Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

Louisa ​Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

„Igazán gyönyörű könyv. Nevettünk, mosolyogtunk és sírtunk, mint a kisgyerekek – egyszerűen muszáj elolvasni!” (Closer)

„Varázslatos és szívszorító. Olvasás közben vízálló szempillaspirál használata ajánlott.” (Marie Clarie)

 

Kivételesen a filmet hamarabb láttam, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Mivel Trónok harca lázban égek, ezért hónapokkal ezelőtt rákerestem Emilia Clarke filmjeire (imádom ezt a csajt, egyszerűen zseniális színésznő), és ezt a filmet dobta ki a gugli. Utána sem néztem miről szól, úgy voltam vele, hogy ha a Sárkányok Anyja játsza a főszerepet rossz nem lehet 🙂 Hogy elérzékenyültem-e? Áááá, csak éppen annyira, hogy nem láttam a könnyeimtől 😀

Mint kiderült, egy könyv alapján készült a film. Nem volt kérdés, el kell olvasnom a könyvet! Rá is került a márciusi olvasási listámra.

Louisa 26 éves, és egy angol kisvárosban él a szüleivel, a nagyapjával, a hugával és annak kisfiával. A Vajas Buci nevű kávézóban dolgozik, azonban a tulajdonos kénytelen bezárni az üzletet, emiatt Lou munkanélkülivé válik. Beleveti magát az álláskeresés világába, de túl sok munkatapasztalattal nem rendelkezik a pincérkedésen kívül. Amikor már teljesen reménytelennek tűnik, hogy egy rendes állást talál magának, akkor jön a nagy lehetőség. 6 hónapra ápoló-társalkodónőt keresnek egy mozgássérült férfi mellé.

Will 35 éves, dúsgazdag, jóképű üzletember, aki szenvedélyesen szereti az életét, a sportok megszállottja. Egy szerencsétlen baleset azonban mindennek véget vet. Munkába menet egy motoros elüti, aminek következtében nyakól lefelé lebénul. Az öngyilkossági kísérlete után a szülei keresnek mellé egy társalkodónőt, aki szinte egész nap vele van, és ami szinte lehetetlennek bizonyul, megpróbálja felvidítani Willt.

Lou, bár semmilyen gyakorlata nincs beteggondozás terén, megkapja az állást, azonban a kapcsolata Willel elég nehezen indul. Will folyamatos mogorvasága, piszkálódása, és szúrós megjegyzései nem segítenek a közös hang megtalálásában. Egészen addig, amíg Lou meg nem unja, és helyre nem teszi.

Egyik nap Louisa véletlenül megtudja, hogy nem véletlenül alkalmazták csak 6 hónapra. Ennyi időt adott ugyanis Will a szüleinek, hogy felkészüljenek a döntésére. Will bejelentkezett egy svájci klinikára, ahol véget vet az életének. Lou eltökélt szándéka, hogy elérje, hogy Will meggondolja magát, ezért különböző programokat állít össze. Járnak lóversenyen, részt vesznek egy közös nyaraláson, és közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Nem tudom nem összehasonlítani a könyvet a filmmel. Mint korábban említettem, a női főszerepet Emilia Clarke játsza, és őszintén állíthatom, hogy nála jobb színésznőt erre a szerepre keresve sem találhattak volna.
Aki (a könyvben) igazán meglepett, az Will apja. Viszonylag a könyv elején kiderül, hogy viszonya van egy másik nővel, és ez a történet végéig elő-előjön.
Lou párjának, Patricknek, és a hugának, Treenanak a karakterét kicsit „kedvesebbé” formálták a filmben, ezért nekem a könyvbéli karakterek annyira nem nőttek a szívemhez. (érsd: néha kifejezettem utáltam őket)

Ha még nem olvastad a könyvet, azt mondom ne habozz, kezd el, nem fogod megbánni. Nem egy átlagos szerelmi történetről van szó benne, nincs tele a szokásos klisékkel, és ami tuti, hogy amikor ezt az értékelést olvasod, én már a kezemben tartom a 2. részt, és a jó hír, hogy érkezik a 3. rész is idén tavasszal. Nem kérdés, amikor megjelenteti a kiadó, az felülírja majd az aktuális olvasási listámat 🙂

 

 (A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu)

John Sandford – Szemet szemért

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​első könyvet, a Soha ne ölj-t, a tekintélyes Washington Post nemes egyszerűséggel „briliáns”-nak nevezte, a másodikat, az Indián vér-t, a Los Angeles Times „mellbevágóan hiteles”-nek, a Kirkus Rewiev „első osztályú thriller”-nek minősítette. 
És John Sandford most megírta a Davenport-trilógia harmadik részét is, amely, ha lehet, még az első kettőnél is jobb. 
Minneapolist és St. Pault, a két egybenőtt amerikai nagyvárost egy orvos feleségének brutális meggyilkolása tartja izgalomban – és különösképpen az, amit a gyilkos az áldozat szemével művelt. Egy tanú egy gnómszerű, ijesztő arcú férfit lát a helyszínen. Ez az egyetlen nyom, amelyen Lucas Davenport elindulhat a gyilkos után. Nem is biztos benne, hogy megtalálja: hullafáradt, a nemrég lezárt, két különösen megrázó eset utóhatása még ott bizsereg az idegeiben… Aztán megint lecsap a gyilkos: ugyanaz a brutalitás, ugyanaz a szemtelenség, ugyanaz a vadállati kegyetlenség. Davenport kénytelen felvenni a kesztyűt. 
Ellenfele egy rendkívüli intelligenciával megáldott, de féktelen gonoszsággal megvert ember: Davenport lelkének sötét tükörképe. És megkezdődik kettejük párviadala…

 

Próbálom finoman, és nőiesen (és röviden) megfogalmazni a véleményemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nagyon sok kritikát olvastam erről a könyvről, szinte mindenki dicsérte, el volt ájulva tőle, hogy ilyen remekművet – a maga műfajában – még nem látott, stb… Tudom, hogy az író sokat dogozott a könyvvel, sok munkája, és gondolom álmatlan éjszakája is van benne, amikor a kézirat fölé hajolva gondolkodott a történet folytatásán, de én ilyen logikátlan, unalmas, semmitmondó könyvvel még nem nagyon találkoztam. Nem szeretek félbe hagyni egy könyvet sem, inkább végigszenvedem lesz ami lesz, így ennek is ez volt a sorsa. Ráment egy egész hetem.. Azt hiszem a hasonló történeteket hanyagolom a közeljövőben 🙂

Most jönne az a rész, hogy elmondom miről szól a könyv. Lényegében semmiről. Van egy rendőr pocsék magánélettel, van egy színész eltorzult arccal, és egy patológus (erre lehet rosszul emlékszem, bocsi), aki megölette a feleségét a színésszel. A gyilkosságot látta a feleség szeretője, aki segítene a rendőröknek, de sem beszélni nem akar velük, sem találkozni, nehogymár kiderüljön, hogy kicsoda, és véletlenül tettestársként lecsukják. Már itt fogtam a fejem, hogy ilyen nincs.

Innentől kezdve a színész és a patológus, – aki egyébként gyógyszerfüggő, halomra kapkodja be a bogyókat, ilyenkor egy másik személyisége is a felszínre tör – halomra ölik az embereket. Orvosunk addig nem tekint lezártnak egy gyilkosságot, amíg ki nem szúrja a halottak szemeit.

 

Ez egy sorozat 3. része, és próbálom azzal menteni a menthetetlent, hogy kimaradt az első 2 rész, de nem megy. Egy közös tea, vagy kávé Martina Cole-lal szerintem lényegesen sokat segített volna az írónak ezen történet kidolgozásán.

(a borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu)

Vasárnapi program :)

A férjem ügyeletes volt a hétvégén, ezért úgy terveztem, hogy amíg ő várja, hogy megszólaljon a telefon, addig én olvasok 🙂 Megfőztem még pénteken (még ma is azt ettük, de már a könyökömön jött ki..), ledobtam magam az ágyra, és elkezdtem olvasni egy kölcsönkapott könyvet. Még mindig szenvedek vele, ha egyszer a végére jutok hozok egy rövidke értékelést róla. 

Miután rájöttem, hogy a könyvvel nem leszünk örök barátok, ezért maradtam a sorozatoknál! Jelentem, megfertőződtem, mondhatni kocka lettem. 😀 Konkrétabban Star Streck függő lettem 😀 Ami számomra meglepő, mert régebben kb 5 percet bírtam belőle leküzdeni 😀

Mivel a férjem imádja az édességet, és a sütit, ezért ritkán van olyan, hogy nálunk ne lenne valamilyen süti. Próbálom a kevésbé hízlaló alapanyagokat összeválogatni. Nekem elég, ha csak ránézek, +2 kilóval leszek gazdagabb :/

Szeretem az 5 perces sütiket, amikor fogsz egy tálat, beledobálsz minden hozzávalót, összekavarod, beleöntöd egy tepsibe, és hagyod megsülni.
A vasárnap esti programom tehát az alábbi linken elérhető 🙂

http://www.nosalty.hu/recept/bogres-lekvaros-sutemeny-0

Én felturbóztam kicsit, a tésztába tettem összenyomkodott banánt, és amikor kisült, a tetejére olvasztottam csokit.
Sima liszt helyett teljes kiörlésű tönkölylisztet használok, fehér kristálycukor helyett barna nádcukrot.

Próbáljátok ki, nagyon finom 🙂

Sidney Sheldon – Reggel, délben, este

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Harry ​Stanford elbűvölő egyéniség: idős kora ellenére is kirobbanóan energikus, a nők bálványa. Harry Stanford szörnyeteg: gyermekeivel ridegen bánó apa, feleségét öngyilkosságba kergető férj, házasságon kívül született lányáról és annak édesanyjáról tudni sem akaró lelketlen szerető, céljai elérése érdekében bárkit tönkretevő üzletember. Harry Stanford a világ egyik leggazdagabb embere, aki úgy érzi, még az elemekkel is képes dacolni, ám azok bosszút állnak rajta, s egy földközi-tengeri vihar végzetessé válik számára. A hatmilliárd dolláros vagyon sorsának az eldöntésére gyűlik össze a három gyerek, s felbukkan a házasságon kívül született törvénytelen lány, Júlia is. Majd még egy Júlia. Melyikük az igazi? Mi lesz a vagyon sorsa? Hogyan alakul a férfiszerelem, a kábítószer-fogyasztás, s egy vétlen gyilkosság súlyos vádjával küszködő Stanford örökös sorsa? És mi történt valójában Harry Stanforddal: baleset vagy gyilkosság áldozata lett? 
Ezekre a kérdésekre válaszol Shidney Sheldon, az amerikai szórakoztató irodalom nagy öregjének legújabb, lebilincselően izgalmas regénye.

 

Megmondom őszintén, én nem tudom hova tenni ezt a könyvet. Tetszett is, meg nem is. Szeretem a pörgős könyveket, amiben mindig történik valami, nem egysíkú, és gyakran mondogatom olvasás közben, hogy na még egy fejezet, és utána alvás, mert már éjfél is elmúlt. Ebben a könyvben ez megvolt, szóval emiatt tetszett. De (igen, én is utálom ilyenkor ezt a szót 😀 ), az olyan könyveket is szeretem, aminek csak a végén, az utolsó fejezetben derülnek ki a dolgok, pl. ki mozgatja a szálakat, ki a szélhámos, ki a csaló, stb. De ennél a könyvnél már a felénél, vagy még hamarabb kiderült minden, és utána már csak a „bűnös” leleményességén csodálkozik az ember lánya, hogy ilyet hogy a viharba bír kitalálni, hogy elsimítsa a dolgokat? Na ez a része annyira nem volt a barátom.

Röviden összefoglalva, a történet egy Harry Stanford nevű milliárdosról szól, aki az üzleti világban úgy forgatja a lapokat, hogy neki minél több zöldhasú kerüljön a zsebébe. Családos ember, felesége, és 3 gyereke van. 2 fia, és egy lánya. Ennek ellenére viszonyt folytat a gyerekei nevelőnőjével, aki terhes lesz tőle. A felesége ezt a megaláztatást, és a férje viselkedését nem tudja elviselni, és öngyilkos lesz. Természetesen a család rögtön bekerül a sajtóba, és az újságírók fülig érő szájjal teregetik ki a szennyest a nagyvilág elé. A nevelőnő elmenekül, hogy új életet kezdjen. Megszüli a gyermekét, aki csak később szerez tudomást a családi hátteréről.

Harry Stanford egy zsarnok volt a gyerekeivel. Érzelmileg, lelkileg terrorizálta, és megalázta őket. Bármit is tettek, soha nem volt jó az apjuknak, szerinte soha nem fogja semmire sem vinni egyik gyereke sem.
Talán ezért, és a bennük lévő büszkeségért, az elit tagjai közé tornászta fel magát mindhárom gyerek. Bíró, divattervező, és sportoló lett a három gyerekből.

Mindenki boldogan éli világát, lehetőleg minél távolabb apukától, amikor értesülnek a szomorú (?) hírről, hogy annyira nem szeretett édesapjuk egy balesetben, a tengeren életét vesztette. A három testvér hazautazik intézni a temetést, és az ügyvédekkel közösen a hivatalos ügyeket a végrendelettel kapcsolatban. A semmiből feltűnik egy Júlia nevű nő, aki azt állítja, hogy a féltestvérük. Majd egy hét múlva egy másik Júlia is jelentkezik, és szerintem igazából innentől kezd beindulnia történet. Melyik az igazi Júlia? Mi történt pontosan azon a hajóúton? Miért nem hallgatott Stanford a hajóskapitányra, aki folyamatosan óva intette a kihajózástól, mert a radarok vihart jeleztek, nem is kicsit?

Korábban már említettem, hogy nem kell tövig lerágni a 10 körmünket, mire kiderülnek a válaszok a kérdésekre, és igazából nagy csattanót a végére ne is várjon senki. Nekem olyan a vége, mintha már elfáradt volna az író, és két odavetett mondattal vége is lett a könyvnek. Kicsit el volt nyújtva, szerintem a végét jobban kidolgozhatta volna. Én pl.hiányolom a testvérek történetét a végéről. Mi lett velük? 1-1 fejezetet szerintem még megért volna nekik szánni.

Voltak benne számomra felesleges részek, amik nem hiányoztak volna, ha véletlenül kimaradnak a könyvből, mert túl sok köze nem igazán volt az eredeti történethez, pl. Woody felesége, Kendall férje, és Tyler szeretője. Ha az ő sztorijukat összegyúrják, abból egy újabb könyvet lehetne kiadni. Szerintem 🙂

Összegezve, ez biztos nem lesz egy újraolvasós könyv.

(fülszöveg, és borító forrása: www.moly.hu)

Közérdekű!

Kedves Könyvmolyok 🙂

Két igen fontos programot szeretnék megosztani veletek!

1., 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
2018. április 19-22. 
Helyszín: Millenáris

2., 89. Ünnepi Könyvhét
2018. június 7-11.
Helyszín: Vörösmarty tér

Menjetek el, nézelődjetek 🙂 Én idén is kimegyek mindkét helyszínre 🙂

Ned Vizzini – Nyomás alatt

Az ambiciózus, New York-i tinédzser, Craig Gilner eltökélte, hogy sikeres lesz az életben – ami azt jelenti, hogy be akar jutni a megfelelő gimnáziumba, a megfelelő főiskolára, a megfelelő munkahelyre. Ám amint Craiget felveszik a manhattani Vezetőképző Gimnáziumba, a nyomás elviselhetetlenné válik. Nem eszik, nem alszik, míg, egy este, majdnem megöli magát. 
Craiget, öngyilkossági kísérletének köszönhetően egy pszichiátriára utalják, ahol nem mindennapi új szomszédokat szerez: egy transzszexuális szex függőt; egy lányt, aki ollóval esett az arcának; és az önmagát megválasztó Armelio elnököt. Itt Craig végre képes szembenézni szorongásának forrásával. 
Ned Vizzini, aki maga is járt már pszichiátrián, különösen megindító történetet írt a boldogsághoz vezető, néha nem várt útról.

Jó sokáig tartott ennek a könyvnek az elolvasása. Az elején egy párszor átfutott az agyamon, hogy most érdekel-e ez engem egyáltalán? De mivel szinte soha nem hagyok félbe könyvet, és akármilyen unalmas is a számomra, végigolvasom. Így volt ez most is.

A főszereplő egy 15 éves fiú, Craig, akinek mondhatni éjjele és nappala ráment, hogy elegendőt tanuljon ahhoz, hogy bejusson, egy mondhatni elit középiskolába. A rászánt idő kifizetődő volt, mert sikerült is neki, azonban az ezt követő napok nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Nagy volt az elvárása magával szemben: tanuljon jól, legyen 100%-os a teljesítménye, jusson majd be egy jó egyetemre, szerezzen egy jól fizető állást. És pont ebbe roppant bele. Nem tudott aludni, nem maradt meg benne az étel, és egyre mélyebbre zuhant, ami a depresszióhoz vezetett. Amikor már az öngyilkosságon gondolkodott, és annak a mikéntjén, akkor jött rá, hogy ez az út, amin most halad, nem a boldogságához vezető út. Felhívta a segélyvonalat, és bejelentkezett a kórházba, és két órával később a pszichiátriai osztályon találta magát.

Napról napra lett jobban, kezdte megismerni a környezetét, a bent tartózkodó betegeket, és kölcsönösen segítettek egymásnak legyőzni a saját démonaikat. Részt vett a foglalkozásokon, és újra elkezdett rajzolni. Gyerekkorában megszállotja volt a térképek tanulmányozásának, és rajzolásának, de ezzel egy idő után felhagyott. A pszichiátriai osztály, és az ott tartózkodó betegek kellettek ahhoz, hogy visszataláljon önmagához.

Mint korábban említettem, a könyvvel az elején nagyon nehézkesen haladtam. Igazából onnan kezdett érdekelni a történet, amikor Craig a segélyvonalat hívta. A családja támogatta a döntésében, és büszkék is voltak, hogy nem az öngyilkosságot választotta, hanem mert segítséget kérni. Amit személy szerint én becsülök benne. A barátairól tudnék sok mindent mondani, de annak nagy része nyomdafestéket nem tűrő kijelentés lenne, úgyhogy inkább tartózkodom a díszes társaságra vonatkozó véleményem kifejtésétől.

Az olvasás során ismerjük meg azokat az okokat amelyek a depressziójának kiváltó okai voltak. Azért voltak olyan részek, amikor egy pillanatra abbahagytam az olvasást, és elgondolkodtam Craig teljesítménykényszerén. Az, hogy nem 100%-os, hanem „csak” 93%-os, ezáltal átlagos diák lett egy átlagon felüli középiskolában. De ez a „mindenből legyünk a legjobbak, mert csak így fogunk tudni teljes, és sikeres életet élni felnőttként” hozzáállás vajon Craig hibája? Vagy a tanároké, és az ő elvárásaiké a diákjaikkal szemben? Ki tart akkora Nyomás alatt egy gyereket, hogy úgy érezze, mindenből a legjobbnak kell lennie, és végül odáig jut, hogy a depresszióval, és az öngyilkosság gondolatával kell megküzdenie? Kinek van egyáltalán joga ehhez? Talán a szülőknek, vagy a pedagógusnak? Mert szerintem senkinek! Ha pl.a gyereknek van érzéke a humán tárgyakhoz, de a reál tárgyak nem az erősségei, akkor miért nem az előbbiben támogatják? Mi van akkor, ha a matek csak 70%-os, és nem 100%-os? Attól rosszabb felnőtt lesz majd a gyerek? Mert szerintem nem!

 

Tudom, hogy sokaknak nagyon tetszett ez a könyv, de nálam az egyszer olvasós kategóriába tartozik.

 

/A borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu/

Egyetlen kis hazugság

Még valamikor 2017 elején olvastam K. A. Tucker – Tíz apró lélegzet című könyvét, majd szinte remegve vártam, hogy megjelenjen a Sodrás. Amint megjelent, lecsaptam rá, mint tigris a prédára 🙂
Azóta természetesen tűkön ülök, hogy végre megjelenjen a 2. rész is, ami az Egyetlen kis hazugság címet viseli, a főszerepet pedig Livie kapta.

Pontos dátum még nincs, csak annyi, hogy valamikor tavasszal érkezik (na kössz, már tavasz van 😀 ) viszont a magyar fülszöveg már elérhető.
A www.sorok-kozott.hu oldal írójának engedélyével meg is osztom azzal, aki valamilyen véletlen folytán idetéved 🙂

Egyetlen kis hazugság mindent felborít? – Itt az új Rubin Pöttyös magyar fülszövege

 

Rebecca Donovan: What if – Mi lenne, ha…

Mi lenne, ha másodszorra is átélhetnéd az első találkozást? Cal Logan döbbenten veszi észre Nicole Bentleyt a vele szemben lévő kávézóban, több ezer kilométerre szülővárosuktól. 1 éve, az érettségijük óta senki sem látta őt, és senki sem hallott róla. Úgy tűnik, hogy ő nem is Nicole. A lány pontosan ugyanúgy néz ki, mint Cal gyerekkori szerelme, de az ő neve Nyelle Preston, és fogalma sincs arról, hogy Cal kicsoda. Nyelle ösztönző, fogékony és vakmerő, az élethez való szenvedélyes hozzáállása másokra is átragad. Ebben Nicole teljes ellentéte. Calt totálisan lenyűgözi a lány, és megállíthatatlanul beleesik. Nyelle azonban kivételesen titokzatos, és ahogyan Cal egyre közelebb jut a rejtélyek megoldásához, úgy egyre kevesebbet akar tudni. Amikor a múlt és a jelen titkai összecsapnak, egy dolog világossá válik: Semmi sem az, aminek látszik.

 

Rebecca Donovan-től eddig még sajnon nem olvastam semmit, de ez után a könyv után a Csak lélegezz! trilógia már biztos, hogy felkerült a következő olvasási listámra.

A Mi lenne, ha.. egyszerűen fantasztikus volt! Izgalmas, megható, néha vicces.

Az elején nekem kicsit zavaros volt, mert egy buli kellős közepébe csöppenünk, ahol elég rövid idő alatt elég sok szereplővel találkozunk, és hírtelen azt sem tudtam, hogy ki kicsoda, ki kinek a barátja, vagy ki kinek az ellensége. Miután az első „sokkon” túljutunk, már egyszerű követni az eseményeket.

A történet két idősíkban játszódik. A nagy része a jelenben, viszont a múltra is vannak visszaemlékezések. Ezekből értjük meg leginkább, hogy mi miért történik.

A könyv 4 főszereplője Nicole, Rae, Richelle, és az egyedüli pasi, Cal. Ők gyerekkori barátok, szinte minden idejüket egymással töltötték. A társaság viszont feloszlik, amikor Richelle elköltözik, és Nicole igyekszik eleget tenni a szülői elvárásnak, és jó kislány módjára az iskola népszerű lányaival kénytelen barátkozni.
Az érettségi után már csak Cal és Rae tartja egymással a kapcsolatot. Nicole teljesen eltűnik, senki nem tud róla semmit, csak annyit, hogy a Harvardra jár. De találkozni senki nem találkozott vele az érettségi óta.

Egy véletlen folytán egy buliban, majd később egy kávézóban Cal találkozik egy lánnyal, aki külsőleg kísértetiesen hasonlít Nicole-ra, de a stílusa, és az élethez való hozzáállása szöges ellentéte a gyerekkori barátjáénak. A lány Nyelle néven mutatkozik be, és fogalma sincs Nicoleról, az ő életéről, és a Cal által említett barátokról.

Nyelle egyik pillanatról a másikra él. Nem tervez előre. Ha télen a jeges vízen szeretne csónakázni, vagy ha az éjszaka közepén édességet szeretne enni egy fa tetején, akkor nem gondolkodik azon, hogy ez mennyire őrült ötlet, hanem indul, és megteszi. És természetesen Cal is vele tart, próbálja minél jobban megismerni ezt a rejtélyes lányt.

A jelenben játszódó történetet Cal szemszögéből olvashatjuk, viszont a gyerekkori élményeket már a lányok szemszögéből látjuk. Ami nekem különösen tetszik, hogy attól a pillanattól indul a múltban játszódó történet, amikor Nicola a városba költözik, és ezután szépen göngyölíti fel a történetüket az írónő.

Calt a jelenben pont annyira elvarázsolja Nyelle, mint gyerekkorában Nicole, tehát a könyvben a romantikus szál garantált.

A fejezetek nagyon jól fel lettek bontva, emiatt szinte letehetetlen a könyv. Muszáj tovább olvasni, mert annyira kíváncsi vagy, hogy mi fog történni, és hova tűnik el Nyelle, amikor úgy tartja kedve. Megtudjuk mivel foglalkozik napközben, hol tölti a napjait, és kíváncsian várjuk a következő őrült ötletét, amihez természetesen Cal is csatlakozik. 🙂

Összességében ez egy nagyon jól megírt könyv. Izgalmas, romantikus, helyenként humoros, viszont mindezek mellett szomorú is.
A szereplőket megszerettem, de ezzel együtt Nicolet sajnáltam is. Arról szólt a gyerekkora, hogy a szülei kívánságára tökéletesnek kellett lennie. Ne legyen piszkos a ruhája, a keze, a cipője. A haja mindig álljon tökéletesen, és mindig mosolyogjon. Az apját pl legszívesebben jól tarkón vágtam volna.
Richelle állandóan pörgött, néha még követni is alíg lehetett, és talán ezért is, de nekem kicsit önzőnek tűnt néha. Rae mindig lázad, Cal velük ellentétben nyugott, és keresi az igazit. Nyelle nekem leginkább a gyerekkori Richellre emlékeztet.

Összegezve, nekem nagyon tetszett a könyv, bátran tudom ajánlani mindenkinek egy hétvégi, forró csokis, bekuckózós napra. 

 

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )

Márciusi olvasmánylista

Az Állandó bejegyzések alatt most még csak 2 bejegyzést tervezek havonta. Minden hónap elején 1-et, és hónap végén is 1-et.

A hónap elején összeírom az adott hónapban elolvasásra váró könyveket, amiből a hónap végén kiválasztom azt ami a legjobban tetszett, valamint ami nem annyira az én világom volt.

Tegnap kölcsön kaptam 2 könyvet, az természetesen rákerült az elolvasandó listára, amit eredetileg terveztem azt elnapoltam a következő hónapra 🙂

Na de nem is húzom tovább az időt, itt a márciusi listám, amit igyekszem teljesíteni:
– Rebecca Donovan: What if..Mi lenne, ha…
– John Sandford: Szemet szemért
– Shidney Sheldon: Reggel, délben, este
– Ned Vizzini: Nyomás alatt
– Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

John Boyne – A csíkos pizsamás fiú

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…

A történetet a Cicero Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben.
Péntek óta gondolkodom, hogy hogyan is fogalmazzam meg, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a történetre, nem is tudtam, hogy létezik. Amint sikerült megszereznem, el is kezdtem. Csak este van időm olvasni, így 2 nap volt, mire a végére értem.

A történet egyik főszereplője Bruno, egy 9 éves kisfiú, aki a családjával Berlinből az Auschwitzi koncentrációs tábor mellé költözik. Az apja, Hitler egyik első számú embere.
Annyira unatkozik, hogy egyik nap elindul felfedezőútra, és belebotlik a koncentrációs tábort határoló kerítésbe. A kerítés mögött egy kisfiút lát, Smuelt, akivel beszélgetést kezdeményez.
Bruno szinte minden nap kiszökik hozzá, és egy idő után barátság szövődik közöttük.

A történetet végig a két gyerek szemén keresztül látjuk. Smuel testileg, és lelkileg összetört kisfiú, de soha nem panaszkodik, csak tényeket közöl a táboron beüli életről, ellenben Bruno ki sem fogy a panaszkodásból. Tipikus, jó módú családból származó, elkényeztetett gyerek, akinek a legnagyobb problémája, hogy egy 5 szintes házból egy 3 szintesbe költözik, és már nem tud játszani a barátaival. Megmondom őszintén, az egész család úgy ahogy van, ellenszenves volt a könyvben. Egyedül Smuelt kedveltem meg.

Amikor befejeztem a könyvet, elkezdtem megnézni a filmet, és bár nekem szinte soha nem tetszenek a könyvből készült filmek, de ez most kivétel volt. Elnézést attól, aki nem így gondolja, de szerintem a film klasszisokkal jobban összerakott volt, mint a könyv. Nem Bruno hisztije volt a középpontban, hanem a történet. Szívszorító volt, érzelmekkel teli, és bár voltak a filmben is olyan részek, amitől sikítani tudtam volna, pl. a két gyerek első találkozásánál, amikor Bruno amiatt irígykedik, hogy Smuel egész nap játszhat a többiekkel, míg ő otthon unatkozik, de lényegesen kevesebb volt a hasonló kijelentés, mint a könyvben.

Aki olvasta, vagy látta a Sorstalanságot, akkor Neki ezzel a történettel is meg kell ismerkednie.

 

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )