„– ​Várj csak, tulajdonképpen mit mondtál Flachard-nak?

 Lehajolok, hogy felvegyem a táskámat meg a többi holmimat. Kicsit megbillenek, de sikerül nagyjából függőleges helyzetben maradnom. Rátámaszkodom Monique-ra. Monique a botom.

– Azt mondtam neki, hogy ezer okból lehet szeretni vagy tisztelni a fogyatékosokat, de csak azért semmiképpen sem, mert fogyatékosok. Lehetünk például viccesek, helyes srácok, konyhaművészek, jó fejek. De lehetünk síkhülyék is. Síkhülyék, mint bárki más. Se jobban, se kevésbé. Szóval megfelelő okból tiszteljen bennünket, igazgató úr. Na, hát ezt mondtam Flachard-nak. Úgy nagy vonalakban.”

Vlad új srác a suliban. Ha ül, csak gyönyörű szemét látja az ember, a szemébe lógó huncut tincsét, elbűvölő mosolyát.

De ha feláll és elindul, a térdei összekoccannak, a mozgása rendezetlen, egyensúlya ingatag: születésétől fogva mozgássérült. A jópofa, érzékeny és szókimondó fiú gyorsan barátokra tesz szert, akik szívvel-lélekkel mellé állnak, hogy megvalósíthassa álmát.

Lou, a szép szőke Lou is ott van közöttük, csakhogy vele kapcsolatban Vlad többre vágyik, mint egyszerű barátságra…

Egy friss hangú, szívmelengető történet szerelemről, barátságról, másságról, elfogadásról, amely bebizonyítja, hogy még ha két lábbal is (alig) áll az ember a földön, attól még elérheti a csillagokat.

„… A fogyatékosságod semmi amellett, hogy mit érsz. Semmi. Ezért kezelem úgy, ahogy. Úgy teszek, mintha nem is lenne.”

Az egyik legmeghatóbb, és számomra az egyik legmeghatározóbb mondatai a könyvnek. Egy nagypapa szavai a bicebóca unokájához.

Talán a legaranyosabb, és legtanulságosabb történet, amit idén olvastam. Mostanában bukkantam rá, és hiába francia írók könyve (elnézést azoktól, akik szeretik a francia írókat, nekem valahogy nem nőttek a szívemhez), egy percig sem haboztam, hogy elolvassam-e.
A fülszöveg annyira nem fogott meg, normál esetben félre is teszem az olyan könyvet, viszont ezt nem tudtam. Nem tudom megmondani miért, valahogy éreztem, fülszöveg ide vagy oda, hogy el kell olvasnom.

És milyen jól tettem. Helyenként vicces, helyenként szívbemarkoló történet fiatalokról, akik nem átlagosak. Vlad és Mathilde mozgásában korlátozott, Dylan dawn szindrómás, Said, nem mindig tudja uralni az ingadozó érzelmeit.

A történet ezeket a gyerekeket mutatja be. Betekintést nyerünk a mindennapjaikba, az érzéseikbe, velük együtt éljük át azokat a pillanatokat, amikor másoknak vannak kiszolgáltatva, amikor társaik lelki sebeket ejtenek rajtuk, és velük együtt esünk szerelembe. Megtanuljuk tőlük mi az az elfogadás, mi az a segítségnyújtás. 

Ahogy haladunk előre a történetben, már már el is felejtjük, hogy pl. Vlad mozgásában korlátozott. Együtt nevetünk vele a saját magára irányuló viccein. 

Szomorú volt olvasni, hogy a gyerekek mennyi előítélettel rendelkeznek, és ezzel mennyire tudják bántani a társukat. Mathilde kerekesszékben éli a mindennapjait, de a folyamatos beszólogatások, és a megaláztatás, amiket el kellett szenvednie, megbélyegezte a mindennapjait. Nem találta magát elég értékesnek ahhoz, hogy elhiggye, a szerelem is rátalálhat. Egy gyereknek soha, semmilyen körülmények között nem szabadna így éreznie.

A történet középpontjában egyértelműen Vlad áll, aki az igazgatóhelyettes engedélyével egy rövidke filmet forgat egy pályázatra. Célja, hogy eljusson New Yorkba. Szerencsére nincs egyedül, ahogy telnek a napok, barátokra talál, akikkel közös erővel neki is látnak a forgatásnak.

A legnagyobb változáson Said és Mathilde megy keresztül. Said balhés gyerek, barna bőrű, arab család gyermeke. Neki is szembesülnie kellett az előítéletekkel, de ő inkább a hírtelen haragjáról és a folyamatos iskolai balhéiról vált hírhedté. 
A történet végére Mathilde nézőpontja is megváltozik, elhiszi, hogy kerekesszék ide vagy oda, igenis fontos tagja a társadalomnak.

Ezt a könyvet gondolkodás nélkül kötelező olvasmánnyá tenném az iskolában. Vicces, tanulságos, érzelmes kis olvasmány a barátságról, szerelemről, elfogadásról, és az álmok megvalósításáról. Csak azt sajnálom, hogy olyan gyorsan vége lett. 

Vlad mert nagyot álmodni, és mert belevágni. Az ő hozzáállása példaértékű még a felnőtteknek is, akik hajlamosak a kifogások gyártására.

Olvassátok! Higgyétek el, megéri! 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Az Első törvény trilógia lezáró részét fejeztem be a napokban. Hirtelen nem is tudom, hogy mit írjak róla, mert az, hogy elképesztő, vagy hogy izgalmas, nem tükrözi azt, hogy ez a történet és igazából az egész trilógia, milyen lebilincselően lett felépítve és megírva.

Szerencsére sok munkám van, de azért igyekeztem minden nap időt szakítani a könyvre, de minden egyes alkalommal úgy kellett elvenni tőlem, hogy azért aludjak is egy kicsit.

Az elején egy egész hosszú csatajelenettel indítunk, amitől egy kicsit tartottam, mert eszembe jutott a Gyűrűk Ura 3. részének csatája, és csalódás lett volna, ha itt is azt kell elszenvednem, mint Tolkien trilógiájának lezáró részében.

Most, hogy elolvastam a könyvet, jól meg is szidom saját magamat, hogy ennyire nem bíztam Abercrombie-ban. Északon Bethod emberei, délen a gurkhuliak ostromolják a főhőseink csapatait. Tökéletesen megírt csatajeleneteket olvastunk, a veszteségeket helyenként meg is könnyeztem. Néhány karakter azért csak a szívemhez nőtt a 3 kötet során. 🙂

Rögtön a könyv elején azzal szembesülünk, hogy Bayaz szedett-vedett csapata, a sikertelen expedíciót követően szétválik. Jezal a mágussal, és annak inasával együtt visszatér Aduába, Logan pedig elindul Északföldre, ahol West állomásozik, valamint Kutyaember az északföldi sereggel, akiknek egyetlen célja van: Bethod seregei felett győzelmet aratni.

Aduában sem mennek olyan fényesen a dolgok, ahogy azt Jezal remélte volna. Megérkezésekor szerencsétlenebb volt, mint az egész könyvben összesen. Engem nagyon zavart, hogy például egy összetett mondatot nem bírt kinyögni. Egyetlen célja volt, megszerezni West húgát, Ardee-t.

Azonban egy valakiről elfeledkezett. Bayaz továbbra is jelen van, és innentől kezdenek igazán beindulni az események. Adua királya, és mindkét fia meghal, és a népük uralkodó nélkül marad. Az új király megválasztását Glokta is a szívén viseli, napi fő feladata a szavazókat zsarolni, fenyegetni, és félelemben tartani annak érdekében, hogy a számára megfelelő ember kerüljön a trónra. Ebbe rondít bele Bayaz, aki előállítja a tökéletes királyt, és úgy mozgatja az eseményeket, mintha minden és mindeki a saját marionett babái lettek volna.

Nemcsak a szereplők, hanem maga a történet is sokat változott az első könyv óta. Ott pl. még csak belekóstoltunk azokba a szörnyűségekbe, amiken Gloktának kellett keresztülmennie. Ennél a résznél már részletesen betekintést nyerünk nemcsak abba a két évbe, amelyikben Gloktát kínozták, hanem abba is, hogy ő hogyan igyekszik vallomásra bírni a foglyait. Annyi biztos, hogy én nem lennék az ellensége. 🙂 Érdekes volt olvasni, hogy bár kifinomult kínzási technikákkal rendelekzik, azért a könyörületességet is ismeri, és szívén viseli egyes emberek sorsát. A humora továbbra is verhetetlen, a belső monológjai nélkülözhetetlenek. Határozottan ő a kedvenc karakterem.

Meglepő módon ahogy haladunk a harmadik rész vége felé egyre szimpatikusabb lesz West és Kutyaember is. Mindketten kegyetlen harcosok, sőt vezérek, viszont ritkán olvasni olyan történetet, ahol háború kellős közepén a csapatok vezérei a saját embereikkel is foglalkoznak.

Logan kettős személyiségét nem tudom hova tenni. Amikor ő csak simán Logan a Kilencujjú, akkor az igazi személyiségét mutatja a világnak. Remek harcos, de emellett helyén van a szíve. Ha nem támadod hátba, akkor számíthatsz rá, amikor segítségre van szükséged. Viszont amikor ő a Véres Kilences, akkor teljesen kifordul önmagából. Akkor a saját barátait is lemészárolja maga körül.

Ez a trilógia teljesen eltér azoktól a könyvektől, amiket én olvasni szoktam, viszont nagyon örülök, hogy kölcsön kaptam őket. Izgalmasak, tele vannak fordulatokkal. Amikor azt gondolná az ember, hogy több meglepetés már nem érheti, akkor jön például Bayaz, vagy felbukkan a Mag, és az olvasó csak kapkodja a fejét. Én személy szerint soha nem találtam volna ki, hogy mire készül Bayaz.

Ha szeretnétek egy izgalmas, és a tucat fantasytől eltérő történetet olvasni, akkor bátran merem ajánlani Az Első Törvény trilógiát. Hamarosan kezdem is Joe Abercrombie következő sorozatát. Remélem az is hasonlóan izgalmas lesz.

(kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu)

„Az ​emberi szeretetnek és a kitartásnak szívmelengető bizonyítéka ez a regény.” ­– Hello Magazine Egy orosz nagyhercegnőt és egy angol újságírót a világ egyik legnagyobb rejtélye köti össze… Szerelem. Bűntudat. Összetört szívek. 1914: Oroszország az összeomlás szélére kerül, és a Romanov-család rémisztően bizonytalan jövő elé néz. Tatjána nagyhercegnő szerelembe esik egy lovassági katonatiszttel, Dimitrijjel, de az események katasztrofális fordulata elválasztja őket egymástól, szerelmük és életük egyformán veszélybe kerül. 2016: Miután egy lesújtó felfedezés miatt nincs tovább maradása Londonban, Kitty Fisher elvonul a világtól a dédapja amerikai faházába. Az Akanabee-tó partján álló háznál rejtélyes medált talál, amely mélyre eltemetett családi titkokhoz vezeti el. A titkos feleség lenyűgöző és megindító, ugyanakkor kegyetlenül őszinte kalandregény, amely évszázadokat fog át, végül a szerelem, a veszteség és a rendíthetetlen hűség felejthetetlen történetévé forrasztja össze a múltat és a jelent. „Érdekfeszítő és magával ragadó, élvezetesen megírt könyv egy minden borzalmával együtt is igazán lenyűgöző időszakról. Az olvasó mindkét idővonalon türelmetlenül várja a kibontakozó eseményeket.” – Middlesborough Evening Gazette

Ezt a könyvet a borítója miatt olvastam el. Megakadt rajta a szemem, és neki is álltam az olvasásnak anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna arról, hogy miről is szól, és melyik évben játszódik. 🙂 Ha elolvasom a fülszöveget, és tudatosul bennem, hogy ez bizony történelmi vonatkozású, lehet még véletlenül sem megyek a közelébe. (Elnézést az összes töritanártól, történésztől, és mindenkitől, aki gyengéd érzelmeket táplál a téma iránt, de én igyekszem tartani a három lépés távolságot a történelemtől, ebből kifolyólag nem is olvastam eddig történelmi témájú könyvet.)

Most, hogy a végére értem a történetnek, nagyon sajnáltam volna, ha nem adok neki egy esélyt. Tény, hogy nagyon sok információt kaptunk egyszerre, és leginkább az elején sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira olvastatta magát a történet, hogy nem tudtam letenni.

Két idősíkon játszódnak az események. Az egyiket 1914 szeptemberétől, a másikat pedig 2016 júliusától követjük nyomon.

Az elején nekem nagyon zavaros volt a történet. Mi köze lehet egy orosz tisztnek, és a Romanov dinasztiának egy 2016-ban, a hűtlen férje elől menekülő újságíróhoz? Be kell vallanom, olyan jól megírt történetet tartottam a kezemben, hogy nem volt egyszerű rájönnöm a megoldásra. 🙂 Ami nálam nagyon ritka, ezért is szerettem olvasni, viszont voltak olyan részek, ahol a hajam mjd’ kihullott. De erre majd később kitérek, most kezdjük az elején.

1914-ben járunk, Dimitrij megsebesül a háborúban, és egy katonai kórházban tér magához, ahol Tatjána nagyhercegnő önkéntes nővérként dolgozik. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ahogy telnek a napok, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül szerelembe esnek. A háború azonban közbe szól, és elválasztja a fiatalokat. Azonban egy szerelmes katonát a háború, a bolsevikok hatalomra jutása, és a cárizmus bukása sem akadályozhatja meg, hogy lássa kedvesét. Dimitrij minden apró szalmaszálba belekapaszkodik, hogy ha csak egy percre is, de találkozzon Tatjánával. Akár hová szállítják a Romanov családot, ő követi őket. És talán ez a döntése taszítja egyre mélyebb depresszióba az évek során..

Hiába 2018-as megjelenésű a könyv, az írásmódja, a romantikus szál, magának a történetnek a megfogalmazása bennem azt az érzést keltette, hogy valóban az 1900-as években járunk. Nem voltak modern eszközök, a kommunikációt a kézzel írott levelek jelentették.

A Romanov család történetét szerintem nincs olyan ember aki ne ismerné, ezért nem is térek ki rá bővebben. A könyv olvasása során nekem nagyon úgy tűnt, hogy Tatjána az egyedüli, aki abban a családban nemcsak gondolkodni tud, de képes összetartani a családot, és a nehéz helyzetekben is higgadt fejjel tud gondolkodni.

Ahogy haladunk előre a történetben úgy idősödnek a szereplők is. Annak rendje és módja szerint a családalapítás sem maradhat el. Dimitrij egészen Amerikáig utazik, ahol regényírással, és cikkírással foglalkozik, és ez az aminek köszönhetően egy mélyrepülés, és családi drámák sorozata után egy régóta várt boldog öregkort remél.

A történet másik szála a kezdetekkor kevésbé izgalmas, viszont annál dühítőbb. Tény, hogy vannak Dimitrijnek és Tatjánának is olyan döntései, amikor legszívesebben odakiabáltam volna nekik, hogy ezt azért gondolják át még egy néhányszor, na de ezt mind felülmúlta Kitty és Tom története. Tom ugyanis megcsalta a feleségét, ezért Kitty úgy dönt, hogy autóba ül, és egészen Amerikáig menekül az őt ért megaláztatás elől, méghozzá egyetlen szó nélkül. A dédapjától örökölt egy erdei kunyhót az Akanebee – tó partján, és ezt a helyet elég távolinak érezte, hogy elbújjon a világ és legfőképpen Tom elől. A kunyhót elkezdi rendbetenni, és közben hajtja a kíváncsiság, ezért rendületlenül nyomoz titokzatos dédapja után. Egyedül nem jut messzire, viszont a legváratlanabb helyekről, és ismeretlen személyektől érkezik segítség, aminek köszönhetően sikerül felderítenie az elmúlt évszázad eseményeit, és megismerni a családja történetét.

Be kell vallanom, Kittyt nagyon nem sikerült megkedvelnem. Tény, hogy ami az erdei ház renoválását illeti nagyon kreatív, és férfiakat megszégyenítően bánik a szerszámokkal, viszont ami a magánéletét illeti, sorra hozza az elhamarkodott és meggondolatlan döntéseket. Én személy szerint nem tartom követendő példának Kitty viselkedését, különösen a mérhetetlen alkohol fogyasztását.

Ami engem nagyon meglepett vele kapcsolatban az először is a dédapja utáni kutatása. Pontosabban annak a sikertelensége. Egy újságírótól akarva akaratlan elvárná az ember, hogy önállóan, akár a föld alól is előássa azokat az információkat, amelyekre szüksége van. Ehhez képest gyakorlatilag semmire nem jutott egyedül.

A Tomhoz való hozzáállása nagyon dühített. Hiányoltam a felnőtt gondolkodást. Nagyon!

A  hibáitól eltekintve én szerettem  olvasni ezt a két történetet, és kíváncsian vártam hogyan is fognak összekapcsolódni majd a végén. Ne féljetek a történelmi utalástól, az orosz nevektől, a régies írásmódtól, a szóhasználattól, és a helyenként nagyon szirupos romantikától, mert mindezekkel együtt ilyen szerethető ez a történet.

Örülök, hogy a borító alapján ítéltem meg a könyvet!

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Olyan érzésem van, mintha nem is könyvet olvasnék, hanem egy izgalmas fantasy sorozatot néznék, és ha véget ért egy rész, azonnal indítom a következőt, mert folyamatosan fennt tartja az érdeklődésemet, és minél hamarabb a végére szeretnék járni annak, hogy merre is tartanak a szereplőink.

Nincs függő vége a könyvnek, de be sincs fejezve. Pont annyira marad nyitott a történet, hogy akarva-akaratlan azon gondolkodsz, hogy másnap mennyi dolgod is lesz, mert ha nem olyan egetrengetően sürgős az elintézni valód, akkor még nem késő éjfélkor elkezdeni a harmadik részt. 🙂

A második rész pontosan ott folytatódik, ahol az első véget ér. Nincsenek eltelt évek, kihagyott történetek. Olyan érzése van az embernek, mintha lapozott volna egyet az első rész végén, és ez a történet lenne a következő fejezet. Az első rész volt a bevezetés, és itt kezdődik a valódi történet. Akciódúsabb volt, mint az előző, ennél a résznél már sikerül jobban megismernünk a szereplőket, akik nem okoztak csalódást most sem. Glokta belső monológjai továbbra is zseniálisak.

Egy trilógiánál a második rész kulcsfontosságú. Számomra mindig itt dől el, hogy olvasásra érdemesnek tartom-e a sorozat harmadik részét. (Volt már rá példa, hogy itt hagytam abba egy sorozatot). Az első részben megismerjük az alap történetet, a főbb szereplőket. A harmadik részben van a csattanó, a végkifejlet, és az a bizonyos nagy lezárás. Ezt a két részt kell összekötnie egy olyan második résznek, ami az egész sorozat mozgatórugója. Joe Abercrombie tökéletesen vette az akadályokat. Izgalmasak voltak a csatajelenetek, a párbeszédek, a karakterek kidolgozása, semmi nem volt sem eltúlozva, sem túlragozva, pedig még mindig 3 szálon fut a történet. Glokta Dagoska elöljárójaként tevékenykedik, ahol éppen háború folyik. A pénzhiány, az árulás, az ostrom amivel Gloktának meg kell küzdenie.

A csatákból kijut Westnek is, kinek még egy hatalomra és dicsőségre éhes zöldfülű herceggel is „meg kell küzdeni”. És még ez a legkisebb baja.

A harmadik, és talán az egyik legfontosabb szála a történetnek Bayaz és az ő különleges csapata. Ezek a részek voltak a kedvenceim. Izgalmas, humoros, és ahogy haladtam előre a történettel, egyre több kérdés merült fel bennem. 🙂 A szereplők a szívemhez nőttek, még Jezal is, pedig ő elég nagy hisztérika volt a könyv elején. Meg a közepén. De a végére azért ő is összekapta magát. 🙂

Bayaz és Quai még mindig nagy rejtély, kíváncsian várom merre tartanak a harmadik részben. De úgy érzem, hogy a varázslótanonc tartogat még meglepetéseket, ami nagyot fog szólni.

Ez a rész is tökéletes úgy, ahogy van. 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)