Nagyon gyorsan végeztem a könyvvel, pontosan egy ilyen kis limonádéra volt most szükségem. Nincs valami nagy mondanivalója, mindenki szerethető, jól nevelt, minden tökéletes, mindenki szerelmes, és mindenkit viszont szeretnek. Pontosan olyan, amilyennek egy kb 20 évvel ezelőtti romantikus könyvnek lennie kell. 

A történet eleje nekem egy az egyben a Titanicot juttatta eszembe.  

Van egy utasszállító hajó, a Mauritánia, ami Amerikába tart, a fedélzetén többek között egy vagyonos család egyetlen 17 éves lányával, és egy 19 éves fiúval. Itt annyi a különbség a Titanichoz képest, hogy James is vagyonos olasz családból származik, és Amerikába tart megtalálni az apját. A hajó fedélzetén meglátja Jennifert, akivel már az első pillanattól kezdve vonzódnak egymáshoz. Titokban találkozgatnak a hajón, mesélnek egymásnak az életükről, a hazájukról. Az utolsó este viharba kerül a Mauritánia, egy másik hajóval ütközik, és amikor James az utasok segítségére siet, baleset éri, és az óceánba zuhan. 

Napokkal később a víz partra veti, a benszülöttek, és Judith megmentik az életét, viszont James amnéziában szenved. Telnek a napok, hetek, hónapok, a fiatalok egymásban szeretnek, összeházasodnak, és Amerikába költöznek. 3 közös gyermekük lesz, és Jamesnek egy örökbefogadott fia, aki a felesége első házasságából született.  

Miután Judith meghal, James egy nevelőnőt vesz fel a két kisebb gyermeke mellé Jessica személyében. A lány egyre közelebb kerül a családhoz, Jamesnek fokozatosan tér vissza az emlékezete, és addig faggatja Jessicát az életéről, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy ő a lánya. Viszont innen jön a neheze, hogyan bizonyítsa be a rokoni kapcsolatot, hogyan találjon rá Jenniferre, és mindezt hogy közölje a gyerekeivel hetekkel azután, hogy elvesztették az édesanyjukat. 

Nagyon idilli történet, egy nehéz nap után tökéletes kis esti kikapcsolódás. Nem kell rajta gondolkodni, nincsenek olyan nagy titkok, amelyek még abban a fejezetben ki ne derülnének, szinte már túl tökéletes minden. Nem kell nagy mondanivalót várni ettől a könyvtől, és pont emiatt tökéletes egy kis lazításnak.  

A szereplők szerethetőek, kifinomult ízléssel, választékos kifejezéssel. Mivel még véletlenül sem hasonlít a mostanában a könyvesboltok polcaira kerülő romantikus könyvekkel, így nincsenek benne szerelmi háromszögek, megcsalások, drámai szakítások.  

Még a hajószerencsétlenség ellenére is várható volt a boldog befejezés. 

Azoknak ajánlom, akik egy kis időre elszakadnának a nagy drámáktól, akik egy kis szívmelengető, egyszerű romantikus történetre vágynak, és akiket nem zavar, hogy a nagy titkok nem olyan sokáig maradnak rejtve. 🙂

Ez igen! Ez a rész tarolt! Eddig nem olyan ütemben haladtam a sorozat részeivel ahogy általában szoktam, de amikor elkezdtem olvasni a befejező részt, akkor még a Jack Sparrow és a Vasember utáni nyálcsorgatásomat is áttettem következő napra. (Igen, mostanában a Karib-tenger kalózai és a Marvel filmek megszállottja lettem 😀) 

Izgalmas, letehetetlen, érzelmekkel teli könyv sikeredett így a sorozat végére. Pedig – őszinte leszek – a kezdeti szárnycsapások után erre nem számítottam. Minden újabb résznél látszott a fejlődés az írónőn, és mostanra ért be a sok munka gyümölcse. 

A harmadik rész végén említettem, hogy ezt a könyvet nagyon várom, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mozgatja a szálakat. Nem lepődtem meg, de ilyen végkifejletre egyáltalán nem számítottam. Az Illúziók Yuki elfogásával ért véget, akiről kiderült, hogy Téltündér. Itt már azért egyértelmű volt, hogy Kleának is van valami köze a dolgokhoz, már csak arra kellet rájönnünk, hogy a trollok miként jönnek a képbe. Ráadásul egyre többen.  

Ahogy haladunk előre a történetben, szépen lassan világossá válik, hogy a trollok jelentik a legkisebb veszélyt, és itt nemcsak Tamaniékra gondolok, hanem egész Avalonra. Évezredekig titokban tudták tartani a Tündér Birodalomba vezető kaput, azonban Yukinak sikerül Leurel fejéből megszereznie ezt az információt. Téltündér lévén nem volt nehéz dolga a gondolatolvasás terén. 

Nemcsak a kapu volt rejtve a kívülállók előtt, de ember sem tehette be a lábát Avalonba több ezer éve. Egészen mostanáig. Chelsea és David bebocsájtást nyertek a kapun, de mindkettejüknek feladata volt. És innentől kezdve gyakorlatilag letehetetlen a könyv. Előkerül az Excalibur (igen, az Arthur király féle kard 😀 ), akinek a hordozója érinthetetlen lesz a csatában, pengéje bármin képes áthatolni, viszont tündéreken sebet nem ejthet, ezért tündér nem is érintheti, Még szerencse, hogy most éppen emberek is vannak Avalonban. 

Megjelennek a trollok, elkezdődik a véres csata, és bár a trollokért nem kár, az elesett tündérekért fájt a szívem. Amikor már felizzik a remény szikrája, megjelenik Klea, és Yuki, és elkezdődik az igazi öldöklés. De innen már nem is mesélem tovább a történteket, mert az már spoiler lenne. Csak egy rövid megjegyzés: égő benzint nem vízzel oltunk! De most komolyan kedves írónő, ez mi volt? 😀 

A csata jelenetei nagyon tetszettek, az írónő mindig kitalált valami újat, amivel meglepett, és amire egyáltalán nem számítottam. A szerelmi szál nagyon szépen lett felgöngyölítve. Nem lepődtem meg, mert ez a befejezés várható volt, vagy inkább egyértelmű volt. Nem is tudom melyik a megfelelő kifejezés jelen esetben. 

Örömmel jelentem, hogy ebben a részben nem akartam megcsapkodni Laurelt, viszont megjelent Avalon királynője, Marion, aki egy hárpia. De komolyan, ekkora egóval csodálom, hogy elfér a Tündérek Birodalmában.  

Nagyon sok negatív kritikát olvastam erről a sorozatról, de örülök, hogy nem hallgattam senkire, csak a saját megérzésemre, mert nekem ezektől a véleményektől függetlenül tetszett ez a történet. Tény, hogy voltak benne abszurd dolgok, már csak ha az égő benzin és a víz esetét nézzük, de ettől eltekintve igazán bájos, mesebeli kis történet, ami után az embernek kedve támad egy erdőben a fa tövében üldögélni, hátha előbukkan Tamani, és magával viszi Avalonba, ahol a Nyártündérek udvarának főterén kézen fogva sétálnak a csillagok alatt. 🙂

Ezt a sorozatot tényleg csak azoknak ajánlom, akiben még él a gyermek, aki hisz a tündérmesékben, és aki nem vár mélyenszántó, egyetemi előadásokra emlékeztető monológot ettől a történettől. 

A könyv olvasása közben két dolog futott át az agyamon. Az egyik, hogy még mindig nem igazán értem a negatív kritikákat a történettel kapcsolatban (lehet, hogy a fordítónak köszönhető, de erről majd később), a másik pedig, hogy életem során mit véthettem, hogy Laurellel büntet a sors? Vagy inkább Aprilynne Pike.  

A bejegyzésben előfordulhatnak spoileres részek a sorozat első 2 részére nézve, szóval csak saját felelősségre olvasd! 

Azt már tudjuk, hogy Laurel, és Tamani tündérek. A 2. résznek nem enyhén függő vége van. Szerencsére nem kellett sokat várnom, hogy elkezdjem a harmadik kötetet, mert furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Tamani pontosan mire is készül. Mint már említettem, nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elkerekedett a szemem, amikor Tamani jól öltözött diákként “Skóciából” megjelenik Laurel iskolájában, ezzel felforgatva nemcsak a Tündérlány, de David életét is. 

De Tamani nem egyedül érkezik. Egy japán cserediák, Yuki is akkor kezdi meg a tanévet. Ez még nem is lenne olyan különös, ha Yuki nem Klea pártfogoltja lenne, aki, mint tudjuk a trollokat üldözi. Innen már számomra kezdett izgalmassá válni a dolog, és gyermeki lelkem sóvárgott az információkért. Miért is nem bíznak meg Kleában? Miért olyan különös Yuki? És ami a legfontosabb: miért van Tamani az emberek világában? 

A szálakat szépen lassan göngyölíti fel az írónő, nem hagyva egy percet sem az unatkozásra. A könyv végére pedig határozottan sóvárog az olvasó (legalábbis én) a folytatásért, mert természetesen választ kapunk ugyan néhány kérdésre, ezzel azonban sikerül újakat is megfogalmazni. 

Tamanit továbbra is nagyon bírtam, bár néha sajnáltam is. Szívem szerint odakiabáltam volna neki, hogy hagyja Laurelt, nem ér ennyit. És ezt még most is komolyan gondolom. Az a csaj egyszerűen borzalmas. Egy kibírhatatlan, önző hisztérika. A második részben a hobbijává vált, hogy Tamani és David érzéseivel játszadozik, és emiatt féltem, hogy ebben a részben mi történik ezzel a szerelmi háromszöggel. Természetesen David és Tamani továbbra sem jönnek ki egymással, az állandó kötözködés, beszólogatás továbbra is a napjaik fontos része. Laurel még mindig nem tud választani a két fiú közül, mert ugye ő szereti Davidet, aki mellette volt az első virágzásánál. (Megjegyzés: Laurel tündér ugyan, de igazából egy növény. Mint minden tündérlánynak, neki sem szárnyai vannak, hanem virágok nőnek a hátára. Mivel Ősztündér, ezért ősszel.) Viszont szereti Tamanit is, legalábbis úgy gondolja, mert nem tudja teljesen biztosan állítani, szóval lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem, de mindenképp féltékeny, amikor Yukival látja. Na egészen pontosan ilyen zavarosak az érzései. 

Amivel nem nagyon tudtam megbarátkozni, az szintén Laurelhez köthető. (milyen meglepő). Az előző részben Avalonban töltött időben igyekezett megtanulni mindent, amit egy Ősztündérnek tudnia kell. Többek között a bájitalok elkészítését. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor ez akkor nem ment neki tökéletesen. Viszont egyik napról a másikra (na jó, egyik kötetről a másikra) mondhatni vegyész lett a saját szobájában… Kísérletezik, ötletel. Ez nekem elég abszurd volt. Hah, mondom ezt egy tündéres könyv értékelése közben. 

Összegezve, nagyon jól össze lett rakva a könyv, érezhető a fejlődés az előző részekhez képest. Viszont a fordítása kritikán aluli. Csak hogy egy példát említsek: “Azonban a tegnap délutáni lógászat után nem kockáztathatott.” Szóval most komolyan, lógászat?? Mivan?? És tele van ilyenekkel a könyv. Ilyenkor biztos voltam abban, hogy a fordító intézte el a negatív kritikákat. 

Bízva az élvezhetőbb fordításban már nagyon várom, hogy elkezdhessem a negyedik könyvet, mert már nagyon kíváncsi vagyok ki mozgatja a szálakat, és mégis kicsoda Klea, és hogy került a tündérek közelébe?