„Annyi ​éven át az éneklés volt az, amitől különlegesnek éreztem magam. Az éneklés tett azzá, aki vagyok. Azelőtt, hogy egy kórházi ágyon tértem volna magamhoz. Néma csenddel körülvéve. Mielőtt ráébredtem volna, hogy több vagyok, mint a hangom…”

A tizenöt éves Stellának minden esélye megvan arra, hogy egyszer teljesüljön leghőbb vágya: a Broadwayn fellépve megmutathassa tehetségét tehetségét a világ előtt. Egy tragikus baleset következében azonban egyik napról a másikra elveszíti hallását. A teljes némaságba burkolózva nemcsak a barátaiba és a hangjába vetett hite rendül meg, hanem az önmagával kapcsolatos elképzelései is megkérdőjeleződnek: van-e célja az életének az éneklésen kívül? 
Az orvosi beavatkozás előtti tizenhét napot kell ebben a „csendbuborékban” töltenie, miközben egyedül – a beszédhibája miatt lassan, dadogva beszélő – Hayden szájáról képes olvasni. A fiú mindent megtesz azért, hogy megmutassa neki: miként fedezheti fel önmagát és a körülötte lévő világ csodáit hangok nélkül is… 
A Csend egy váltott szemszögű, lírai történet arról, hogyan képes a szerelem áthatolni a némaság leküzdhetetlennek tűnő falain.

Az olvasási válságom kellős közepén, az egyik legjobb barátnőm terelt Deborah Lytton könyve felé. Már a könyv elején tudtam, hogy nagyon jól döntöttem, amikor elkezdtem. Magába szippantott, és nem engedett.

A Harmat Kiadó gondozásában jelent meg ez a gyönyörű történet, amiért nem győzök elég hálás lenni. A borítóért külön köszönet! Nekem már kezd egy kicsit sok lenni, hogy a mostanában megjelent könyvek borítóján egy félmeztelen, kigyúrt pasi feszít. Ne értsetek félre, nincs ezzel baj, csak borítótervezésnél legyünk már néha egy kicsit kreatívak 🙂 Nagyon örültem, amikor megláttam ezt a borítót, innentől már nem is volt kérdés, hogy elolvassam-e.

A történetben fontos szerepe van a művészetnek, ami különösen megfogott, tekintve, hogy az én hivatásomat, a fotózást is a művészet egyik ágának tekintik.

Stella tehetséges énekes, legnagyobb álma, hogy a Broadway-n énekeljen. Hayden fantasztikusan zongorázik, a nagyapja pedig csodálatos szobrokat készít.

Stella elvált szülők legidősebb gyermeke. Az édesanyjával, és a hugával él együtt. Egy iskolai előadás válogatóján találkozik Haydennel, a visszahúzódó, csendes fiúval, aki beszédhibája miatt kerül minden kapcsolatot az emberekkel. Tegyük hozzá, hogy az iskolatársai sem könnyítik meg a helyzetét.

Stellát a barátnője elrángatja egy buliba, ami borzalmas véget ér. Baleset éri, és bár az életét Haydennek köszönheti, a hallását elveszti. A kórházban ébred, körülötte teljes csend, és ezzel szertefoszlott a Broadway-ről szőtt álma.

Hayden el sem mozdul a kórházi ágya mellől. A beszédhibája segít neki abban, hogy tudjon kommunikálni Stellával, ugyanis csak az ő szájáról tud olvasni a lány.

Hayden célul tűzte ki, hogy megmutatja Stellának az élet azon csodáit, amihez nincs szükség a hallásra. A látással, tapintással ugyan úgy érzékelheti a külvilágot, ugyan úgy élvezheti, és értékelheti  az életet. Napról napra kerülnek egyre közelebb egymáshoz, és mélyülnek el az érzéseik egymás iránt.

Nekem a történet eleje volt megdöbbentő egy kicsit. Amikor Stella elvesztette a hallását, úgy tűnt nagyon hamar beletörődött a helyzetébe. Én drámát vártam, ajtó csapkodást, kiabálást, zokogást. /Mint ahogy valószínűleg én regaálnék, ha ilyen helyzetbe kerülnék. / Ezen az érzésen hamar túltettem magam, és csak élveztem a történetet.

Ha belegondolunk, a mindennapok során alíg fordítunk figyelmet a körülöttünk lévő világra, az állatokra, a növényekre, az illatokra egy virágos kertben. Ezt természetesnek vesszük, de néha álljunk meg, és nézzünk körül, lássuk meg azokat a csodákat, amelyek körülvesznek minket. Idegesít, ha szombat hajnalban madárcsiripelés ébreszt? Belegondolt bárki is, hogy milyen az, amikor egy nap felkelünk, és nem halljuk azt a kismadarat, és a teljes csend vesz körül?

Én személy szerint örömmel olvasok olyan könyveket, aminek van tanulsága, van mondanivalója, és olvasás közben átértékelhetem a dolgokat. Pozitívabban várhatom a másnapot, mert minden nap új lehetőségek várnak. Ezeket a lehetőségeket vegyük észre, ragadjuk meg! Én ezt kaptam ettől a könyvtől.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti, 
Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki. 
Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja, 
Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa. 
Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret, 
Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget. 
Mikor aztán kedvence futásnak ered, 
Hiába ígér a másik baba szépeket, 
Benny szíve megtört, szeméből könny csorog, 
hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog. 
Kedvence az övé, vissza kell kapnia 
vagy a másiknak meg kell lakolnia.

Ezt a könyvet az általam gyártott könyves kihívás miatt olvastam el (a teljes kihívást a blogon megtaláljátok). A lista utolsó pontja egy olyan könyv, aminek legalább 2 szerzője van. Úgy tűnt jól kitoltam magammal, mert hetekig kerestem egy ilyen könyvet 🙂 Végül ez a könyv szembe jött velem a www.moly.hu-n, , és mivel 2 szerzője ven, és 18+ könyvet már rég olvastam, úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt.

Már vagy 2-3 napja azon gondolkodom, hogy mit is írhatnék erről a történetről úgy, hogy az én értékelésem se legyen 18+ az őszinte véleménytől, és ne legyek letiltva egyik oldalról sem 🙂

Olvastam már megrázó könyveket, amire szívem szerint vagy háromszor rányomtam volna azt a bizonyos korhatáros karikát, biztos ami biztos alapon. Olvastam már olyan könyveket, aminek a főszereplőjét válogatott középkori kínzásoknak vetettem volna alá, olvastam már olyat, amitől sokkot kaptam, de ilyennel, mint ez a könyv, még nem találkoztam.

Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy aki egy ilyen történetet kitalál, az vajon mentálisan rendben van-e?
A történet lényege, hogy van egy pszichopata állat, Benny (Benjamin), aki elrabol 2 kislányt (testvéreket), és évekig cellában tarja őket, kínozza, éhezteti, megerőszakolja, babának öltözteti őket. Ők lesznek annak a rohadéknak a babácskái.

4 évvel később Jadenek, az idősebbik testvérnek sikerül elszöknie, de hiába mond el mindent amire emlékszik, nem tudnak a huga, és az elrablója nyomára bukkanni. Felnőttként nyomozó lett, az életét arra tette fel, hogy megtalálja a testvérét, és egy életre eltüntesse a Föld színéről Bennyt. Aki azért évekkel később is tartogat meglepetéseket.

Most komolyan, szerintetek normális, aki ilyet kitalál? Nagyot ütött, nemcsak a borzalmak miatt, hanem a tény miatt, hogy ez gyakorlatilag bármikor megtörténhet. A hírek tele vannak hasonló pszichopatákkal, akik gyerekeket kínoznak. Utáltam Bennyt, gyűlöltem amit képvisel.

A fülszövegtől nem lettem okosabb, a kritikák alapján mindenki odáig és vissza van ettől a könyvtől, tehát egy esélyt megérdemelt. És mint korábban említettem, nem hagyok félbe könyvet. Viszont nagyon durva függővége van a történetnek, és mint kiderült lesz még vagy 4 része. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy 4 részen keresztül  még mit tudnak kitalálni? Azt már sejtem, hogy miről fog szólni a következő rész, na de a többi?

Sok mindent nem értettem Jade viselkedésével kapcsolatban. Azt hinné az ember, hogy egy rendőrnek tanulnia kell pszichológiát, és felkészítik arra, hogy elrablás, több éves kínzás esetén mire kell számítani az áldozat viselkedésével kapcsolatban.

Egy jó tanács a bejegyzés végére! Csak akkor olvasd el ezt a könyvet, ha nem zavar a függővég, és ha el tudod viselni azt a sok borzalmat, amin két gyereknek át kellett mennie.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Egy csók egy pillanat. 
De ezer csók élethosszig kitart.

Van egy fiú. 
És van egy lány. 
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. 
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. 
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. 
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? 
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…

Szerintem soha nem írtam még ilyen nehezen értékelést egy könyvről. Azokat az érzéseket, amit a könyv kiváltott belőlem olvasás közben, nehéz szavakban kifejezni. Ez a könyv egyszerűen letehetetlen. Én részletekben olvastam, aminek nagyon egyszerű oka van. Az elejétől az utolsó oldalig végig könnyeztem, és egy idő után nem láttam a betűket.

Tehát egy jó tanács, mielőtt elkezded olvasni a könyvet, készítsd be magadnak jó sok papírzsepit 🙂

Rune norvég származású, az apját Amerikába helyezi a cége, ezért kénytelenek elköltözni. A költözéskor találkozik Rune a szomszédban élő Poppyval. Ekkor 5 évesek voltak, és ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok. Poppy életvidám lány, aki imádja a kalandokat, és imádja a nagymamáját hallgatni, aki a halálos ágyán egy nagy kalandra küldi az unokáját. Egy befőttes üveget ad át, 1000 db szivecskével Poppynak, akinek az lesz a feladata, hogy élete során gyűjtsön csókokat olyan fiúktól, akik fontosak a számára. Olyan csókokat, amikor a szíve majd kiugrik a helyéből. Ezeket a csókokat jegyezze fel a szívecskékre, hogy majd ha eljön az idő, az unokájának ő is el tudja mesélni azokat a csókokat, amelyek szebbé tették az életét, és amire egész életében emlékezni fog.

Ahogy telik az idő, és Poppyék egyre idősebbek lesznek, úgy alakul át a barátságuk szerelemmé. Nagyon fiatalok, és természetesen el is könyvelte mindenki (Poppyt és Rune-t kivéve), hogy ez csak egy fellángolás, majd elmúlik.

15 évesen azonban bekövetkezik az, amire egyikük sem számít. Rune családja visszaköltözik Norvégiába. Ez nemcsak Poppyt és Rune-t töri össze lelkileg, de Rune kapcsolata is megromlik a családjával. Kiváltképp az apjával, ugyanis őt okolja, hogy el kell hagynia Poppyt.

Poppy és Rune, még ha más-más kontinensen vannak is, minden nap beszélnek, írnak egymásnak. Egészen addig, amíg Poppy egy nap nem válaszol a hívásokra. Majd a következő nap sem, és azután sem. Ez így megy 2 éven keresztül. Rune teljesen elveszíti önmagát, a sötétség és a düh tölti ki minden pillanatát. De két év után kénytelen szembenézni a démonaival, a haragjával, és Poppyval, ugyanis visszaköltöznek Amerikába. Rune pedig választ vár Poppytól az elmúlt két évre. De a válasz teljesen összetöri.

De nemcsak őt, hanem engem is.

Nem túlzok, tényleg végig sírtam a könyvet. Ezt biztosan elolvasom még néhányszor idén, ugyanis nemcsak a története gyönyörű, de fontos dologra hívja fel a figyelmet. Éljünk teljes, jó életet, és egyetlen másodpercet se veszítsünk el! Szeressünk, és hagyjuk, hogy szeressenek! Legyenek álmaink, és legyen bátorságunk megvalósítani őket! Keressük a kalandokat, és ragadjuk meg a pillanatot!

Hiszem, hogy így kellene mindenkinek tekintenie a holnapra. Hogy az egy új nap, új lehetőség arra, hogy egy csodaszép napod legyen, tele érzelmekkel, kalandokkal, csókokkal, öleléssel. Ami majd eszedbe jut 70 évesen, és amiről majd szívesen mesélsz a gyerekeidnek, és az unokáidnak.

Rune a pillanatok megőrzésére, és megörökítésére a legtökéletesebb módszert választja. A fényképezést! Fotósként pontosan átérzem azt, hogy milyen amikor egy pillanatod van, amit nem fogsz tudni megismételni, és azt a pillanatot sikerül megörökítened a gépeddel. Ez a pillanat lehet egy önfeledt mosoly, egy kacagás. Amikor élvezed a napsütést, vagy csak ránézel arra a személyre, akit feltétel nélkül szeretsz. Ezeket a pillanatokat örökíti meg Rune is és én is.

A könyvben nemcsak a fotózás kapott fontos szerepet, hanem a zene is. Poppy a nehéz pillanatok elől a zenébe menekül. Ő maga csellózik. Már attól szebben látja a világot, ha zenét hallgathat. De ha csellózik, akkor ő is szívvel-lélekkel játszik!

Bizton állíthatom, hogy ez volt az egyik legszebb, legtanulságosabb, és legtöbb érzelmet kiváltó könyv, amit az elmúlt 10 évben olvastam.

Egy valamivel nem voltam kibékülve, az pedig az Epilógus. Kaptunk egy részinformációt, de semmi magyarázat, semmi történet nem volt hozzá kapcsolva. Olyan érzésem volt, hogy az írónő nem tudott mit írni az Epilógusba, ezért gyorsan összedobott 2-3 mondatot, hogy „jól van az úgy”. Hát üzenem, hogy nem, nincs jól így! Egy befejezett történet utolsó 2 oldalába „bedobni” egy olyan információt, aminek a történetét nem meséljük el, az nem a legszerencsésebb lezárás.

De ettől eltekintve csodálatos könyv volt, hálásan köszönöm a Twister Media kiadónak, hogy lehetőséget biztosított arra, hogy megismerhessük Poppy és Rune történetét!

Amikor az első alkalommal összefutottam Chase-szel, nem tettem rá túl jó benyomást. 
Egy étterem mosdója előtt kuporogtam a folyosón, és épp a barátnőmnek hagytam üzenetet, hogy mielőbb hívjon vissza valami ürüggyel, mert le akartam lépni a pocsékul sikerült randimról. 
Chase hallott minden szót, szajhának nevezett, majd kéretlenül ellátott néhány tanáccsal pasi- és randiügyben. Megmondtam ennek a magas és szívdöglesztően jóképű alaknak, hogy foglalkozzon a saját átkozott ügyeivel, majd visszamentem a dögunalmas partneremhez. 
Később – elhaladván az asztalunk mellett – Chase kajánul vigyorgott, én pedig a pimaszul szexi, kemény fenekét bámultam, miközben odament a lányhoz, akivel együtt vacsorázott. 
Képtelen voltam megállni, hogy néha lopva ne pillantsak rá erre a beképzelt és lekezelő modorú alakra, aki a terem túlsó végében ült a barátnőjével. Természetesen többször rajtakapott, hogy nézem, és mindannyiszor rám kacsintott. 
Amikor ez a szívdöglesztő fazon és a hasonlóképpen szexi barátnője hirtelen ott termett az asztalunknál, megrémültem, hogy ez a jóvágású idegen be akar árulni a pasimnak. 
Ehelyett azonban úgy tett, mintha régóta ismernénk egymást, majd leült az asztalunkhoz a párjával, és mindenféle kiagyalt és rám nézve módfelett kínos történettel szórakoztatta a társaságot a nem létező közös gyermekkorunkról. 
A fickó – aki mellett addig halálra untam magam – furcsa módon izgalomba jött a tolakodó ismeretlen sztorizásától. 
Amikor az este véget ért, elváltunk egymástól, én pedig sokkal többet gondoltam erre a vonzó idegenre, mint azt valaha is be merném vallani. Még annak ellenére sem voltam képes kiűzni a fejemből, hogy tudtam, sosem látom újra. 
Úgy értem, mi az esélye annak, hogy csupa véletlenségből ismét belefutok valakibe egy nyolcmilliós nagyvárosban? 
A véletlen mégis úgy hozta, hogy egy hónap múlva ez a szexi pasi lett az új főnököm…

Tegnapelőtt este fejeztem be a könyvet, de szívem szerint ma el is kezdeném megint. 🙂 Az írónőről még csak nem is hallottam ezidáig, de mostanában mindig ez a könyve jön velem szembe. Gondoltam adok egy esélyt neki, ha már mindenki ennyire szereti 🙂 Az első fejezet közepén már tudtam, hogy én is imádni fogom! Ezt a történetet nem lehet nem szeretni!

Romantikus történet, egy kis humorral, szerelemmel, erotikával, fájdalommal, és gyásszal. Minden benne van, aminek benne kell lennie. Képtelenség letenni. Őszinte leszek, amikor eljutottam a „hétköznapi lány találkozik a dúsgazdag szexi cégigazgatóval” akkor eszembe jutott a Szürke ötven árnyalata, és levert a víz, mert ha ez is olyan, akkor biztos hogy földhöz csapom. (Na ja, az árnyalatos csoda nem a kedvencem :D)

Már a könyv eleje is mosolyt csal az arcunkra, Reese és Chase megismerkedése nem hétköznapi. Egy étteremben találkoznak, amikor Reese telefonon kér megmentést a barátnőjétől egy elfuserált randi miatt. Chase a beszélgetést hallva nincs túl jó véleménnyel a lányról, amit meg is jegyez 🙂 Ez még nem is lenne olyan nagy sztori, de Chase-t nem kell félteni, a saját randi partnerével csatlakoznak Reese randijához, kitalálva egy mesét, hogy mégis honnan ismerik egymást. De most komolyan, ki tud ilyen sztorit kitalálni, mint Chase? 🙂

Reese marketingesként dolgozik, a szerelmi élete nem túl fényűző. Chase a saját vállalatának az igazgatója, egyéjszakás kalandjai messze földön híresek 🙂

A sors fintora, hogy Reese éppen Chase vállalatánál kap munkát. A levegő izzik körülöttük, de Chase szerelmi életét még a múltja irányítja, Reese, mint ahogy már korábban is említettem, nem túl szerencsésen választ partnert magának.

A történet jelentős részében Reese szemszögéből követjük az eseményeket a jelenben, azonban olykor-olykor bepillantást nyerhetünk Chase múltjába is. Szépen lassan megértjük a tetteinek a miértjeit is.

Az írónő fantasztikusan göngyölíti fel a szálakat, egy percig sem unatkoztam a könyv olvasása közben. Tény, hogy a vége felé egyszer úgy éreztem, hogy ha belenyúlhatnék a történetbe, úgy megcsapkodnám a vezérigazgató urat, hogy csak pislogna. 🙂

Jókat röhögtem a fiatalok szúrkálódásán, mellette pedig összeszorult a torkom Chase szenvedését olvasva. Fontos szerepet kapnak a történetben a barátok, és a testvéri szeretet is. Tetszett, ahogy Anna, és Sam (Chase testvére és az egyik legjobb barátja) milyen szeretettel gondoskodnak róla, amikor a padlón van, ugyanakkor ha kell, kemény eszközöket is bevetnek, hogy Chase visszatérjen az életbe.

Nagyon ritka, amikor idézeteket írok ki a könyvekből, most mégis kettővel gazdagodtam, amit szeretnék negosztani veletek.

Az egyiket Reese-től származik:

„Milyen csodálatos dolog is a remény! Úgy növekszik benned, akár a vadszőlő, körbefonja a szívedet, és melegséggel önti el.”

Legyünk őszinték, már mind éreztük ezt az életünk során! És még fogjuk is.

A másik szívbemarkoló idézet nélkül a könyv vége nem úgy alakult volna, ahogy alakult. Kellett hozzá Payton is, Chase egykori menyasszonya:

„Ne azon morfondírozz, mi lenne, ha! Inkább azzal törődj, ami van!”

Nem mondom, hogy nem voltak klisék a könyvben, de nekem nem volt zavaró. Remélem hamarosan olvashatjuk az írónő többi könyvét is magyarul 🙂

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. 
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba. 
Én vagyok az a lány. 
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok. 
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

Ezzel a könyvvel már nagyon régóta szemezet, most végre eljött az ideje, hogy elolvassam, és rájöjjek már rögtön a legelején, hogy nem nekem íródott. Olyasmi történetre számítottam, mint pl a Sugar című könyv Deirdre Riordan Hall tollából, de még csak hasonló sem volt. Elolvastam az értékeléseket, mindenki dicsérte, na mondom ez egy tökéletes szombati olvasmány lesz. Tévedtem.

A következő történt:
– már szinte depressziós lettem
– folyamatosan éhes voltam
– ha ettem, attól csak lelkiismeret furdalásom lett
– ha nem ettem, akkor meg a fejem fájdult meg

Megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe. Egy dolog miatt szenvedtem végig, mégpedig azért, mert kíváncsi voltam, hogy Lia elég erős-e ahhoz, hogy segítséget kérjen.

A történet azzal kezdődik, hogy Lia legjobb barátnőjét Cassiet egyedül, holtan találják egy motelban. Bár hónapok óta nem beszéltek, a halála előtti éjszakán Cassie 33 alkalommal próbálta felhívni Liát, aki nem vette fel a telefont, emiatt folyamatos lelkiismeret furdalása van, hogy ha fogadja a hívást, talán Cassie-t meg lehetett volna menteni. Liát ezután Cassie szelleme kísérti, szinte mindenhol őt látja. Hívja magához, és folyamatosan azt ismételgeti, hogy hamarosan úgyis találkoznak.

A két lány ugyanis beteg. Cassie bulímiás volt, és ez is okozta a halálát, Lia pedig anorexiában szenved. Emiatt már kétszer kezelték kórházban, célja, hogy 40 kilós legyen. Magát kövérnek látja, ezért éhezteti magát. Folyamatos hazugságokkal hitegeti az apját, az anyját, sőt még a mostoha testvérét és az apja feleségét is. Minden mérlegelés egy hazugság. Szívesen süt, főz, segít a karácsonyi vásáron sütit árulni, de hiába vágyik egy pár falat után, kíméletlenül megtagadja magától. Minden ételről fejből tudja, hogy hány kalóriát tartalmaz.

A helyzet odáig fajul, hogy elkezdi vagdosni a bőrét, a fájdalommal igyekszik elkerülni az étel utáni vágyakozását, egészen addig, amíg el nem fajul a helyzet.

Őszintén sajnáltam Liát. Én is tudom magamról, hogy a tökéletes alakért van még mit doglozni, de eszembe nem jutna éheztetni magam. Arról olvasni, hogy egy fiatal lány hogyan megy tönkre az önképzavara miatt, nagyon elszomorító. Néha rákiabáltam volna a szülőkre, hogy nyissák már ki a szemüket, a gyereküknek segítségre van szüksége. Nem szabadna, hogy ilyen mélyre süllyedjen valaki a betegsége miatt.

Összegezve, ne egy kellemes hétvégi olvasmányra számítsatok!

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.

Ennél a könyvnél elolvastam az értékeléseket. És elhittem. Abban a hitben voltam, hogy ha mindenki imádja, akkor csak jó lehet. Hát rávetettem magam, mint kutya a csontra. Viszont az első fejezet után már tudtam, hogy kár volt. Nem szoktam félbehagyni könyvet, akármennyire borzalmasnak érzem is, ezért ezt is végigszenvedtem. Életem során (leszámítva az iskolás kötelezőket) 3 könyvet hagytam eddig félbe, de azokat tényleg időpocsékolásnak éreztem.

Ha tízes skálán pontoznom kellene ezt a könyvet, akkor talán 2 pontot kapna. Egyet a borítóért, mert az tényleg jól sikerült, és egyet az alap történetért, amit sajnos nem sikerült a legjobban megírnia a szerzőnek.

Az alaptörténete röviden annyi, hogy kószál valami szerte a világban, amire ha ránéznek az emberek, akkor eszüket vesztik, törnek-zúznak, a végén pedig végeznek a szeretteikkel, és saját magukkal. Az emberek rettegésben élnek, és próbálják menteni az életüket. Az ablakokat takarókkal takarják el, szemfedővel lépnek ki a házból ha már nagyon muszáj, de még ha az ajtót kell kinyitni, akkor is csukott szemmel teszik.

A főszereplő Malorie, aki a nővérét veszti el emiatt a titokzatos kór, vagy lény, vagy akármi miatt, jelentkezik egy hírdetésre, ami biztonságot ígér. Terhesen útnak is indul autóval (természetesen csukott szemmel vezet kilómétereket -muhaha-). A hírdetésre többen is jelentkeztek, ebből adódik, hogy többen lesznek összezsúfolva egy házban. Megtesznek minden óvintézkedést, amit szükségesnek éreznek, és amit tudnak. Ez a történet múltban játszódó része.

A könyv másik fele (általában fejezetenként vált a múlt és a jelen között) 4 évvel később, a jelenben játszódik. Melorie a 2 gyermekével útnak indul, hogy meneküljön a téboly elől. Ehhez 30 km-t kell leeveznie szemfedővel(!!!). 30 kilóméter… Csukott szemmel.. Na persze.

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy az alap történet melyik Stephen King könyvre emlékeztet? Na az egy jó könyv volt! Kb 10-12 évvel ezelőtt olvastam, és egyszerűen nem jut eszembe a címe. Dühítő!

Csak azért rágtam át magam ezen a történeten, mert kíváncsi voltam, hogy kiderül-e a végére, hogy mi vagy ki okozza ezt a tébolyt az emberek között. 

De nem is ragozom tovább, mert azon kívül, hogy jó lett a borító, nem sok pozitívat tudok mondani erről a könyvről.

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

A munkájában sikeres Bridget igazán mozgalmas életet él: utazási beszámolók írójaként számtalan helyen megfordult, és bejárta a világot, azt a férfit azonban, akit teljes szívéből szerethetne, még nem találta meg. Úgy érzi, erre csak akkor van esélye, ha a szíve apró darabkáit, amelyeket élete során elosztogatott, vissza tudja szerezni egykori szerelmeitől. Kalandjait egy blogon dokumentálja, amelyből idővel könyvet szeretne írni, ám amikor szembesül a kiadók érdektelenségével, elvállal egy munkát, amely új útra tereli az egész vállalkozását.

Amikor Nicole Dupré váratlanul meghal, egy bestsellert és egy félkész folytatást hagy maga után – ennek a befejezésével bízzák meg Bridgetet. A lány hálás a lehetőségért, mert abban reménykedik, hogy így hasznos kapcsolatokra tehet szert a könyvkiadás világában, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a nyarat Cornwallban kell töltenie, és Nicole gyászoló férjének, Charlie-nak az otthonában kell berendeznie az irodáját…

Ennél a könyvnél sem az értékeléseket nem néztem, sem a csillagozásokat, de még a fülszöveget sem olvastam el 🙂 Elég volt egy pillantás a borítóra, majd a címére, és már el is lett döntve, ezt a könyvet nekem találták ki 🙂

Egy gyönyörű romantikus történet, mégis annyira más, mint amiket eddig olvastam. Nem tudtam letenni, annyira magával ragadott.

Bridget az élete nagy részét utazással tölti, ami nem is meglepő, ugyani utazási beszámolókat ír. Nem mellesleg az anyja is egy hajón dolgozik. Bejárta a fél világot, sokszor esett szerelembe, ezért úgy döntött, hogy az eddigi szerelmeitől visszaszerzi a szíve egy darabkáját, hogy ha megismeri az igazit, akkor őt a teljes szívével tudja majd szeretni. Elhatározza, hogy személyesen fogja megkeresni a szíve darabkáinak bírtoklóit, és erről az utazásáról blogot, majd később könyvet ír.

Azonban kap egy visszautasíthatatlan lehetőséget, ami némiképp háttérbe szorítja ezeket a terveit. Nicole, aki szintén író, tragikus hírtelenséggel elhunyt, és felkérik Bridget-et, hogy legyen Nicole szellemírója, fejezze be a könyvét. Ehhez Cornwallba kell költöznie 8 hétre, hogy a könyvhöz anyagot tudjon gyűjteni, és át tudja nézni Nicole jegyzeteit a könyvének folytatásával kapcsolatban.

Ekkor ismeri meg Nicole férjét, Charliet, és a kislányát Aprilt. Charlie, a felesége halála óta csak lézeng a házukban, ellátja Aprilt, alkalmi munkákat vállal, hogy el tudja tartani magukat. De nem jár társaságba, és nem fogad el szinte semmilyen segítséget a kislánya nevelésével kapcsolatban.

Bridget-tel is távolságtartó, és a legkevésbé sem barátságos. A munka miatt Bridget kénytelen napi 8 órában Charlie házában tölteni a napot, és így egyre jobban megismeri nemcsak Charlie-t, April-t, de Nicolet is. Egy idő után már tudnak beszélgetni, és együtt nevetni, ami egyáltalán nem tetszik sem Nicole testvérének, sem az anyjának. Az ott tartózkodása alatt Bridget egyre közelebb kerül Aprilhez, Charlie-hoz, a szomszédokhoz, de még Charlie testvéréhez, és a szüleihez is.

Azt ne felejtsük el, hogy ugye Bridget írja Nicole könyvének folytatását, ezért komoly kutatómunkát kell végeznie azokon a helyszíneken, ahol a könyv játszódik. Többek között Thaiföldön is. Erre a kalandra elkíséri Charlie és April is.

Általában nem szeretem, ha a könyvekben túlzásba viszik a tájleírást, de ebben a történetben éppen megfelelő mennyiségben szerepelt, és imádtam. Kedvem támadt utazgatni 🙂

Hangulatosak voltak a pizza esték, a naplementék, a tengerparti séták! Paige Toon egyszerűen fantasztikusat alkotott! Az olvasó átérzi nemcsak Bridget bizonytalanságát, szerelmét, hanem Charlie gyászát és fájdalmát is. Összeszorul az ember torka, amikor Nicoleról mesél, és amikor napról napra látjuk, hogy próbál a gyászában egy özvegy apa teljes egész maradni, mert van egy kis élet, akiről gondoskodnia kell.

Gyönyörű történet!

(fülszöveg és borítókép: www.moly.hu)