Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az első könyvet, a Soha ne ölj-t, a tekintélyes Washington Post nemes egyszerűséggel „briliáns”-nak nevezte, a másodikat, az Indián vér-t, a Los Angeles Times „mellbevágóan hiteles”-nek, a Kirkus Rewiev „első osztályú thriller”-nek minősítette.
És John Sandford most megírta a Davenport-trilógia harmadik részét is, amely, ha lehet, még az első kettőnél is jobb.
Minneapolist és St. Pault, a két egybenőtt amerikai nagyvárost egy orvos feleségének brutális meggyilkolása tartja izgalomban – és különösképpen az, amit a gyilkos az áldozat szemével művelt. Egy tanú egy gnómszerű, ijesztő arcú férfit lát a helyszínen. Ez az egyetlen nyom, amelyen Lucas Davenport elindulhat a gyilkos után. Nem is biztos benne, hogy megtalálja: hullafáradt, a nemrég lezárt, két különösen megrázó eset utóhatása még ott bizsereg az idegeiben… Aztán megint lecsap a gyilkos: ugyanaz a brutalitás, ugyanaz a szemtelenség, ugyanaz a vadállati kegyetlenség. Davenport kénytelen felvenni a kesztyűt.
Ellenfele egy rendkívüli intelligenciával megáldott, de féktelen gonoszsággal megvert ember: Davenport lelkének sötét tükörképe. És megkezdődik kettejük párviadala…
Próbálom finoman, és nőiesen (és röviden) megfogalmazni a véleményemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon sok kritikát olvastam erről a könyvről, szinte mindenki dicsérte, el volt ájulva tőle, hogy ilyen remekművet – a maga műfajában – még nem látott, stb… Tudom, hogy az író sokat dogozott a könyvvel, sok munkája, és gondolom álmatlan éjszakája is van benne, amikor a kézirat fölé hajolva gondolkodott a történet folytatásán, de én ilyen logikátlan, unalmas, semmitmondó könyvvel még nem nagyon találkoztam. Nem szeretek félbe hagyni egy könyvet sem, inkább végigszenvedem lesz ami lesz, így ennek is ez volt a sorsa. Ráment egy egész hetem.. Azt hiszem a hasonló történeteket hanyagolom a közeljövőben 🙂
Most jönne az a rész, hogy elmondom miről szól a könyv. Lényegében semmiről. Van egy rendőr pocsék magánélettel, van egy színész eltorzult arccal, és egy patológus (erre lehet rosszul emlékszem, bocsi), aki megölette a feleségét a színésszel. A gyilkosságot látta a feleség szeretője, aki segítene a rendőröknek, de sem beszélni nem akar velük, sem találkozni, nehogymár kiderüljön, hogy kicsoda, és véletlenül tettestársként lecsukják. Már itt fogtam a fejem, hogy ilyen nincs.
Innentől kezdve a színész és a patológus, – aki egyébként gyógyszerfüggő, halomra kapkodja be a bogyókat, ilyenkor egy másik személyisége is a felszínre tör – halomra ölik az embereket. Orvosunk addig nem tekint lezártnak egy gyilkosságot, amíg ki nem szúrja a halottak szemeit.
Ez egy sorozat 3. része, és próbálom azzal menteni a menthetetlent, hogy kimaradt az első 2 rész, de nem megy. Egy közös tea, vagy kávé Martina Cole-lal szerintem lényegesen sokat segített volna az írónak ezen történet kidolgozásán.
(a borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu)