A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…
A történetet a Cicero Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben.
Péntek óta gondolkodom, hogy hogyan is fogalmazzam meg, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.
Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a történetre, nem is tudtam, hogy létezik. Amint sikerült megszereznem, el is kezdtem. Csak este van időm olvasni, így 2 nap volt, mire a végére értem.
A történet egyik főszereplője Bruno, egy 9 éves kisfiú, aki a családjával Berlinből az Auschwitzi koncentrációs tábor mellé költözik. Az apja, Hitler egyik első számú embere.
Annyira unatkozik, hogy egyik nap elindul felfedezőútra, és belebotlik a koncentrációs tábort határoló kerítésbe. A kerítés mögött egy kisfiút lát, Smuelt, akivel beszélgetést kezdeményez.
Bruno szinte minden nap kiszökik hozzá, és egy idő után barátság szövődik közöttük.
A történetet végig a két gyerek szemén keresztül látjuk. Smuel testileg, és lelkileg összetört kisfiú, de soha nem panaszkodik, csak tényeket közöl a táboron beüli életről, ellenben Bruno ki sem fogy a panaszkodásból. Tipikus, jó módú családból származó, elkényeztetett gyerek, akinek a legnagyobb problémája, hogy egy 5 szintes házból egy 3 szintesbe költözik, és már nem tud játszani a barátaival. Megmondom őszintén, az egész család úgy ahogy van, ellenszenves volt a könyvben. Egyedül Smuelt kedveltem meg.
Amikor befejeztem a könyvet, elkezdtem megnézni a filmet, és bár nekem szinte soha nem tetszenek a könyvből készült filmek, de ez most kivétel volt. Elnézést attól, aki nem így gondolja, de szerintem a film klasszisokkal jobban összerakott volt, mint a könyv. Nem Bruno hisztije volt a középpontban, hanem a történet. Szívszorító volt, érzelmekkel teli, és bár voltak a filmben is olyan részek, amitől sikítani tudtam volna, pl. a két gyerek első találkozásánál, amikor Bruno amiatt irígykedik, hogy Smuel egész nap játszhat a többiekkel, míg ő otthon unatkozik, de lényegesen kevesebb volt a hasonló kijelentés, mint a könyvben.
Aki olvasta, vagy látta a Sorstalanságot, akkor Neki ezzel a történettel is meg kell ismerkednie.
(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )