Az összetört szívű, ám kalandvágyó, huszonhat éves Daisy egy napon maga mögött hagyja Amerikát, és egy Forma-1-es csapathoz szegődik, hogy hoszteszként velük tartson kontinensről kontinensre. A száguldó cirkusz nyüzsgésében, az utazások, a lenyűgöző helyszínek, az izgalmas versenyek és fergeteges bulik világában a szerelemre is rátalál. A reggelijüket felszolgáló lány ugyanis az istálló mindkét rivális versenyzőjének szívét rabul ejti. Nemcsak álmai férfija, a sármos, szőke – ám foglalt – Will kerül hozzá egyre közelebb, de Luis, a macsós brazil sztárpilóta sem közömbös iránta. Bár érzései mást és mást sugallnak, Daisy kénytelen két jóképű pasival is flörtölni…

Ez a könyv teljesen padlóra küldött. Komolyan, mindenre számítottam, csak egy ilyen történetre nem. Olvastam értékeléseket, és való igaz, voltak a könyvben bugyuta részek (később kifejtem mire gondolok) de én ennek ellenére imádtam, a felétől végig bőgtem a könyvet.

Fogalmam sincs hogy bukkantam rá erre a kincsre, de amikor megtudtam, hogy egy Forma 1-es szezon köré épül, eldobtam mindent, és elkezdtem olvasni. Nálam a száguldó cirkusz szent, akkor nincs semmilyen program, vagy ha véletlenül mégis, akkor csak a futam előtt vagy után, ilyenkor nem jönnek vendégek (ha esetleg mégis, akkor ők szépen leülnek, és megvárják a végét 🙂 ) Szóval komolyan veszem 🙂

A könyv fülszövegét el sem olvastam, jóformán csak azt tudtam róla, hogy az első nagydíjtól az év utolsó nagydíjáig tart a történet 🙂

Elkezdtem egyik este, éjfél után nagy duzzogva elmentem aludni, viszont másnap befejeztem. Utána csak ültem, és törölgettem a könnyeimet.

Nem fogok sok mindent elmesélni a történetből, mert kb a 3.  mondat után már minden spoiler lenne.

A történet egyik főszereplője Daisy, aki az egyik csapat étkeztetéséért felelős. Már a könyv elején sejtjük, hogy vannak titkai, amiket nagyon nem szeretne megosztani másokkal, viszont szépen lassan megismerkedünk nem csak vele, hanem a családjával, és az eddigi életével is. A csapat két versenyzője Will, és Luis, akik éppen egymás ellentétei, már ha a temperamentumukat nézzük. Will már mondhatni rutinos versenyzőnek számít, viszont Luis a csapat újonca.

Két pasi, egy csaj, szóval adott egy szerelmi háromszög, innen viszont már bonyolódik a történet.  Innentől viszont nem nagyon fogom elmesélni mi is történik velük, mert azzal olyan információkat árulnék el, aminek nagyon nem örülne az, aki el szeretné olvasni a könyvet.

Korábban említettem, hogy a könyvben voltak finoman szólva is megkérdőjelezhető részek 🙂 Az egyik, ami nagyon szemet szúrt, hogy a hoszteszeken keresztül, a szerelőkön át, a pilótákig (na jó, Willt kivéve) minden edzés után, az időmérő és a futam előtti este elmentek inni. És itt ne úgy értsük, hogy beültek egy pohár koktélra valahova, hanem teljesen eláznak. Másnap a pályán és a garzsázsban ennek ellenére természetesen mindenki maximális teljesítményt nyújt. Ahha, persze 😀 Mert ez így megy 😀
Közel 20 éve (kisebb megszakításokkal) nézem a Forma 1-et, és az ilyen részeknél nagy szemekkel rácsodálkoztam arra amit olvasok, hogy ‘mi van’?

Az tetszett, hogy nincs tele szakmai kifejezésekkel a könyv, így aki nem jártas a királykategória világában, ő is teljesen nyomon tudja követni a történetet. Ha mégis előfordulnak „szakszavak”, mert azért vannak helyzetek, amikor nem lehet kikerülni, akkor egyből el is van magyarázva, hogy pl. mi az a boxutca, mi az FIA, mi az időmérő. Nekem ezt olvasni nem enyhén volt mulatságos, de mint említettem, ez közel 20 éve a hétvégéim része a Forma 1 🙂

A könyvben 3 féle embertípus  tűnik fel. Van aki szegénységben él, mint pl Daisy nagymamája, akit egyből a szívembe zártam 🙂 Egy romos kis házikóban él Olaszországban, de bármit odaadna az unokájáért. Vannak a luxusban élő gazdagok, akit elvakított a pénz, és azt hiszi, hogy ezzel ő a világ ura, mindenki előtte hever, és minden szavával, minden pillantásával megalázza a többi embert. Mint pl Simon (a csapatfőnök) felesége. Valamint van a gazdagoknak az az ága, akinek van ugyan pénze, viszont nem lebeg tőle a föld felett, és önzetlenül segíti a népes családját, mint pl. Luis.

Daisyvel kapcsolatban vegyes érzéseim támadtak.Tetszett, hogy ellent mond az apjának, és a saját lábán szeretne megállni, mindenféle segítség nélkül. Viszont volt, hogy úgy viselkedett, mint egy hisztis tini, nem mint egy 26 éves felnőtt nő.

Luis családját imádtam. Kedvesek, barátságosak, sok testvér, nagynénik, nagybácsik. 🙂 Szöges ellentétben Will családjával.
Luis nálam mindent vitt. Jóképű, amivel tisztában is van, nagy kanállal habzsolja az életet, humoros, és forrófejű.  Az egyik kedvenc karakterem a könyvben.

Még oldalakon keresztül tudnék áradozni erről a könyvről, de félek, hogy olyat írnék, ami elrontja az olvasási élményt, ezért abba is hagyom. 🙂 Az biztos, hogy ez újraolvasós lesz, hiányzott már egy ilyen történet nagyon 🙂

Zárásképpen félig meddig Daisyt idézve, egyszer élünk, ragadjatok meg minden lehetőséget, ki tudja, hova sodor az élet 🙂

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

Ismered a viccet, amiben a bukott angyal, a KitKat-mániás démon és egy hősszerelmes bolti eladó a Tudás Könyvének keresésére indul? Nem? Nem csoda, hiszen ez nem vicc. Raziel a Tudás Könyvének őrzője, a legfelsőbb misztériumok és titkok angyala. Vagyis csak volt. Valami történt. Lélegzik és ver a szíve, miközben Nevada tűzforró sziklái között kinyitja a szemét. Emberré vált. Lehetne még ennél is rosszabb a helyzete? Lehet, és lesz is. Amikor eltűnik a Tudás Könyve üzletet ajánlanak neki: ha segít megtalálni, visszakaphatja a szárnyát. Segítőként egy pimasz démont varrnak a nyakába, hogy aztán együtt vágjanak neki Amerika vadregényes tájainak. Kalandos útjuk során Raziel felfedezi magában az elszánt harcost, a féltő barátot, és az esendő embert. Lana Millan második regénye egy izgalmas mese, ami akár igaz is lehetne.

Mint ahogy azt már korábban kifejtettem, tündérekről, és angyalokról szóló könyvek jöhetnek minden mennyiségben, szóval már nagyon vártam, hogy a Razielt végre elkezdjem. Amint a kezeim közé kaparintottam, 2 éjszaka alatt ki is végeztem 🙂 Imádtam az első mondattól az utolsóig annak ellenére is, hogy szöges ellentéte az eddigi angyalos történeteknek, amiket olvastam. A fülszöveget el sem olvastam előtte, csak rávetettem magam a könyve 😀

Raziel a Tudás angyala, akit egy vita miatt megfosztottak a szárnyaitól, és a Földre száműzik, hogy halandóként éljen egy elhunyt nő testében. Egy szikla alján tér magához, egy halandó lány, Kendra siet a segítségére, aki nemcsak megmenti az életét, hanem be is fogadja magához, segít neki munkát keresni. Kicsit döcögősen indul az emberi élete, de Kendra segítségével sikerül belerázódnia.

Aztán egyik nap a munkából hazaérkezik Kendra, de nincs egyedül. Danny, az unokabátyja csatlakozik hozzá. Legalábbis ő azt hiszi, hogy az unokabátyja látogatta meg. Raziel nagyon gyorsan rájön, hogy valami nem stimmel, és nem is tévedett. Danny teste ugyanis Beladert rejti, aki történetesen démon, és egy küldetése van. Igen ám, de nem egyedül. Raziellel együtt meg kell találniuk a Tudás könyvét.

Egy halandó női testbe száműzött angyal, és egy halandó férfi testbe költözött démon. Hát mit mondjak, ilyen páros eszembe sem jutott volna 🙂 Természetesen az egész történetet végigkíséri a kettejük cívódása, vitája, azonban fel-felvillan az a bizonyos szikra 🙂

A Tudás könyvének keresése természetesen nem megy olyan könnyen és gyorsan, mint ahogy azt tervezték. Volt itt minden, összetűzés a rendőrökkel, életmentés a hegyekben, menekülés Raziel (pontosabban a lánynak, akinek a testében él) múltja elől, kórházban, illetve börtönben ébredés. Unatkozni nem fogunk egy percig sem, az biztos. A humorról természetesen Raziel és Belader végig gondoskodik.

Természetesen nem maradunk rejtély nélkül. Ott van pl. Raziel emlékezetkiesése az elmúlt 200 évről, vagy ki és miért vitte el a Tudás könyvét, kinek a testét kapta meg Raziel, és még sorolhatnám.

Belader abszolút kedvenc lett, viszont Raziel tipikus női hisztije héha kicsit sok volt. Kendrát nagyon bírtam, tökös csaj, akivel nem bánt kegyesen az élet, de mindig talpra állt, soha nem adta fel. Uriel, hát ő Uriel 😀 Volt, hogy röhögtem rajta, volt, hogy agyon csaptam volna.

Viszont van egy kérdésem. Mégis mi a fene volt ennek a könyvnek a vége?? Mikor jön a folytatás? Lesz egyáltalán? Én nem is tudtam, hogy ez sorozat, viszont nagyon remélem (mit remélem, ajánlom 😀 ) hogy legyen folytatása 😀

(fülszöveg és borító: www.moly.hu)

„Michael ​egyszerűen nem értette. Jessie-nek megvolt az otthona, ahol szerető család várta. Megkapott mindent, amire csak vágyott: jó iskolákba járhatott volna, mesés élet állt előtte. Tizennégy éves korától mégis annak szentelte magát, hogy a lehető legmélyebbre süllyedjen, a mocsokban dagonyázzon, s közben nem mellesleg összetörje az anyja szívét. Apjával ellentétben Josephine még mindig hitt a mesés fordulatban, hogy a lánya egyszercsak hátat fordít mindennek. Michael nem ringatta magát ilyen illúziókba. A lány lett az Akhilleusz-sarka, az egyetlen igazán gyenge pontja. Szabadosságáról az egész világ tudott, s csakis az ő pozíciója tartotta vissza az embereket attól, hogy nyíltan a szájukra vegyék. 
Bármit próbált, Jessie mindent meghiúsított. A lánya maradt, akit lehetőség szerint megvédett, ám a legsötétebb pillanatokban, amikor újabb ámokfutásról értesült – vagy a rendőrök felhívták azzal, hogy megint be kellett varrniuk –, titokban a halálát kívánta, miközben gyűlölte magát ezért.”

Michael Flynn, az Arcok nevű bűnszervezet mindenre elszánt vezére nem véletlenül került a csúcsra; már egészen fiatalon, a félelmetes Patrick Costello beosztottjaként is számtalanszor bizonyította rátermettségét és kegyetlenségét, lojalitása pedig el is nyerte méltó jutalmát, amikor magától értetődő módon ő lépett a cég élére hajdani főnöke után. Ahogy telnek az évek, Michael pozíciója egyre inkább megingathatatlannak látszik, és lassan már ő maga is elhiszi: érinthetetlen a legtöbb közönséges halandó számára. Mindent és mindenkit a markában tart, és bármikor megszerzi, amit akar. Egyetlen épeszű ember sem húzna ujjat Michael Flynnel. Egészen mostanáig…

Martina Cole-t világszerte a krimi koronázatlan királynőjének tartják. Műveiből összesen több mint tizenegy millió példány fogyott világszerte, népszerűsége több mint huszonöt év után is töretlen. Huszadik megjelent regénye, a Bosszú sem okoz csalódást – egyszerre sokkoló, fordulatos és a végletekig nyomasztó, egyszóval hamisítatlan Martina Cole-krimi.

Nem ez az első könyvem az írónőtől, és valószínűleg nem is az utolsó. Az ő történetei vagy nagyon jók, vagy borzalmasak.

Na talán ez az első olyan könyv, hogy jó volt, izgalmas volt, olvastatta magát, de mégsem sorolom a nagyon jó kategóriába. A könyv vége felé jártam már tegnap este, de már akkor azon gondolkodtam, hogy mit írhatnék erről a történetről, mert gyakorlatilag a könyveinek a többsége ugyan arról szól. Az alvilág urairól, akik törvénytelenül szerzik a milliókat, a családról, ahol tuti van egy fekete bárány, gátlástalan nőkről, a drogokról, korrupt rendőrökről, és a gyilkolásról, ha valaki éppen keresztbe tesz valamelyik Arcnak. Ezzel el is mondtam miről szól a könyv.  

Az első pár oldalt elolvasva, és az első pár fejezet után már gyanítani lehetett a végét. Nem is voltam messze az igazságtól, pont az történt, amire számítottam. Emiatt is tettem le úgy a könyvet miután elolvastam, hogy lehet pihentetem egy kicsit az írónő könyveit, mert már nem tud újat mutatni. Talán egy év múlva újra adok neki egy esélyt.

A történet főszereplője Michael, akit az anyja egyedül nevel, és akit még fiatalkorában karol fel az alvilág egyik legnagyobb, és leghírhedtebb gengsztere. A könyv több blokkra van osztva, így gyakorlatilag Michael egész életét nyomon tudjuk követni. Megnősül, a feleségét isteníti, ő a legfontosabb az életében, tehát itt adott egy harmónikusnak tűnő családi idill, viszont a munkában gátlástalan gengszterré válik. Ha kereszbe tesz neki valaki, annak garantáltan az volt az élete utolsó baklövése. Adott a felesége, akinek csak a férje számít, ezért támogatja bármiben, és jó feleséghez illően nem kérdez.

Természetesen ebből a történetből sem hiányozhat a család fekete báránya, aki történetesen Michael egy szem lánya. Az apja munkájának, és az anyja mentális betegségének következtében ő is hírhedté válik, de nem a jó magaviseletéről. Itt most lehet elmélkedni, hogy mi vezetett odáig, hogy az alvilág urának egy szem pici kislányának bájait élvezte aki csak akarta. Talán az anyja viselkedése, akinek csak saját magára, a ruhájára, a frizurájára, a sminkjére, és a férjére volt gondja, vagy az az este volt a mérföldkő, amikor mondhatni testközelből látta mire képes az apja? Vagy hogy utána úgy érezte, hogy egy merő hazugság az élete? Esetleg, hogy senkivel nem tudja megosztani a problémáit? Én úgy gondolom, hogy mindez egyszerre. Tizenévesen ennyi mindennel nem tudott megbírkózni egyedül, ezért inkább a bulizást, az éjszakai életet, és partnerei társaságát élvezte. Így nem kellett szembenéznie a való világgal. Azon már meg sem lepődtem, hogy 15 évesen terhes lett.

Mivel az első pár oldal után nem hagyott túl sok kétséget afelől az írónő, hogy mi lesz a családdal, így nem lepődtem meg azon sem, amikor valaki Michael gyenge pontját, a lányát használva mutatja meg a leghírhedtebb gengszternek, hogy milyen amikor a szerettei élete forog kockán.

Összegezve jó volt, olvastatta magát a könyv, de végig hiányérzetem volt. Hiányzott egy kis plusz.

(borítókép és fülszöveg: www.moly.hu)

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött. 
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött. 
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról. 
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot. 
Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete. 

A szerelemért még a halált is kicselezte. 
A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Én komolyan nem hiszem el, hogy az írónő (meg egyáltalán bárki!) hogy képes így befejezni egy könyvet, mint ahogy ezt befejezte??!!! Ez amúgy teljesen legális?? 😀 Én meg rághatom a kefét, amíg kijön a következő része!

Az első könyv „kivégzése” után olvastam más könyvmolyok értékelését is, és nem értettem miért ez az őrült rajongás Rhys iránt. Na most már tudom 😀 Péntek este fél 11-11 körül végeztem a könyvvel, és még szerencse, hogy akkor már minden zárva volt, mert szerintem elrohantam volna magamra tetováltatni a nevét, mondjuk egy szivecske koszorúba 😀 (nem, nem vagyok tini, és őrült sem -bár jelen esteben a férjem lehet másképp nyilatkozna – 😀 )

Tamlint viszont úúúúúúgy megutáltam!! De most komolyan! A könyv végén már szabályosan rosszul voltam tőle!

No de hogy konkrétumokat is mondjak.  🙂 Az értékelés lehet spoileres lesz, szóval csak saját felelősségre olvasd el 🙂

A Tüskék és rózsák udvarában Rhys megmentette Feyre életét, de ennek ára volt. Feyre élhet, ha minden hónapban egy hetet Rhysand társaságában tölt. Szentül meg voltam győződve benne, hogy a könyvben megy majd a huzavona, és Feyre labdaként pattog majd a két udvar között, és a két pasi vadállatként megy egymásnak minden hónapban.

Na ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A történet Amarantha halála után játszódik, amikor a testileg és lelkileg megtört tündérek próbálják feldolgozni a történteket, és újraépíteni a városukat.
Feyre rémálmokkal küzd, Tamlin pedig túlzásba viszi az aggódást miatta. Még a széltől is óvni próbálja, ezzel viszont még mélyebbre süllyeszti a depressziójában. Már itt, – a történet elején – nem igazán tetszett Tamlin viselkedése, de ott lett végleg elegem belőle, amikor bezárta Feyre-t a házba, mint egy foglyot. És úgy igazából itt jön be a képbe Rhys, és az Éjszaka udvara.

Az első részhez képest óriási a fordulat a szereplők viselkedésében. Olvasás közben csak kapkodtam a fejem, hogy most akkor mi történik? Fantasztikusan mutatja be azt az utat, amin Feyre keresztül megy, és hogyan láball ki a legmélyebb depresszióból, és hogy lesz belőle igazi harcos. Az első részben feldobja a labdát az írónő, és a második részben kőkeményen le is csapja.

Nem, nem mondom el, hogy mire gondolok 🙂 Bocsi! 🙂 És magáról a történetről sem fogok többet mesélni, mert spoiler nélkül nem is igazán tudnék.

Ami biztos, hogy nekem nagyon tetszett magának a történetnek a felépítése, Feyre és Rhys érzéseinek bemutatása, és igen, valóban odáig voltam Rhys-ért, és csalódtam Tamlinban, de most, pár nappal a könyv elolvasása után olyan érzésem van, mintha nem is én döntöttem volna ezek mellett az érzések mellett, hanem az írónő döntötte volna el, hogy akkor most ki mellé „álljunk”, kit kell csodálnunk, és kiben kell csalódnunk. Mindemellett imádtam olvasni a két főúrra vonatkozó ellentéteket. Amíg Tamlin az udvarra sem engedi ki a szíve választottját, addig Rhys csatába viszi. Az egyik tanítja használni a képességeit, a másik elrejtené a világ elől. Zseniális! És ami a legjobb, hogy nincs túlerőltetve. Nincs az az érzése az embernek, hogy most olvastam egy negatívat az egyikről, akkor kell egy pozitív a másikról. Oldalról oldalra van felépítve, nem a könyv elején van az arcunkba tolva, hogy „nesze, ez lesz a könyvben”.

Ritka, amikor végére érek egy könyvnek, és a felsorakoztatott szereplőket egytől egyik megkedveltem. Már ma beköltöznék az Éjszaka udvarába, de komolyan 🙂 csak legyen ott a belső kör összes tagja. 🙂

Feyre nővéreiben kellemeset csalódtam, és nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velük. Itt mondjuk külön kiemelném Nesta és Cassian cívódását 🙂 Aww, szurkolok nekik 🙂

Ahogy olvastam a történetet, oldalról oldalra lelkiismeret furdalásom volt, amiért mostanában elhanyagoltam a hasonló fantasy történeteket. Régebben szinte mást sem olvastam, csak tündérekről, bukott angyalokról, vámpírokról, démonokról, boszorkányokról szóló könyveket, viszont az utóbbi időben valamiért hanyagoltam őket. De hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Viszont piszkosul hiányoznak az ilyen történetek, mint amilyen a Köd és harag udvara volt. Amikor betoppan Rhysand, te meg azt is elfelejted, hogy hol vagy, ki vagy, csak a nyálad csorgatod, mert megjelenik a lelki szemeid előtt Ő 🙂

Hogy ajánlom-e a könyvet? Naná!! 🙂 Ha szereted a romantikát, vágysz egy kis izgalomra, és hiszel a tündérmesékben, akkor ez a Te történeted 🙂
Az biztos, hogy fájó szívvel fogom visszaadni a könyvet a tulajdonosának. Már most úgy érzem, hogy egy darabot téptek volna ki belőlem.

(fülszöveg és borítókép: www.moly.hu)

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát. 

A Kristen Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják. 
Szexi, akciódús sorozat első kötete.

Két dolog miatt döntöttem úgy, hogy ezt a könyvet nekem el kell olvasnom! Az egyik, az Üvegtrón sorozat, ami egyszerűen fantasztikus, izgalmas, letehetetlen, a másik ok, pedig, hogy a tündérek (az Arkangyalok mellett) a gyengéim. Elég sok munkám volt az utóbbi időben, ezért nem olyan tempóban haladtam vele, ahogy szerettem volna, és már alíg vártam az estéket, hogy, eljussak odáig, hogy végre le tudok ülni olvasni.

A történet egyik főszereplője Feyre, aki egy viskóban él az apjával, és két nővérével. Feyre az anyja halálos ágyán megígérte neki, hogy vigyázni, és gondoskodni fog a családról. Mivel pénzük nem nagyon volt, ezért az erdőbe járt vadászni, hogy legyen mit enniük. Segítsége nem akadt, az apja alíg tud lábra állni, és a nővéreire sem számíthat.

Egyik nap őzre vadászott, amikor egy farkas is szemet vetett a zsákmányra. Mivel szó szerint az életük múlt azon, hogy hazaviszi-e az őzet, ezért a farkast lelőtte. Később egy szörnyeteg törte rá a családra az ajtót, és két választási lehetőséget adott Feyre-nek. Vagy vele megy, és a tündérek közt fog élni, vagy megöli. Végül Feyre úgy döntött, hogy a tündérrel tart. Mindezt egy olyan szabály megszegése miatt, amiről nem is tudott.

A falutól 2 napi járásra van Prythian, a tündérek földje, amit egy láthatatlan fal választ el az emberektől. A túloldalán kegyetlen szörnyetegekkel.
Hét kerületre van osztva a terület: a tavasz, az ősz, a nyár, a tél, a hajnal, az éjszaka, és a nappal udvarára. Feyre a tavasz udvarába kerül, aminek a főura Tamlin, és ahol egy átok miatt 49 éve mindenki álarcot visel.
Innen már teljesen magával ragadott a történet, mert még véletlenül sem arról szólt, amire én számítottam. Természetesen Feyre mindent megtesz, hogy megszökjön az udvarból, de mindig belebotlik egy rejtélyes szörnyetegbe, ilyenkor vagy Tamlin, vagy Lucien siet a segítségére. Nem fogolyként tartják ott, hanem úgy bánnak vele, mint egy vendéggel. Feyre folyamatosan a családja miatt aggódik, de Tamlin ígérete, – mely szerint gondoskodott a családjáról, – megnyugtatja, bár továbbra is utálja a tündéreket. Egyébként a tündérek is az embereket.

Természetesen ebből a tündérmeséből sem hiányozhat a szerelmi szál, viszont nem az első látásra egymásba szeretnek, és oldalakon keresztül csöpögős történetre kell gondolni. Sorról sorra, oldalról oldalra van felépítve a történet romantikus része, amit én egyszerűen imádtam 🙂

Ha a kedvenc karakteremet kellene kiválasztanom, nagy bajban lennék. Az elejétől kezdve odáig voltam Tamlinért és Lucienért, és bár amikor Rhys feltünt a színen, őt nem igazán szerettem, de ahogy közeledtem a könyv vége felé, őt is a szívembe zártam.

Feyre személyét nem nagyon tudom hova tenni. A történet elején nagyon szimpatikus volt, ahogy egyedül gondoskodott magáról, és a családjáról, éveken keresztül tartotta magát az anyjának tett ígéretéhez. A történet végén szintén nagyon kedveltem, szerettem olvasni hogy mi mindent megtesz, és feláldoz Tamlinért, és az udvaráért, még a saját életét is eldobta volna értük. De a történet közepén, háááát ott nem volt a kedvencem. Nekem sok volt a „jaj én ezt nem tudom megcsinálni”, vagy az „én ezt nem tudom megfesteni” hozzáállása. Itt hova tűnt a történet elején megismert elszánt, bátor, és mindent véghezvivő Feyre?

A könyv olvasása közben szinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy ennyire elhanyagoltam mostanában a tündérekről szóló történeteket. Szinte nem ismertem magamra. De a jövőben ezen változtatni fogok! Rájöttem, hogy hiányzik a fantasy világ!

Hogy kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek aki szintén odáig van a tündérekért, szereti az izgalmas kalandokat, a romantikát, és bármikor vevő egy igazi tündérmesére 🙂

/fülszöveg és borítókép: www.moly.hu/