Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​világhírű bestseller. Egy szívfájdítóan gyönyörű love sztori.

A nevem Carter Reynolds. Rohadéknak születtem, és rohadékként fogok meghalni. Erre fiatalon jöttem rá, és nem változtathat rajta senki és semmi. A pusztítás egyirányú ösvényén járok, Isten irgalmazzon annak, aki az utamba kerül. Utálom az életemet. Igazából mindent gyűlölök.

Egészen addig, amíg nem találkozom a szomszéd kölyökkel. Indi-csodabogár-anával. Rögtön ellenszenves. Attól a perctől fogva, amikor először megpillantom, fellobbant bennem valamit. Olyan érzelmeket vált ki belőlem, amelyekről azt hittem, képtelen vagyok érezni. Ez egy kicsit sincs ínyemre. Amikor rám néz azzal a hatalmas, gyönyörű, kísértő zöld szemével, mintha lelátna a lelkem mélyébe. A sikító frászt hozza rám az a lány. Olyan, akár a napfény és a szivárvány az én komor, pusztító világomban. Rosszul vagyok a napfénytől és a szivárványtól.

A nevem Indiana Montgomery. A barátaim Indinek szólítanak. Hat éves koromban elvesztettem anyámat, de csodálatos az életem, és nagyszerűek a barátaim. Apám bőven kárpótol azért, hogy csak egy szülőm van. A kicsi lánya vagyok, a világa közepe. Csodálom őt.

Amikor Carter Reynolds a szomszédba költözik, rosszabbra fordul az életem. Vonzó, rohadtul dögös, de ezzel véget is ér a dicséret. Úgy tűnik, határozottan eltökélte, hogy tönkreteszi az életemet. Durván viselkedik, de amikor a szemébe nézek, nem látok gorombaságot. Sérülést és fájdalmat látok. Elveszettnek tűnik.

Gyűlölnöm kellene azért, ahogy bánik velem, de bármily meglepő, nem gyűlölöm. Legfeljebb sajnálatot érzek iránta. Segíteni akarok neki, hogy megtalálja a békét. A fényt, amelyről tudom, hogy ott rejtőzik valahol a sötét világában, de egyetlen sugarát sem akarja.

Újra és újra figyelmeztetett, hogy maradjak távol tőle, de nem tudok. Valamiért vonzódom hozzá. Mindig rohadékként utal magára. Talán igaz lehet, de számomra inkább egy teljesen félreismert rohadék. Akár tetszik neki, akár nem, én nem adom fel.

Ahogy olvastam a kritikákat erről a könyvről, eléggé meglepődtem. Vagy imádják, vagy utálják.Vagy fehér, vagy fekete. Nincs köztes szín.
Én határozottam imádtam! 🙂 Előre szeretném jelezni, hogy aki nincs kibékülve a csúnya beszéddel, és az erotikus jelenetekkel, akkor ez a könyv ne kerüljön fel az olvasási listájára!

A történet két főszereplője Carter és Indi. Cartert az anyukája egyedül nevelte, mert az apja már akkor lelépett, amikor megtudta, hogy gyereke lesz. 17 évvel később Carter anyukája hozzáment egy őstulokhoz, aki bár a nőt szerette, de Cartert ott kínozta ahol tudta. Carter kénytelen volt a mostohaapjához költözni, és így találkozott Indivel, aki történetesen a szomszédja.

Indi az pajával él együtt, az anyukáját 6 évesen vesztette el. Agydaganatot diagnosztizáltak nála, de a kezelések sikertelenek voltak.

Carter sorsa már akkor megpecsételődött, amikor 5 évesen a nagyapja fattyúnak nevezte. Maga köré emelt egy falat, és igyekezett annak megfelelően viselkedni, – Indivel is –  amit a nagyapja gondolt róla.  A nőket kihasználta, azonban úgy tűnt hogy Indi képes ezt a falat lebontani. Hiába piszkája, idegesíti a lányt, mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Együtt töltenek egy éjszakát, de ekkor már Carter is kezdi érezni, hogy Indi már nem csak a szomszédja, attól sokkal több. Ezért másnap összepakolja a holmiját, és 5 hosszú évre elhagyja az anyját is, és Indit is.

A mostohaapja halála után, hogy támasza legyen az anyjának, Carter visszatér. Indi már lediplomázott, és egy éve együtt járt egy állatorvossal, aki történetesen a főnöke. Mondanom sem kell, Carter utálja az ürgét, és ő is Cartert. Azonban a doki, hogy bebiztosítsa a helyzetét, megkéri Indi kezét, aki nem-et mond, ezt pedig a doktorúr – szánalmasnak mondhatóan – úgy reagálta le, hogy kirúgta a lányt nemcsak az életéből, hanem a munkahelyről is.

Carter újra Indi segítségére siet, és próbálja kirángatni a depressziójából, de Indi betegsége az, ami mondhatni eldönti a kettejük kapcsolatát.

Éééés innentől már nem tudnám spoiler mentesen értékelni a történetet, ezért nem is folytatom 🙂 Bocsi 🙂

Tény, hogy úgy beszélnek a könyvben, mint egy részeg kicsis, az is tény, hogy nem enyhén erotikus, de én mindezek ellenére imádtam minden sorát! Pénteken hajnali 1-kor fejeztem be, de az utolsó egy órát végigbőgtem.  

Igaz, hogy nem értek egyet sem Carter, sem Indi minden döntésével, ennek ellenére megszerettem őket. Carter anyukája egy tünemény, Indi apukáját imádtam! Komolyan, az egyik legjobb fej szereplő az egész történetben 🙂

Ha rám hallgattok, adtok egy esélyt ennek a könyvnek! Igen, engem is zavart a sok káromkodás, én is pislogtam, hogy „nofene, Indi szexmániás lett”, de ha ettől megpróbáltok elvonatkoztatni (igen tudom, nehéz!) és csak a történetre figyelni, akkor egy nagyon jó könyvet fogsz a kezedben tartani.

(kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

AMIKOR ​EGY TÖRTÉNET VÉGET ÉR, MINDIG ELKEZDŐDIK EGY ÚJABB… 
Hogyan tehetjük túl magunkat azon, ha elveszítettük, akit mindennél jobban szerettünk? 
Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy érdemes tovább élni? 
Lou számára a Will utáni élet azzal jár, hogy meg kell tanulnia újra szeretni – vállalva mindazt a veszélyt, ami ezzel jár. Többé már nem egy hétköznapi életet élő, hétköznapi lány. A szerelmével töltött varázslatos hónapok után a magányos élet csupa fájdalom és küzdelem. Amikor egy szerencsétlen baleset következtében kénytelen visszaköltözni a családjához, óhatatlanul úgy érzi, pont ugyanott tart, ahol azelőtt, hogy megismerte Willt. 
A sérülései lassan gyógyulnak, ám a szíve és lelke mintha tetszhalott állapotban rekedt volna, a rátelepedő gyásszal nemigen tud megbirkózni. Így keveredik el aztán a Továbblépők nevű terápiás csoportba, ahol megtapasztal örömöt is, bánatot is, és ahol a barátok mellett mindig gyalázatosan rossz keksz várja. Meg talán új ismeretség is – hacsak egy Will múltjából felbukkanó személy meg nem hiúsítja Lou reményeit azzal, hogy a jövőjét egészen új irányba tereli. 
Jojo Moyes világszerte óriási sikert aratott kötete, a Mielőtt megismertelek meghökkentő könyv: a főszereplő szerelmespár egyik tagja a regény végén meghal. A Miután elvesztettelek elmeséli, mihez kezd életével a magára maradt Lou. A szerző a már ismert és még ismeretlen szereplőkkel ismét lenyűgözően remek történetet alkotott, amelyben nem kíméli sem a rekeszizmunkat, sem könnycsatornáinkat.

Már egy párszor leültem a gép elé, hogy megírom az értékelést a könyvről, de igazából még nem teljesen ülepedett le ez a történet. Nem titok, az első rész egy klasszis volt, és amikor ezt a könyvet kezdte el írni az írónő, nagy fába vágta a fejszéjét. A Mielőtt megismertelek után mindenkinek (természetesen nekem is) volt egy elvárása ezzel a történettel kapcsolatban. Őszinte leszek, nálam nem érte el az első rész színvonalát. Tény, hogy néhol nagyon jókat röhögtem rajta, a végén könnyeztem, néha morogtam a karakterek miatt, viszont szerintem sok minden történt benne egyszerre, és emiatt nekem kissé zsúfolt volt ez a könyv.

A történet egyik főszereplője természetesen Lou, aki Will halála után csak árnyéka önmagának. Minden lehetséges módon próbálja feldolgozni a gyászát, hónapokig utazgat, majd amikor hazatér, vesz egy lakást, és apja unszolására eljár a Továbblépők csoportba.

Egyik éjszaka Lou-hoz becsönget Lily, egy 16 éves tinilány, aki azt állítja, hogy Will lánya. Na én innentől kezdtem néha tépni a hajam. Értem én hogy tini, és azok általában megőrülnek (ezer bocsi, de tényleg! Én sem voltam teljesen normális ebben a korban 😀 ), de néha azt a csajt megcsapkodtam volna! Beköltözött Lou-hoz, akkor jött-ment amikor kedve tartotta, felforgatta a lakást, idegeneknek rendezett bulit, Lou meg mindezt tűrte, mert ugye ő Will lánya, nehogymár rászoljon, hogy ugyan már talán ezt nem kéne… Zavart, hogy ilyen anyámasszony katonája lett Lou, és nagyon irritált a Lily stílusa. Természetesen enyhe sokkot kap Will anyja is és apja is, amikor a küszöbön áll egy fiatal lány, aki azt állítja magáról, hogy az unokájuk, és itt jön a tinihiszti, hogy mekkora undok jellemek már a nagyszülei, amiért azonnal nem költözhetett be hozzájuk, és hogy őt mindenki utálja! MIVAN???  
Mondjuk én azon is meglepődtem, hogy mindenki gondolkodás nélkül elhitte a történetet. Komolyan, én szentül hittem, hogy a végén kiderül, hogy csak kamu az egész, és így akart pénzhez jutni Lily.

Nem maradhat ki a romantikus szál ebből a könyvből sem, bár itt most nem éreztem olyan „spontánnak” a romantikát a történet elején. Lou már 2 éve gyászolja Willt, a szerelmet, – és igazából minden más érzést is – teljesen kizár az életéből. Egy szerencsétlen baleset következtében megismeri Mentős Sam-et, és már nem csak a Lily körüli szál kezd el bonyolódni, hanem a Sam körüliek is. Ha egy kicsit is közelebb érzi magához Lou a mentősét, azzal úgy érzi elárulja Will emlékét, ezért a kapcsolatuk olyan semmilyen. Megmondom őszintén, ha a könyv felénél valaki megkérdezi, hogy most happy end, vagy dráma lesz a történet vége, nem tudtam volna teljes bizonyossággal megmondani.

Ez a könyv elég sok érzelmet kiváltott belőlem. Jókat röhögtem Lou szülein, a cívódásukon. Rettenetesen zavart, hogy egy értelmes, teljes egész mondatot nem bírt kinyögni Lou a könyv elején. (jaj de utálom az ilyen „jaj izé, hát sajnálom, én…” fél mondatokat!) Kellemesen csalódtam Mrs Traynor-on. Izgultam Louisa-ért, hiányoltam az első részben megismert cserfes Lou-t, és a történet végéig reméltem, hogy megfogadja Will tanácsát, élni fog, tovább fog tanulni, és eseleg a divattal fog foglalkozni. Kíváncsian vártam a Továbblépők csoport következő gyűlését, és könnyezve olvastam a történet végét.

Ha figyelembe vesszük a Mielőtt megismertelek könyvet, be kell látnunk, elég erős kezdés volt, magasan volt az a bizonyos léc. A Miután elvesztettelek, szerintem önálló könyvként is teljesen megállná a helyét, de ha „2.rész”-ként tekintünk rá, ahhoz nekem sok volt. Túl sok történet volt belezsúfolva egy könyvbe. Ha én írtam volna, én ezt a könyvet csak Lou gyászának, a Továbblépőknek és Lilynek szenteltem volna, és a harmadik részben megismernénk Sam-et.

A harmadik részt már nagyon várom, kíváncsi vagyok mi lesz ezután. Remélem az írónő nem esik bele a „sokat akar a szarka” tipikus hibájába. Sajnálnám ezt a történetet.

(fülszöveg és borítókép forrása: www.moly.hu)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​első könyvet, a Soha ne ölj-t, a tekintélyes Washington Post nemes egyszerűséggel „briliáns”-nak nevezte, a másodikat, az Indián vér-t, a Los Angeles Times „mellbevágóan hiteles”-nek, a Kirkus Rewiev „első osztályú thriller”-nek minősítette. 
És John Sandford most megírta a Davenport-trilógia harmadik részét is, amely, ha lehet, még az első kettőnél is jobb. 
Minneapolist és St. Pault, a két egybenőtt amerikai nagyvárost egy orvos feleségének brutális meggyilkolása tartja izgalomban – és különösképpen az, amit a gyilkos az áldozat szemével művelt. Egy tanú egy gnómszerű, ijesztő arcú férfit lát a helyszínen. Ez az egyetlen nyom, amelyen Lucas Davenport elindulhat a gyilkos után. Nem is biztos benne, hogy megtalálja: hullafáradt, a nemrég lezárt, két különösen megrázó eset utóhatása még ott bizsereg az idegeiben… Aztán megint lecsap a gyilkos: ugyanaz a brutalitás, ugyanaz a szemtelenség, ugyanaz a vadállati kegyetlenség. Davenport kénytelen felvenni a kesztyűt. 
Ellenfele egy rendkívüli intelligenciával megáldott, de féktelen gonoszsággal megvert ember: Davenport lelkének sötét tükörképe. És megkezdődik kettejük párviadala…

Próbálom finoman, és nőiesen (és röviden) megfogalmazni a véleményemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon sok kritikát olvastam erről a könyvről, szinte mindenki dicsérte, el volt ájulva tőle, hogy ilyen remekművet – a maga műfajában – még nem látott, stb… Tudom, hogy az író sokat dogozott a könyvvel, sok munkája, és gondolom álmatlan éjszakája is van benne, amikor a kézirat fölé hajolva gondolkodott a történet folytatásán, de én ilyen logikátlan, unalmas, semmitmondó könyvvel még nem nagyon találkoztam. Nem szeretek félbe hagyni egy könyvet sem, inkább végigszenvedem lesz ami lesz, így ennek is ez volt a sorsa. Ráment egy egész hetem.. Azt hiszem a hasonló történeteket hanyagolom a közeljövőben 🙂

Most jönne az a rész, hogy elmondom miről szól a könyv. Lényegében semmiről. Van egy rendőr pocsék magánélettel, van egy színész eltorzult arccal, és egy patológus (erre lehet rosszul emlékszem, bocsi), aki megölette a feleségét a színésszel. A gyilkosságot látta a feleség szeretője, aki segítene a rendőröknek, de sem beszélni nem akar velük, sem találkozni, nehogymár kiderüljön, hogy kicsoda, és véletlenül tettestársként lecsukják. Már itt fogtam a fejem, hogy ilyen nincs.

Innentől kezdve a színész és a patológus, – aki egyébként gyógyszerfüggő, halomra kapkodja be a bogyókat, ilyenkor egy másik személyisége is a felszínre tör – halomra ölik az embereket. Orvosunk addig nem tekint lezártnak egy gyilkosságot, amíg ki nem szúrja a halottak szemeit.

Ez egy sorozat 3. része, és próbálom azzal menteni a menthetetlent, hogy kimaradt az első 2 rész, de nem megy. Egy közös tea, vagy kávé Martina Cole-lal szerintem lényegesen sokat segített volna az írónak ezen történet kidolgozásán.

(a borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu)