Február közepe táján kitettem egy képet az Instagramra és a Facebook oldalra, amin összesen 6 db, elég terjedelmes könyv szerepel. 2 sorozat, 3-3 könyve. Ezek sajnos nem az én tulajdonomban vannak, kölcsön kaptam őket, amíg az eredetileg megbeszélt, A szárnyak és pusztulás udvara megérkezik. (Az is kölcsönkapott könyv lesz 🙂 )

Akkor még benne voltam egy sorozatban, nem akartam félretenni, mert már a befejező részt olvastam, utána tudtam csak sort keríteni erre a történetre.

Nagyon sok helyen olvastam, hogy A Trónok harca kistestvéreként emlegetik Az Első Törvény sorozatot. Ezen mindig jót mosolyogtam, mert amit George R.R. Martin letett az asztalra, arra talán 1000-ből 1 ember ha képes. 

Az első benyomásom erről a könyvről, hogy  ez egy nagyon hosszú bevezetés volt a valódi események előtt. Több szálon fut a történet, a könyv felénél még mindig csak pislogtam nagyokat, hogy most ki kihez tartozik, és honnan jönnek még elő újabb szereplők, és mi köze lehet a világ egyik végén lévő szökött rabszolganőnek, a világ másik végén lévő Első Mágushoz. A sorozat első része lényegében csak erről szól, hogy a főhőseink honnan indultak, és hova tartanak. Lényegében csak utazgatás, egy kis izgalmas viadallal, kisebb-nagyobb kínzásokkal fűszerezve.

Senkit ne ijesszen el a könyv terjedelme, mert olvastatja magát a történet, gyorsan lehet vele haladni, nagyon izgalmas, és észre sem lehet venni azt a 630 oldalt.

A szereplők külön fejezetekben jelennek meg, mindegyikről egy-egy apró részletet tudunk meg, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy bontakozik ki a cselekmény, és mutatják ki a szereplők a foguk fehérjét. (Már akinek van foga. Gondolok itt Gloktára)

A történet Kilencujjú Logennel kezdődik, aki méltán hírhedt a nevéhez fűződő vérontásoktól, és aki a laposfejűek elől menekülve megsérül. Az utolsó pillanatban megérkezik az Első Mágus inasa, és a saját életét kockáztatva megmenti. Nem kis küzdelmek árán eljutnak Bayazhoz, az Első Mágushoz, aki miután Kilecujjút visszahozza az életbe, a saját céljaihoz használja fel.

A történet másik fontos szereplője Glokta inkvizítor, aki az Unio tehetséges katonája volt, mielőtt a császár börtönében kötött ki, két évig kínozták, nyomorékká tették, aki még az ágyból is küzdelmek árán tud felkelni, és aki válogatott kínzásokkal képes vallomásra bírni a foglyait. A könyvben nagyon sokszor halljuk Glokta gondolatait is, és mivel nem egy bőbeszédű szereplő, így a gondolatain keresztül ismerjük meg őt, és tudjuk meg milyen borzalmakon kellett keresztülmennie. Akarva akaratlan kezd az olvasó szívéhez nőni, a könyv végére már egész szerethető szereplő lesz.

A történet egyik mozgatórugója a Viadal, ami valóban emlékeztet a Trónok harcában megjelenő tornákra. (Nem, nem a Hegy és a Vipera csatájára gondolok 😀 ) Jelen esetben Luthar százados köré van építve a történet, aki jómódú családból származik, és ennek következtében jelenése van a Viadalon. Természetesen nem önszántából, ugyanis a szórakozás, italozás, és a női nem jobban érdeklik, mint a kardforgatás.

Egy olyan szereplő van, aki leginkább idegesített, az pedig Ferro, a szökött rabszolganő. Ő a „ki ha én nem” típusú nő, a nap 24 órájában a bajt keresi, és a bosszú élteti.

Vannak vissza-visszatérő szereplők, megjelennek Logan egykori társai, de akármi is történik, mindig megjeleni Bayaz, az Első Mágus. Kicsit olyan ő, mint egy mágnes. Vonzza a szereplőket, és szépen lassan mindenki egy bolyba kerül. Már csak az a kérdés, hogy onnan merre tovább? Mi Bayaz terve ezzel a kicsit sem hagyományos társasággal?

Mondhatnám, hogy a fantasy kedvelőknek ajánlom ezt a sorozatot, de aki egy Alkonyat típusú történetre gondol, az nagyot fog csalódni. Viszont – és itt most ellentmondok a bejegyzés elején leírtaknak – aki szereti a Trónok harcát, az ezt a történetet is szeretni fogja. Izgalmas, helyenként borongós, humoros, szarkasztikus, nem vetik meg a káromkodást, és bár nem ez a fő szempont, de a romantika is kibontakozik az oldalakon.

Olvassátok bátran, ne féljetek a terjedelmesebb könyvektől! 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

A ​Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs. Göncz Árpád

A mű első megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából alaposan felújított angol kiadás nyomán mi is gondos ellenőrzésnek vetettük alá a könyvet, ennek eredménye ez az indexszel és újrarajzolt térképekkel ellátott, pontosabb magyar szöveg. Reméljük, minden Tolkien-rajongó örömét leli benne.

Most kicsit bajban vagyok, mert akkor akartam értékelést írni a Gyűrűk Utáról, amikor nemcsak a könyveket olvastam el, hanem a filmeket is megnéztem. Viszont a film harmadik részéig még nem jutottam el, és a könyv után nem tudom mikor kerítek rá sort. Viszont halogatni sem akartam ezt a bejegyzést, szóval neki is esik. Szerintem nem lesz hosszú, mert sok jót nem fogok tudni mondani. 🙂

„A ​Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje.”

Ha megfordítod a könyvet, a hátsó borítón ez az első mondat. Való igaz, ez egy elképesztően hosszú tündérmese. Töménytelen mennyiségű szereplővel, annál is több helyszínnel, és véget nem érő leírásokkal. Ezek mondjuk engem nem is zavartak, pedig sokan ezért teszik vissza a könyvet a polcra, és nézik meg inkább a fimet.

A férjemnem sem tetszett, leginkább a leírások miatt, viszont ő becsülettel végig olvasta. Azért is ajánlgatta a könyvet, mert tudja, hogy a Hobbitot mennyire szeretem. Még egy Hobbit naplót is kaptam tőle. 🙂

A könyv történetét nem mesélem el, mert szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna az Egy Gyűrűről. Inkább a saját véleményemet mesélném el.

Az első könyv volt a legjobb. Itt kerül a gyűrű Frodóhoz, és indulnak el Elrondhoz, ahol létrejön a Gyűrű szövetsége. Ebben a könyvben is sok volt a leírás, viszont itt még nem volt elnyújtva. Olvastatta magát a történet, könnyen lehetett vele haladni. A szereplők itt még szerethetőek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. Elrond házából egy érdekes csapat indul útnak. 4 hobbit, egy varázsló, egy tünde, egy törp, egy ember, és persze Vándor.

Talán az egyik legfontosabb dolog, amit az első rész végén elmondhattam magamról, hogy végre nem keverem Szauront és Szarumánt. 🙂

A második rész elején Frodó és Samu nem igazán kap szerepet, ők majd a könyv felénél tűnnek fel, és tudja meg az olvasó, hogy merre is barangolnak. Ez a legnagyobb eltérés a filmhez képest. Na ott már nem tudtam követni, hogy most ki merre is jár, ezért itt is a könyv tetszett jobban.

Aragorn-Legolas-Gimli hármasát imádtam. Komolyan, szinte már jobban, mint a Samu-Frodó kettősét. A második részben már kezdett kifejezetten idegesíteni Frodó. A gyűrű kezdte a hatalmába keríteni, és itt már nehezen volt elviselhető. A legjobban mégis Szméagol karaktere volt. Kicsit skizofrén, kicsit félelmetes, mégis sajnálatra méltó.

Egy dolog volt, ami igazán meglepett. Mégpedig Samu és Frodó viszonya. Pontosabban ahogy Samu viszonyul Frodóhoz. Nekem enyhén homoszexuális tartalomnak tűnt olvasás közben. Szerencse, hogy ez engem nem zavart. 🙂

A csatajelenetek nagyon izgalmasak voltak, itt még tudtam is követni hogy ki merre jár, ki kivel harcol, és utána merre indulnak.

Na és itt elérkeztünk az ide év legnagyobb szenvedéséhez, a harmadik részhez. Hát ha az enyém lett volna a könyv, szerintem én is belevágtam volna a végzet hegyének tüzébe. Ennyire unalmas (és idegesítő) történetet már rég olvastam. Már elértünk Mordorba, és szinte remegve várja az olvasó, ahogy összecsapnak a seregek a gyűrűért, és kíváncsian várja, hogy két hobbit meg tudja-e törni a nagy Szauron hatalmát. No kérem szépen az egész lezárul másfél (!!!!!) oldal alatt. Itt elhagyta néhány (na jó, elég sok) szitokszó a számat, és kb. 2 napig rá sem bírtam nézni a könyvre. De ha már végiolvastam 1600 oldalt, akkor a maradék százat is elolvasom, ezért nagy duzzogva visszatértem hozzá.

Ennyi hisztériát, nyüsszögést, és még több hisztériát a nők nem tudnak lenyomni egy leárazás alatt a plázában. A kedvenc karakterem még mindig Aragorn volt, mindenki másnak sikerült leírnia magát. Frodó már annyira idegesített, hogy azt sem bántam volna, ha Mordorban marad.

A könyv első 230 oldalán folyik a csata. Nem túlzok, olvassátok el ha nem hiszitek. 🙂 Semmi másról nem szól, csak arról, hogy itt is harcolnak az orkokkal, ott is harcolnak, majd félúton találkoznak, és ott is gyepálják az orkokat. Ráadásul mindenki kapott még vagy 2 nevet az eddigi mellé, szóval ember legyen a talpán, akinek sikerült ezt megjegyeznie.

Összegezve, az első két rész tetszett, nem zavartak a leírások, a szereplők is szerethetőek voltak. A harmadik részt viszont kár volt megírni. Ezért is halogatom annyira a film 3. részét.

(képek forrása: saját, fülszöveg: www.moly.hu)

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor elkezdtem igazi könyvmollyá válni, akkor – néhány kivétellel – szinte csak Vörös pöttyös könyveket olvastam. Meg sem néztem ki az író, vagy milyen könyvről van szó, ha ott volt a vörös pötty a jobb alsó sarokban, akkor azt a könyvet biztos hogy nekem írták, és már olvastam is. Az utóbbi időben valamiért hanyagolva voltak a hasonló történetek, ezért amikor rátaláltam erre a könyvre, akkor szinte azonnal el is kezdtem olvasni. Nem volt tervben, ezért nem is fogjátok megtalálni a februári listámon. 🙂

Elég rövidke kis történetről van szó, a szövegezése is egyszerű, emiatt gyorsan is lehet vele haladni, viszont nekem mégis csalódást okozott. Ebben a rövid kis könyvecskében szinte az összes stílus megjelent, amivel például a polcomon találkozhatunk (már ami a könyveket illeti). Olyan érzésem volt, mintha maga az írónő sem tudta volna, hogy melyik irányzat legyen a könyv fő csapásiránya. Emiatt komolytalannak, és kidolgozatlannak éreztem, amit nagyon sajnálok, mert megörültem az értékeléseket olvasva, hogy ezt a könyvet is nekem írták. Sajnos nem így történt, viszont a Vörös pöttyösöktől attól még nem fogok megválni. 🙂

A történet főszereplője Louis, egy 14 éves kamaszfiú, aki vagyonos szülők gyereke. A társaival együtt egy 1 hetes gyakorlaton kell részt vennie, de ez annyira nem érdekli, hogy komolyabban foglalkozzon azzal hol is tölti azt az egy hetet. Ezért a nagymamája beajánlja egy fodrászatba, hogy ott tegye magát hasznossá. Ezt az apja egyáltalán nem nézi jó szemmel, aminek nem elég, hogy hangot ad, de egyéb módszerekkel is kifejezi nemtetszését. 

A kezdeti érdeklődés hiánya szinte egyik napról a másikra eltűnik, és Louis örömmel megy be a fodrászatba, kiveszi a részét a munkából, és kerül egyre közelebb az ott dolgozókhoz. Még a gyengéd érzelmek is utolérik. Ez utóbbi egyébként szerintem egy kész vicc volt a történetben.

Ahhoz, hogy minél több időt tudjon a fodrász szalonban tölteni, elkezd ellógni az iskolából, hazudik nemcsak a szüleinek, de a fodrászatban dolgozóknak is, lop, verekedésbe keveredik. Lássuk be, nem egy olyan viselkedés, ami példaértékű lenne, nem állít követendő példát. Az apja egy zsarnok, akitől az egész család retteg, az anyja nem látja a fától az erdőt. Egyedül a húga volt az, akibe szorult egy kis talpraesettség.

A történet elején az olvasó megtudja mi is zajlik egy fodrász szalonban, egymást követik a semmitmondó események, utána egy nagy váltás, és máris belecsöppenünk egy laza gyújtogatásba, családon belüli erőszakba, feltűnik egy kis romantika, ami – mint ahogy korábban már említettem – egy kész vicc volt. Garance, a tanulólány annyira nem illett bele ebbe a történetbe, nem is értem, hogy az ő karaktere hogy született meg egyáltalán.

Ami dicséretre méltó, hogy egy hét gyakorlat után Louis szinte azonnal döntött a jövőjét illetően, szembeszállt az apjával, aki az első pillanattól ellenezte ezeket a terveit, ki is tartott a tervei mellett, viszont az egész szituáció kivitelezése, és ahogy ezt kezelte… jó, tudom, hogy még csak 14 éves, de ebben a korban már nagyjából benő a feje lágya az embernek, nem?

A szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, egyedül talán Louis húga, és még talán Fifi aki nem idegesített. 

Sajnos sok pozitívat nem tudtam elmondani erről a könyvről. Az írónő többi történetével már nem próbálkozom, ennyi elég volt. 🙂 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)