „nagyok” rendelkeznek ilyen felülettel. Amikor ezek az emlékek felvillantak előttem, kellemes nosztalgia fogott el. 

Barátság. Egy szó, ami mögött nagyon sok minden van. Elköteleződés, őszinteség, segítségnyújtás, önzetlenség, és még sorolhatnám. Én úgy gondolom, hogy amit Elisa barátságnak gondolt, az nem az volt. Ez pusztán egy kisajátított, beszabályozott kapcsolat volt, ahol az egyik fél elnyomta a másikat. Beatrice a nárcisztikus és egoista személyiségével messzire kerülendő lett volna. Ha ezt Elisa látja, vagy ha figyelmeztette volna valaki, akkor talán lett volna esélye építeni az önbizalmát, ezáltal egy teljesebb életet kaphatott volna. Őt sajnáltam, mert az egész életéből hiányzott az a plusz, amire szüksége volt. Egy kedves szó, egy kis törődés, hogy érezze, valóban szeretik. Ezt üldözte egész életében, és minden kedvességnek vélt gúnyos mosolyba belekapaszkodott remélve, hogy végre ő is érhet valamit. Soha nem szabadna ezt éreznie sem gyereknek, sem felnőttnek.

Beatrice… El nem tudom mondani mennyire ellenszenves. A kedvesség, a törődés legkisebb jele sem mutatkozott meg benne az egész történet során. Ő irányít, feltételeket szab, és bárkin átgázol azért, hogy elérje a céljait. Még hírből sem ismeri azt a szót, hogy barátság. Bár egész életében ilyen példa állt előtte, nem volt akitől emberséget tanult volna.  Az ég óvjon mindenkit egy ilyen embertől. 

Mint ahogy korábban említettem, Elisa meséli el az életüket onnantól kezdve, hogy 14 évesen találkoztak, a napjainkig. Húsz év története, ami regény formájában, Elisa tollából akar megszületni. Vártam a történet végén a nagy katarzist, hogy az elkeseredett kislány, végre felnő, és kiáll magáért. Ne értsetek félre, nem a bosszúra vágytam. Csak egy mondatra, amikor nem Beatrice áll Elisa fölött, amikor Elisaé az utolsó szó. Ez nekem nagyon hiányzott a történetből.

Viszont nagyon sokszor el is gondolkodtam olvasás során, hogy vajon Elisa helyében én hogy döntöttem volna bizonyos élethelyzetekben? Találtam vele közös kapcsolódási pontot? Néha igen. Egyet értek minden döntésével? A legkevésbé sem. Viszont hiszem, hogy nemcsak benne, hanem mindenkiben ott van az a bizonyos szikra, amit csak be kell lobbantani ahhoz, hogy megtanuljunk néha nem-et mondani, és a saját érdekeinket mások elé helyezni. 

Számomra a barátság lényege a másik elfogadása, az őszinteség, az egymás iránt érzett tisztelet. Amikor nemcsak panaszkodsz, hanem támaszt is nyújtasz. 

Ez valóban egy nehéz olvasmány volt a megfelelési kényszerről, az életút kereséséről, önmagunk megismeréséről, a felnőtté válásról, és természetesen egy nem minden napi barátságról.

Borító:

Én látom benne a két lányt. Elisát, aki görcsösen kapaszkodik Beatriceba. Nagyon beszédes lett.
 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu) 

Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed

covers_728870.jpg

Szerző: Donatella Di Pietrantonio
Cím: Halásznegyed
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2022
Oldalak száma: 224

A ​visszaadott lány folytatása

„Van bennem valami, ami arra késztet másokat, hogy elhagyjanak.”
Az éjszaka legsötétebb órájában Adriana, karjában egy kisbabával, a nővére ajtaján dörömböl.
Ki elől menekül? Tényleg veszélyben van? Kérdéseket és kételyeket, felfordulást és nyugtalanságot hoz magával, hamar észreveszi a nővére házassága mélyén rejlő repedéseket.
Évekkel később az elbeszélő egy francia kisvárosban él, ahonnan váratlanul egy telefonhívás szólítja el.
Végtelennek tűnő éjszakai utazása során emlékezetének zugaiból előhívja saját és húga ifjúságát, szerelmeiket és veszteségeiket, titkaikat és megbánásaikat.
Pescara tengerparti halásznegyedében, ebben a sziklaszilárd törvényekre épülő, mégis befogadó mikrokozmoszban, hol vendégszerető, hol ellenséges emberek között deríti ki, mi történt a húgával, képes-e megbékélni a múltjával.
Donatella Di Pietrantonio A visszaadott lány után egy feszült, bensőséges, sűrű szövésű regénnyel tér vissza, amelynek középpontjában a nővérek közötti ambivalens, de szilárd kapcsolat áll.

 

„Az emlékezés egyfajta szemrehányás. A megbocsájtás az, amit hiába keresek.” 

Nagyon kíváncsi voltam már A visszaadott lány folytatására, köszönöm szépen a Park Könyvkiadónak, hogy elolvashattam a Halásznegyed című könyvet is.

A történet röviden:

Az első könyvhöz hasonlóan, ez a történet is egy visszaemlékezés, utazás a múltban. A főszereplőnk egy francia kisvárosban él, de egy telefonhívás mindent megváltoztat. Azonnal vonatra ül, és az egy napos utazása során feleleveníti a múlt egy részletét:

Adriana, karján egy kisfiúval dörömböl a nővére ajtaján, aki a férjével lakik egy kis lakásban. Retteg, menekül, de az okokról nem beszél. A Halásznegyedben élt, ahol mindenki egy közösség, egy nagy család tagja. Senki nem árulja el a másikat. A történet során megtudjuk, hogy felnőttként hogy boldogulnak a lányok, milyen terveik, céljaik vannak, és mit értek el eddig.

Gondolataim:

Érdekes volt olvasni, hogy az egy családból származó testvérek (akik, mint tudjuk más neveltetést kaptak) mennyire eltérő életvitelt folytatnak. Viszik magukkal a családi mintát, és közel a 30-hoz sem tudják, és talán nem is akarják levetkőzni a gyermekkori szokásokat. Mindkét lánynak küzdenie kell az élet egyes területein, hogy sikereket könyvelhessenek el.

Nem tudom eldönteni, hogy az első rész tetszett-e a jobban, vagy ez a mostani. A főszereplőink ugyan azok, de más-más élethelyzetet mutat be a történet. Nem volt egyszerű olvasni, mert bár elég rövid könyvről szól, de a témája olyan erős, hogy emiatt nem lehet csak úgy ledarálni egy nap alatt. Legalábbis én rászántam az időt, hogy minden mondatot gondosan elolvassak, átgondoljak, elemezzek.

A könyv egy telefonhívással kezdődik, de a történet végéig nem derül ki, hogy miről is szólt az a bizonyos hívás, csak annyit tudunk, hogy valami történt. Ez a feszültség, ami oldalról oldalra elkísér minket a történet során, szinte már a bőrünk alá férkőzik. Közben pedig megismerjük a lányok életét, szerelmeit, döntéseik következményeit. Izgalmas volt végigkövetni a főszereplőink életét. De számomra mégis az volt a legmeghatározóbb élmény, a legpozitívabb dolog, hogy bár nem egészen együtt nevelkedtek a lányok, mégis egy olyan erős kötelék fűzte őket egymáshoz, amelyik gyakorlatilag elszakíthatatlan. Hiába más az útjuk, más életvitelt folytatnak, mégis mindig visszatalálnak egymáshoz. Vitatkoznak, dühösek egymásra, szavakkal bántják egymást, de mégis ők szinte egyek, egy test, egy lélek.

Amit nagyon sajnálok, hogy olyan gyorsan véget ért a történet. Szívesen olvasnék egy részt, ami Adriana szemszögéből írja le az eseményeket. Mert ki más tudna választ adni a felmerült kérdésekre, ha nem az érintett?

A halásznegyedben játszódó jelenetek voltak számomra a legmegrázóbbak. Abban a közösségben valóban mindenki egy család. Ha bajban vagy, mögötted állnak, azonban ha hibázol, akkor magadra maradsz. Ha oda valaki bekerül, akkor az az ott élők támogatását élvezi. Viszont ha hátat fordít a közösségnek, akkor hátat fordít az egész addigi életének, mert ha bármi történik, akkor senki nem lát semmit, és senki nem hall semmit.

Ismét egy nagyon erős lélektani történetet kaptam, amit szívvel ajánlok mindenkinek. 

Borító:

A borítót nem értettem, amikor megjelent a kötet. Valóban végig kellett olvasni a könyvet, hogy értelmet nyerjen.

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)