Louisa ​Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

„Igazán gyönyörű könyv. Nevettünk, mosolyogtunk és sírtunk, mint a kisgyerekek – egyszerűen muszáj elolvasni!” (Closer)

„Varázslatos és szívszorító. Olvasás közben vízálló szempillaspirál használata ajánlott.” (Marie Clarie)

Kivételesen a filmet hamarabb láttam, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Mivel Trónok harca lázban égek, ezért hónapokkal ezelőtt rákerestem Emilia Clarke filmjeire (imádom ezt a csajt, egyszerűen zseniális színésznő), és ezt a filmet dobta ki a gugli. Utána sem néztem miről szól, úgy voltam vele, hogy ha a Sárkányok Anyja játsza a főszerepet rossz nem lehet 🙂 Hogy elérzékenyültem-e? Áááá, csak éppen annyira, hogy nem láttam a könnyeimtől 😀

Mint kiderült, egy könyv alapján készült a film. Nem volt kérdés, el kell olvasnom a könyvet! Rá is került a márciusi olvasási listámra.

Louisa 26 éves, és egy angol kisvárosban él a szüleivel, a nagyapjával, a hugával és annak kisfiával. A Vajas Buci nevű kávézóban dolgozik, azonban a tulajdonos kénytelen bezárni az üzletet, emiatt Lou munkanélkülivé válik. Beleveti magát az álláskeresés világába, de túl sok munkatapasztalattal nem rendelkezik a pincérkedésen kívül. Amikor már teljesen reménytelennek tűnik, hogy egy rendes állást talál magának, akkor jön a nagy lehetőség. 6 hónapra ápoló-társalkodónőt keresnek egy mozgássérült férfi mellé.

Will 35 éves, dúsgazdag, jóképű üzletember, aki szenvedélyesen szereti az életét, a sportok megszállottja. Egy szerencsétlen baleset azonban mindennek véget vet. Munkába menet egy motoros elüti, aminek következtében nyakól lefelé lebénul. Az öngyilkossági kísérlete után a szülei keresnek mellé egy társalkodónőt, aki szinte egész nap vele van, és ami szinte lehetetlennek bizonyul, megpróbálja felvidítani Willt.

Lou, bár semmilyen gyakorlata nincs beteggondozás terén, megkapja az állást, azonban a kapcsolata Willel elég nehezen indul. Will folyamatos mogorvasága, piszkálódása, és szúrós megjegyzései nem segítenek a közös hang megtalálásában. Egészen addig, amíg Lou meg nem unja, és helyre nem teszi.

Egyik nap Louisa véletlenül megtudja, hogy nem véletlenül alkalmazták csak 6 hónapra. Ennyi időt adott ugyanis Will a szüleinek, hogy felkészüljenek a döntésére. Will bejelentkezett egy svájci klinikára, ahol véget vet az életének. Lou eltökélt szándéka, hogy elérje, hogy Will meggondolja magát, ezért különböző programokat állít össze. Járnak lóversenyen, részt vesznek egy közös nyaraláson, és közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Nem tudom nem összehasonlítani a könyvet a filmmel. Mint korábban említettem, a női főszerepet Emilia Clarke játsza, és őszintén állíthatom, hogy nála jobb színésznőt erre a szerepre keresve sem találhattak volna.
Aki (a könyvben) igazán meglepett, az Will apja. Viszonylag a könyv elején kiderül, hogy viszonya van egy másik nővel, és ez a történet végéig elő-előjön.
Lou párjának, Patricknek, és a hugának, Treenanak a karakterét kicsit „kedvesebbé” formálták a filmben, ezért nekem a könyvbéli karakterek annyira nem nőttek a szívemhez. (érsd: néha kifejezettem utáltam őket)

Ha még nem olvastad a könyvet, azt mondom ne habozz, kezd el, nem fogod megbánni. Nem egy átlagos szerelmi történetről van szó benne, nincs tele a szokásos klisékkel, és ami tuti, hogy amikor ezt az értékelést olvasod, én már a kezemben tartom a 2. részt, és a jó hír, hogy érkezik a 3. rész is idén tavasszal. Nem kérdés, amikor megjelenteti a kiadó, az felülírja majd az aktuális olvasási listámat 🙂

 (A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu)

Az ambiciózus, New York-i tinédzser, Craig Gilner eltökélte, hogy sikeres lesz az életben – ami azt jelenti, hogy be akar jutni a megfelelő gimnáziumba, a megfelelő főiskolára, a megfelelő munkahelyre. Ám amint Craiget felveszik a manhattani Vezetőképző Gimnáziumba, a nyomás elviselhetetlenné válik. Nem eszik, nem alszik, míg, egy este, majdnem megöli magát. 
Craiget, öngyilkossági kísérletének köszönhetően egy pszichiátriára utalják, ahol nem mindennapi új szomszédokat szerez: egy transzszexuális szex függőt; egy lányt, aki ollóval esett az arcának; és az önmagát megválasztó Armelio elnököt. Itt Craig végre képes szembenézni szorongásának forrásával. 
Ned Vizzini, aki maga is járt már pszichiátrián, különösen megindító történetet írt a boldogsághoz vezető, néha nem várt útról.

Jó sokáig tartott ennek a könyvnek az elolvasása. Az elején egy párszor átfutott az agyamon, hogy most érdekel-e ez engem egyáltalán? De mivel szinte soha nem hagyok félbe könyvet, és akármilyen unalmas is a számomra, végigolvasom. Így volt ez most is.

A főszereplő egy 15 éves fiú, Craig, akinek mondhatni éjjele és nappala ráment, hogy elegendőt tanuljon ahhoz, hogy bejusson, egy mondhatni elit középiskolába. A rászánt idő kifizetődő volt, mert sikerült is neki, azonban az ezt követő napok nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Nagy volt az elvárása magával szemben: tanuljon jól, legyen 100%-os a teljesítménye, jusson majd be egy jó egyetemre, szerezzen egy jól fizető állást. És pont ebbe roppant bele. Nem tudott aludni, nem maradt meg benne az étel, és egyre mélyebbre zuhant, ami a depresszióhoz vezetett. Amikor már az öngyilkosságon gondolkodott, és annak a mikéntjén, akkor jött rá, hogy ez az út, amin most halad, nem a boldogságához vezető út. Felhívta a segélyvonalat, és bejelentkezett a kórházba, és két órával később a pszichiátriai osztályon találta magát.

Napról napra lett jobban, kezdte megismerni a környezetét, a bent tartózkodó betegeket, és kölcsönösen segítettek egymásnak legyőzni a saját démonaikat. Részt vett a foglalkozásokon, és újra elkezdett rajzolni. Gyerekkorában megszállotja volt a térképek tanulmányozásának, és rajzolásának, de ezzel egy idő után felhagyott. A pszichiátriai osztály, és az ott tartózkodó betegek kellettek ahhoz, hogy visszataláljon önmagához.

Mint korábban említettem, a könyvvel az elején nagyon nehézkesen haladtam. Igazából onnan kezdett érdekelni a történet, amikor Craig a segélyvonalat hívta. A családja támogatta a döntésében, és büszkék is voltak, hogy nem az öngyilkosságot választotta, hanem mert segítséget kérni. Amit személy szerint én becsülök benne. A barátairól tudnék sok mindent mondani, de annak nagy része nyomdafestéket nem tűrő kijelentés lenne, úgyhogy inkább tartózkodom a díszes társaságra vonatkozó véleményem kifejtésétől.

Az olvasás során ismerjük meg azokat az okokat amelyek a depressziójának kiváltó okai voltak. Azért voltak olyan részek, amikor egy pillanatra abbahagytam az olvasást, és elgondolkodtam Craig teljesítménykényszerén. Az, hogy nem 100%-os, hanem „csak” 93%-os, ezáltal átlagos diák lett egy átlagon felüli középiskolában. De ez a „mindenből legyünk a legjobbak, mert csak így fogunk tudni teljes, és sikeres életet élni felnőttként” hozzáállás vajon Craig hibája? Vagy a tanároké, és az ő elvárásaiké a diákjaikkal szemben? Ki tart akkora Nyomás alatt egy gyereket, hogy úgy érezze, mindenből a legjobbnak kell lennie, és végül odáig jut, hogy a depresszióval, és az öngyilkosság gondolatával kell megküzdenie? Kinek van egyáltalán joga ehhez? Talán a szülőknek, vagy a pedagógusnak? Mert szerintem senkinek! Ha pl.a gyereknek van érzéke a humán tárgyakhoz, de a reál tárgyak nem az erősségei, akkor miért nem az előbbiben támogatják? Mi van akkor, ha a matek csak 70%-os, és nem 100%-os? Attól rosszabb felnőtt lesz majd a gyerek? Mert szerintem nem!

Tudom, hogy sokaknak nagyon tetszett ez a könyv, de nálam az egyszer olvasós kategóriába tartozik.

/A borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu/

Mi lenne, ha másodszorra is átélhetnéd az első találkozást? Cal Logan döbbenten veszi észre Nicole Bentleyt a vele szemben lévő kávézóban, több ezer kilométerre szülővárosuktól. 1 éve, az érettségijük óta senki sem látta őt, és senki sem hallott róla. Úgy tűnik, hogy ő nem is Nicole. A lány pontosan ugyanúgy néz ki, mint Cal gyerekkori szerelme, de az ő neve Nyelle Preston, és fogalma sincs arról, hogy Cal kicsoda. Nyelle ösztönző, fogékony és vakmerő, az élethez való szenvedélyes hozzáállása másokra is átragad. Ebben Nicole teljes ellentéte. Calt totálisan lenyűgözi a lány, és megállíthatatlanul beleesik. Nyelle azonban kivételesen titokzatos, és ahogyan Cal egyre közelebb jut a rejtélyek megoldásához, úgy egyre kevesebbet akar tudni. Amikor a múlt és a jelen titkai összecsapnak, egy dolog világossá válik: Semmi sem az, aminek látszik.

Rebecca Donovan-től eddig még sajnon nem olvastam semmit, de ez után a könyv után a Csak lélegezz! trilógia már biztos, hogy felkerült a következő olvasási listámra.

A Mi lenne, ha.. egyszerűen fantasztikus volt! Izgalmas, megható, néha vicces.

Az elején nekem kicsit zavaros volt, mert egy buli kellős közepébe csöppenünk, ahol elég rövid idő alatt elég sok szereplővel találkozunk, és hírtelen azt sem tudtam, hogy ki kicsoda, ki kinek a barátja, vagy ki kinek az ellensége. Miután az első „sokkon” túljutunk, már egyszerű követni az eseményeket.

A történet két idősíkban játszódik. A nagy része a jelenben, viszont a múltra is vannak visszaemlékezések. Ezekből értjük meg leginkább, hogy mi miért történik.

A könyv 4 főszereplője Nicole, Rae, Richelle, és az egyedüli pasi, Cal. Ők gyerekkori barátok, szinte minden idejüket egymással töltötték. A társaság viszont feloszlik, amikor Richelle elköltözik, és Nicole igyekszik eleget tenni a szülői elvárásnak, és jó kislány módjára az iskola népszerű lányaival kénytelen barátkozni.
Az érettségi után már csak Cal és Rae tartja egymással a kapcsolatot. Nicole teljesen eltűnik, senki nem tud róla semmit, csak annyit, hogy a Harvardra jár. De találkozni senki nem találkozott vele az érettségi óta.

Egy véletlen folytán egy buliban, majd később egy kávézóban Cal találkozik egy lánnyal, aki külsőleg kísértetiesen hasonlít Nicole-ra, de a stílusa, és az élethez való hozzáállása szöges ellentéte a gyerekkori barátjáénak. A lány Nyelle néven mutatkozik be, és fogalma sincs Nicoleról, az ő életéről, és a Cal által említett barátokról.

Nyelle egyik pillanatról a másikra él. Nem tervez előre. Ha télen a jeges vízen szeretne csónakázni, vagy ha az éjszaka közepén édességet szeretne enni egy fa tetején, akkor nem gondolkodik azon, hogy ez mennyire őrült ötlet, hanem indul, és megteszi. És természetesen Cal is vele tart, próbálja minél jobban megismerni ezt a rejtélyes lányt.

A jelenben játszódó történetet Cal szemszögéből olvashatjuk, viszont a gyerekkori élményeket már a lányok szemszögéből látjuk. Ami nekem különösen tetszik, hogy attól a pillanattól indul a múltban játszódó történet, amikor Nicola a városba költözik, és ezután szépen göngyölíti fel a történetüket az írónő.

Calt a jelenben pont annyira elvarázsolja Nyelle, mint gyerekkorában Nicole, tehát a könyvben a romantikus szál garantált.

A fejezetek nagyon jól fel lettek bontva, emiatt szinte letehetetlen a könyv. Muszáj tovább olvasni, mert annyira kíváncsi vagy, hogy mi fog történni, és hova tűnik el Nyelle, amikor úgy tartja kedve. Megtudjuk mivel foglalkozik napközben, hol tölti a napjait, és kíváncsian várjuk a következő őrült ötletét, amihez természetesen Cal is csatlakozik. 🙂

Összességében ez egy nagyon jól megírt könyv. Izgalmas, romantikus, helyenként humoros, viszont mindezek mellett szomorú is.
A szereplőket megszerettem, de ezzel együtt Nicolet sajnáltam is. Arról szólt a gyerekkora, hogy a szülei kívánságára tökéletesnek kellett lennie. Ne legyen piszkos a ruhája, a keze, a cipője. A haja mindig álljon tökéletesen, és mindig mosolyogjon. Az apját pl legszívesebben jól tarkón vágtam volna.
Richelle állandóan pörgött, néha még követni is alíg lehetett, és talán ezért is, de nekem kicsit önzőnek tűnt néha. Rae mindig lázad, Cal velük ellentétben nyugott, és keresi az igazit. Nyelle nekem leginkább a gyerekkori Richellre emlékeztet.

Összegezve, nekem nagyon tetszett a könyv, bátran tudom ajánlani mindenkinek egy hétvégi, forró csokis, bekuckózós napra. 

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…

A történetet a Cicero Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben.
Péntek óta gondolkodom, hogy hogyan is fogalmazzam meg, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a történetre, nem is tudtam, hogy létezik. Amint sikerült megszereznem, el is kezdtem. Csak este van időm olvasni, így 2 nap volt, mire a végére értem.

A történet egyik főszereplője Bruno, egy 9 éves kisfiú, aki a családjával Berlinből az Auschwitzi koncentrációs tábor mellé költözik. Az apja, Hitler egyik első számú embere.
Annyira unatkozik, hogy egyik nap elindul felfedezőútra, és belebotlik a koncentrációs tábort határoló kerítésbe. A kerítés mögött egy kisfiút lát, Smuelt, akivel beszélgetést kezdeményez.
Bruno szinte minden nap kiszökik hozzá, és egy idő után barátság szövődik közöttük.

A történetet végig a két gyerek szemén keresztül látjuk. Smuel testileg, és lelkileg összetört kisfiú, de soha nem panaszkodik, csak tényeket közöl a táboron beüli életről, ellenben Bruno ki sem fogy a panaszkodásból. Tipikus, jó módú családból származó, elkényeztetett gyerek, akinek a legnagyobb problémája, hogy egy 5 szintes házból egy 3 szintesbe költözik, és már nem tud játszani a barátaival. Megmondom őszintén, az egész család úgy ahogy van, ellenszenves volt a könyvben. Egyedül Smuelt kedveltem meg.

Amikor befejeztem a könyvet, elkezdtem megnézni a filmet, és bár nekem szinte soha nem tetszenek a könyvből készült filmek, de ez most kivétel volt. Elnézést attól, aki nem így gondolja, de szerintem a film klasszisokkal jobban összerakott volt, mint a könyv. Nem Bruno hisztije volt a középpontban, hanem a történet. Szívszorító volt, érzelmekkel teli, és bár voltak a filmben is olyan részek, amitől sikítani tudtam volna, pl. a két gyerek első találkozásánál, amikor Bruno amiatt irígykedik, hogy Smuel egész nap játszhat a többiekkel, míg ő otthon unatkozik, de lényegesen kevesebb volt a hasonló kijelentés, mint a könyvben.

Aki olvasta, vagy látta a Sorstalanságot, akkor Neki ezzel a történettel is meg kell ismerkednie.

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )