– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
Ezzel a könyvvel már nagyon régóta szemezet, most végre eljött az ideje, hogy elolvassam, és rájöjjek már rögtön a legelején, hogy nem nekem íródott. Olyasmi történetre számítottam, mint pl a Sugar című könyv Deirdre Riordan Hall tollából, de még csak hasonló sem volt. Elolvastam az értékeléseket, mindenki dicsérte, na mondom ez egy tökéletes szombati olvasmány lesz. Tévedtem.
A következő történt:
– már szinte depressziós lettem
– folyamatosan éhes voltam
– ha ettem, attól csak lelkiismeret furdalásom lett
– ha nem ettem, akkor meg a fejem fájdult meg
Megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe. Egy dolog miatt szenvedtem végig, mégpedig azért, mert kíváncsi voltam, hogy Lia elég erős-e ahhoz, hogy segítséget kérjen.
A történet azzal kezdődik, hogy Lia legjobb barátnőjét Cassiet egyedül, holtan találják egy motelban. Bár hónapok óta nem beszéltek, a halála előtti éjszakán Cassie 33 alkalommal próbálta felhívni Liát, aki nem vette fel a telefont, emiatt folyamatos lelkiismeret furdalása van, hogy ha fogadja a hívást, talán Cassie-t meg lehetett volna menteni. Liát ezután Cassie szelleme kísérti, szinte mindenhol őt látja. Hívja magához, és folyamatosan azt ismételgeti, hogy hamarosan úgyis találkoznak.
A két lány ugyanis beteg. Cassie bulímiás volt, és ez is okozta a halálát, Lia pedig anorexiában szenved. Emiatt már kétszer kezelték kórházban, célja, hogy 40 kilós legyen. Magát kövérnek látja, ezért éhezteti magát. Folyamatos hazugságokkal hitegeti az apját, az anyját, sőt még a mostoha testvérét és az apja feleségét is. Minden mérlegelés egy hazugság. Szívesen süt, főz, segít a karácsonyi vásáron sütit árulni, de hiába vágyik egy pár falat után, kíméletlenül megtagadja magától. Minden ételről fejből tudja, hogy hány kalóriát tartalmaz.
A helyzet odáig fajul, hogy elkezdi vagdosni a bőrét, a fájdalommal igyekszik elkerülni az étel utáni vágyakozását, egészen addig, amíg el nem fajul a helyzet.
Őszintén sajnáltam Liát. Én is tudom magamról, hogy a tökéletes alakért van még mit doglozni, de eszembe nem jutna éheztetni magam. Arról olvasni, hogy egy fiatal lány hogyan megy tönkre az önképzavara miatt, nagyon elszomorító. Néha rákiabáltam volna a szülőkre, hogy nyissák már ki a szemüket, a gyereküknek segítségre van szüksége. Nem szabadna, hogy ilyen mélyre süllyedjen valaki a betegsége miatt.
Összegezve, ne egy kellemes hétvégi olvasmányra számítsatok!
(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)