Az ambiciózus, New York-i tinédzser, Craig Gilner eltökélte, hogy sikeres lesz az életben – ami azt jelenti, hogy be akar jutni a megfelelő gimnáziumba, a megfelelő főiskolára, a megfelelő munkahelyre. Ám amint Craiget felveszik a manhattani Vezetőképző Gimnáziumba, a nyomás elviselhetetlenné válik. Nem eszik, nem alszik, míg, egy este, majdnem megöli magát.
Craiget, öngyilkossági kísérletének köszönhetően egy pszichiátriára utalják, ahol nem mindennapi új szomszédokat szerez: egy transzszexuális szex függőt; egy lányt, aki ollóval esett az arcának; és az önmagát megválasztó Armelio elnököt. Itt Craig végre képes szembenézni szorongásának forrásával.
Ned Vizzini, aki maga is járt már pszichiátrián, különösen megindító történetet írt a boldogsághoz vezető, néha nem várt útról.
Jó sokáig tartott ennek a könyvnek az elolvasása. Az elején egy párszor átfutott az agyamon, hogy most érdekel-e ez engem egyáltalán? De mivel szinte soha nem hagyok félbe könyvet, és akármilyen unalmas is a számomra, végigolvasom. Így volt ez most is.
A főszereplő egy 15 éves fiú, Craig, akinek mondhatni éjjele és nappala ráment, hogy elegendőt tanuljon ahhoz, hogy bejusson, egy mondhatni elit középiskolába. A rászánt idő kifizetődő volt, mert sikerült is neki, azonban az ezt követő napok nem úgy alakultak, ahogy tervezte. Nagy volt az elvárása magával szemben: tanuljon jól, legyen 100%-os a teljesítménye, jusson majd be egy jó egyetemre, szerezzen egy jól fizető állást. És pont ebbe roppant bele. Nem tudott aludni, nem maradt meg benne az étel, és egyre mélyebbre zuhant, ami a depresszióhoz vezetett. Amikor már az öngyilkosságon gondolkodott, és annak a mikéntjén, akkor jött rá, hogy ez az út, amin most halad, nem a boldogságához vezető út. Felhívta a segélyvonalat, és bejelentkezett a kórházba, és két órával később a pszichiátriai osztályon találta magát.
Napról napra lett jobban, kezdte megismerni a környezetét, a bent tartózkodó betegeket, és kölcsönösen segítettek egymásnak legyőzni a saját démonaikat. Részt vett a foglalkozásokon, és újra elkezdett rajzolni. Gyerekkorában megszállotja volt a térképek tanulmányozásának, és rajzolásának, de ezzel egy idő után felhagyott. A pszichiátriai osztály, és az ott tartózkodó betegek kellettek ahhoz, hogy visszataláljon önmagához.
Mint korábban említettem, a könyvvel az elején nagyon nehézkesen haladtam. Igazából onnan kezdett érdekelni a történet, amikor Craig a segélyvonalat hívta. A családja támogatta a döntésében, és büszkék is voltak, hogy nem az öngyilkosságot választotta, hanem mert segítséget kérni. Amit személy szerint én becsülök benne. A barátairól tudnék sok mindent mondani, de annak nagy része nyomdafestéket nem tűrő kijelentés lenne, úgyhogy inkább tartózkodom a díszes társaságra vonatkozó véleményem kifejtésétől.
Az olvasás során ismerjük meg azokat az okokat amelyek a depressziójának kiváltó okai voltak. Azért voltak olyan részek, amikor egy pillanatra abbahagytam az olvasást, és elgondolkodtam Craig teljesítménykényszerén. Az, hogy nem 100%-os, hanem „csak” 93%-os, ezáltal átlagos diák lett egy átlagon felüli középiskolában. De ez a „mindenből legyünk a legjobbak, mert csak így fogunk tudni teljes, és sikeres életet élni felnőttként” hozzáállás vajon Craig hibája? Vagy a tanároké, és az ő elvárásaiké a diákjaikkal szemben? Ki tart akkora Nyomás alatt egy gyereket, hogy úgy érezze, mindenből a legjobbnak kell lennie, és végül odáig jut, hogy a depresszióval, és az öngyilkosság gondolatával kell megküzdenie? Kinek van egyáltalán joga ehhez? Talán a szülőknek, vagy a pedagógusnak? Mert szerintem senkinek! Ha pl.a gyereknek van érzéke a humán tárgyakhoz, de a reál tárgyak nem az erősségei, akkor miért nem az előbbiben támogatják? Mi van akkor, ha a matek csak 70%-os, és nem 100%-os? Attól rosszabb felnőtt lesz majd a gyerek? Mert szerintem nem!
Tudom, hogy sokaknak nagyon tetszett ez a könyv, de nálam az egyszer olvasós kategóriába tartozik.
/A borítókép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu/