Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve.

Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak.

Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar.

Ebbe a bejegyzésbe már vagy háromszor belekezdtem, de valahogy soha nem találom a megfelelő szavakat. Az Egyasszony volt az első könyvem az írónőtől, és amint begyógyulnak a lelkemen tátongó sebek, biztos, hogy fogok még olvasni tőle. Csak most kell néhány hét, vagy néhány hónap, amíg fel tudom dolgozni az olvasottakat.

Most mondhatják az emberek, hogy ‘De hát ez csak egy könyv‘, de ezzel én abszolút nem értek egyet. Ez egy szívszorító, szívet-lelket széttépő történet egy beteg gyermekről, egy szerető és odaadó anyáról, egy testileg és lelkileg bántalmazott feleségről, akinek volt bátorsága felállni, és szembe szállni a férjével, és erején felül nevelte, vigyázta, és mindennél jobban szerette a lányát. 

A történet az 1980-as években kezdődik. Betekintést nyerünk a szerző gyerekkorába, első férjével való megismerkedésébe, a válságba jutott házasságába, a gyermekei születésébe, és későbbi elvesztésébe. Megismerjük Zsuzsikát, megismerjük az orvosokat, a gyerekeket, akik körülveszik a kislányt, és megismerjük az írónő elvesztett kisfiát. Nagyon megszerettem az írónő stílusát, Zsuzsika is, és a gyerekek is nagyon a szívemhez nőttek.

Péterfy-Novák Éva ezzel a könyvével apró darabokra törte a szívemet, mégis örülök, hogy elolvastam a történetét. Az írásmódjával, a nyers, helyenként szarkasztikus humorával nagyon sok anyának adhat támogatást. Megmutatja a szülőknek, hogy a beteg gyermekükkel nincsenek egyedül, merjenek segítséget kérni. A szerző képes volt kilépni a tönkrement házasságából, mert a saját érdekeit, és a gyermeke érdekeit tartotta fontosnak, amihez lássuk be, ember feletti bátorság kell. Számomra példaképpé vált az írónő, és fejet hajtok előtte. A bátorsága, az odaadása, a kitartása és a mérhetetlen szeretete előtt.

A könyvet egyik reggel kezdtem el olvasni munkába menet. Ültem a villamoson, remegett a kezem, és folytak a könnyeim. Beértem a munkahelyemre, a liftben gyorsan megpróbáltam rendbe szedni magam, és belevetettem magam a napi feladataimba. Hazafelé menet már szinte rettegtem, hogy ha előveszem a könyvet, akkor mi fog rám várni? Ugyen nem lesz rosszabbul Zsuzsika? Ugye minden rendben lesz az orvosnál? Féltem elővenni a könyvet, mert pontosan tudtam hogy mi lesz a vége.
(Tudom milyen érzés beöltözve ülni az intenzív osztályon, fogni egy szeretted kezét, és bízni abban, hogy nem fog megszűnni a gépek egyenletes csipogása.) 

Ha csak ezt az egy pillanatot nézem, van valami, ami bennem nincs meg, Péterfy-Novák Évában viszont igen. Ő képes volt meglátni mindenben a szépet, és abban a pillanatban nem hibáztatott senkit. Én viszont haragudtam az egész világra. Ezért követendő példa az írónő hozzáállása az élethez, a halálhoz, és a jövőhöz.

Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a történetet, akár szülő, akár nem, viszont készüljetek fel, hogy apró darabokra fog törni a lelketek.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

A hírhedt Briony Cavanagh fénykorában feltűnő szépség, aki egyúttal gazdag is. Hatvanéves korában viszont egy sor közismert bordélyt üzemeltet az East Enden. Politikusok és nemesemberek patronálják – sőt egyesek szerint még a királyi család bizonyos tagjai is. Csak Briony a tudója annak, hogy mi is folyik a vastag bársonyfüggönyök, a csukott ajtók mögött, de Briony sohasem nyitja ki a száját – hacsak nem származik valami haszna belőle. Csak Briony tudja, hogy milyen fájdalmas és kemény utat kellett megtennie, míg idáig jutott. Egy nyomorgó szülői házban kezdődött a gyerekkora, amely azután megdöbbentő árulással ért véget, melyet ő tervezett el és vitt végbe, mivel elszánta rá magát, hogy a kezébe veszi a saját sorsa irányítását. De a virágzó üzlet kapcsán az élet árnyoldalaival is megismertette a londoni alvilág. Az anyagi sikerrel kockázat és veszély is jár. De a madámnak megvan a saját titkos búvóhelye, egy hely a szívében, amelyet mindig beárnyékolnak a veszteségek…

Egy újabb letehetetlen Martina Cole könyv. 🙂 Már napokkal ezelőtt elolvastam, azóta gondolkodom azon, hogyan is fogalmazzam meg az érzéseimet ezzel a történettel kapcsolatban.

A szerző tabu témát állít a középpontba, ez pedig a pedofília, és a prostitúció. Talán emiatt is vált számomra az egyik legerősebb, és legmegrázóbb Cole könyvvé.

Aki ismeri az írónő könyveit, az tudja, hogy soha nem köntörfalazik. Egyenesen, és nyíltan, írja le az eseményeket. Többek között emiatt is olyan olvasmányosak a történetei. Mindezek mellett ez a könyv helyenként gyomorforgató, és már az elején olyan dühöt váltott ki belőlem, hogy le kellett tennem, le kellett higgadnom, és másnap tudtam csak folytatni.

Adott egy nélkülöző család 3 egészséges, és egy beteg lánygyermekkel. Hogy egy kis plusz pénz kerüljön a családi kasszába, a családfő eladja a legidősebb lányát, Eileen-t, a főnökének, Henry Dumasnak. Aki pedofil. Egy undorító alak! Nem szeretném részletezni, hogy mi is történt a házában, legyen elég annyi, hogy szépen csordogált a pénz a családi kasszába, így az apának még több pénze maradt, amit alkoholra költhetett.

Azonban ahogy Eileen idősödik, Dumas érdeklődése úgy csökken iránta. Viszont a kishúga, Briony – látva, mennyire összetört lelkileg a nővére (megjegyzem nem csodálkozom rajta) – önként vállalja, hogy Henry Dumas házában elfoglalja a nővére helyét. Ekkor mindössze 9 (!!) éves. 12 évesen gyereket szül… Gondolom az apa kiléte egyértelmű. Kimondhatatlan dühöt, és undort éreztem Dumas iránt, hogy egy kislányt így tönkre tudott tenni.

Viszont Brionyt erősebb fából faragták, mint a nővérét.
Belátta, hogy 12 évesen fiatal ahhoz, hogy gyereket neveljen, ezért a fiát oda kellett adnia a gyerek apjának, és az ő feleségének, hogy felneveljék. Talán ez a döntése jobban összetörte lelkileg, mint ami addig történt vele.

Természetesen itt nem ért véget a család története, sőt. Végigkövetjük korszakokra lebontva a főszereplők életét, a testvérek sorsát, döntéseit, és döntéseinek következményeit. Mint Cole könyveiben általában, itt is egy összetartó családról van szó, akik nem félnek bemocskolni a kezüket akár mások vérével is annak érdekében, hogy az emberek tudtára adják, hogy velük, és a családjukkal nem érdemes ujjat húzni.
Itt különösen kiemelném Brionyt, aki annak ellenére is ami vele történt, hű maradt a családjához, azonnal a segítségükre siet, bármi is történik. Tommyval együtt, természetesen, aki még akkor is vele van, amikor Briony nem tud róla.

A könyv nagyobb blokkokra van osztva, mégpedig a szereplők életkorát figyelembe véve. A gyerekkorral kezd, majd a fiatal felnőttkor követi, ezután a negyvenes-ötvenes életkor, végül az időskor. Nem csapong az időben, nagyon jól felépített, nagyon jól nyomon követhető a történet.

Nekem két dolog nem tetszett, mégpedig Benedict és Henry Dumas szála. Kidolgozatlan volt, és nekem összecsapottnak tűnt. Én hagytam volna egy kicsit (nagyon) szenvedni Dumast, megérdemelte volna. 

Ami biztos, hogy leginkább az első blokk miatt ezt a könyvet semmiképp nem ajánlom érzékeny lelkű, és gyomrú embereknek. Viszont kihagyni is kár lenne, mert tényleg letehetetlen könyv. Mint ahogy említettem korábban, Cole tabu témáról ír, amiről senki nem beszél, holott sajnos napjainkban is előfordul. Elég csak felmenni az internetre, végigpörgetni a social média felületeket, akarva akaratlan, de sajnos találkozunk ezzel a témával.

Nagyon szeretem Martina Cole könyveit, egy regénye még itt várakozik a polcomon olvasásra, utána hozom a következő adagot a férjem anyukájától. 🙂 

Viszont így a végén megemlítenék még egy negatívumot, az pedig a borító. Nekem egyáltalán nem tetszik, nagyon nem illik a könyvhöz. Értem, hogy mit akar kifejezni, de szerintem egy kis kreativitással, és idő ráfordítással lehetett volna sokkal jobb is. 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Az álnéven író szerző első könyve olyan magával ragadó, mint a szerelem, amiről szól. Szereplői valóságosak, mind erényeikben, mind hibáikban, s jó pár baklövésükben saját tévedéseinkre ismerhetünk rá. Olykor pikáns, humorral tűzdelt, közben mindvégig emberközeli és mosolyt fakasztó történetet tarthat kezében az olvasó, mely klasszikus témát, a tiltott szerelmet helyezi a középpontba, egy modern, megosztó szituáción keresztül. Merünk-e bekukkantani a titkokból szőtt függöny mögé?

Először is szeretném megköszönni az Írónőnek, hogy elküldte a könyvét, és elolvashattam. Életem első recenziós könyve, és bevallom, nagyon izgultam mikor a kezembe vettem, és leültem olvasni. 🙂

Régebben említettem, hogy én nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek valamilyen érzelmet váltanak ki belőlem olvasás közben. Ebbe beletartozik az gyomrot görcsbe rántó és ‘gyomorban pillangórepkedős’ romantika, a hangosan röhögés, vagy hangosan sírás, a borzongás, vagy a düh. Ha egy könyv kiváltja valamelyiket, akkor arra biztos hogy évek múlva is emlékezni fogok.

Ez a rövidke könyv olyan dühöt váltott ki belőlem, hogy a történet befejeztével azt sem tudtam kinek meséljem el hírtelen, hogy mit is érzek. 🙂 Az biztos, hogy nagyon dühös voltam a szereplőkre, a miattuk kialakult helyzetre, a viselkedésükre, a döntésekre, amiket meghoztak.

A lejátszódó események abszolút hétköznapi dolgokat mutatnak be, a szereplők akár ma is ott ülhettek az olvasó mellett a metrón, és belegondolva az a legszomorúbb, hogy amiről olvastunk, az bárkivel előfordulhat.

A főszereplőnk Edina, aki egy szerencsétlen baleset következtében találkozik John-nal. John fiatal, jóképű, nem kell a szomszédba menni egy szelet kenyérért, viszont ami miatt tiltott gyümölcs, az a felesége, és a fia. Ez az első pár oldal, ilyenkor még azt gondolja az olvasó, hogy egy cuki kis romantikus történetet fog olvasni. Hát ezúton jelzem, hogy ha a rózsaszín buborékot várja, akkor csalódni fog, mert innentől kezd bicskanyitogató lenni a történet. 🙂 És éppen emiatt képtelenség letenni, nagyon olvastatja magát, szinte már késztetést éreztem, hogy a könyv végére lapozzak, hogy mi lesz a szereplőink sorsa. (Megjegyzés: nem lapoztam a végére 🙂 )

Nem fogok titkot elárulni azzal, ha azt mondom, hogy Edina, és John egymásba szeretnek, és innen indul a véget nem érő hazudozás, bújkálás, éveken át tartó tiltott kapcsolat. Én személy szerint a megcsalást abszolút ellenzem, emiatt nem is tudtam megkedvelni sem Johnt, aki szerintem egy undorító pasi, sem Edinát, akire még csak jelzőt sem tudok aggatni. Ketten együtt kézen fogva tettek tönkre egy családot. Igaz, hogy nem egy minta házasság volt a John-é, de ha igazi férfi lett volna, akkor az első Edinával kapcsolatos gondolat megszületése után leül a feleségével őszintén beszélni, és békében elválnak.Ezért nem is sajnáltam egy pillanatig sem a könyv végén.

A történet legtökösebb szereplője Szilvi, aki Edina legjobb barátnője. Ő nem fél kimondani amire gondol, egyenes, őszinte, akitől nem ártott volna tanulni egy kicsit a főszereplőinknek. Ami engem zavart az ő személyiségében, hogy elképesztően rondán beszél. Viszont néha ez a stílus mosolyogtatott meg. Mindig a barátnője mellett állt, figyelmeztette a rossz döntéseire, és mindig ott volt amikor ki kellett húzni a pácból Edinát.

Andreát sem sikerült megkedvelni,az ő életstílusával sem tudtam azonosulni. A munka soha semmilyen körülmények között nem lehet fontosabb, mint a gyerek, és a család. Csak magát okolhatja, hogy oda jutott a házassága, ahova.

A könyv borítója engem megvett kilóra. A maga egyszerűségében tökéletes. Nem lett túlbonyolítva, különleges a színe is, és a stílusa is.

Ami nekem a könyvből hiányzott, azok a fejezetek. Tény, hogy amikor más időszakban, más helyszínen járunk, akkor nagyobb sorközzel követik egymást a bekezdések, de előfordult olyan, hogy hírtelen nem tudtam, hogy kinek a szemszögéből követjük éppen az eseményeket.

Amikor becsuktam a könyvet, egy kis hiányérzet maradt bennem. Szerintem a történet olyan 80-100 oldalt még „elbírt” volna. Szívesen olvastam volna még a főszereplőkben az évek során lejátszódó érzelmekről, vagy éppen az életük további alakulásáról. Mi lett pl Andreával, hogy dolgozta fel a történteket, Szilvinek és Petinek teljesült-e végül a legnagyobb álma? Erre volt utalás, de az is csak feltételezésként volt említve.

Első könyvhöz képest szerintem nagyon olvasmányos történet volt, tényleg nem tudtam letenni, kiváltotta belőlem azokat az érzelmeket amelyek miatt garantáltam eszembe fog jutni a későbbiek folyamán is ez a történet. 🙂 Most, ahogy írom ezt a bejegyzést, magam is elgondolkodom azon, hogy oké, nem szerettem a szereplőket, dühös voltam szinte mindenkire, a történet alapjául szolgáló megcsalást ellenzem, akkor mégis mi fogott meg ebben a történetben? Hát pontosan ez. Hogy abszolút hétköznapi. Egyszerűek a szereplők, hétköznapi munkájuk van, hétköznapi problémájuk van (lásd Edina WC-s kalandját 🙂 ), és akár még igaz történet is lehet. Soha nem tudhatja az ember, hogy melyik szereplőnek a bőrébe „sodorja” az élet. Én is pálcát törtem Edina felett, de ha az ő helyzetében lettem volna, vajon a helyes döntést hozom? Na de mi is a helyes döntés? Ami nekem helyesnek tűnik, az lehet a másik embernek helytelen, és abszolút ellenzi.

Gratulálok az írónőnek az első könyvéhez, és még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy elolvashattam! 🙂

(kép forrása: www.moly.hu)

Az olvasási listámat tekintve ezt a hónapot elengedtem. Új munka, új ház, naponta csak 4-5 óra alvás, szóval szinte alig vettem a kezembe olvasnivalót.

Bár ez így nem fedi teljesen a valóságot, mert pl. ebben a hónapban, a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról sorozatot befejeztem, A Hősökben eljutottam az 550.oldalig. Nagy szenvedések, és kínlódások árán, de annyira untam közben, hogy úgy döntöttem ebből nem lesz bejegyzés. Azon kívül, hogy kb 2000 becenév volt felsorakoztatva, mindenki háborúzott mindenkivel, és semmi nem történt benne.

De ami miatt ez a bejegyzés született, az a címből is kiderül. A „szép tavaszias időjárás” arra ösztönzött, hogy valami laza kis romantikus limonádét vegyek a kezembe, ami az időjáráshoz is illik, nem is hosszú, és biztos, hogy szeretni fogom.

Így esett a választásom Debbie Macomber – Csillagos éj című karácsonyi történetére. 🙂

Carrie ​Slayton, a fiatal és tehetséges újságírónő egy chicagói lap társasági rovatának munkatársa, ám a munkájával nem igazán elégedett, így hát elhatározza, hogy felmond. A főnöke azonban nem akarja elengedni, inkább egy igazán izgalmas feladattal bízza meg: készítsen interjút a titokzatos Finn Daltonnal, akinek a zord, ám mégis gyönyörű Alaszkáról szóló bestsellere a könyves toplisták élén áll, és rajongótábora egyre nő.
Carrie feladatát azonban megnehezíti, hogy a férfi kerüli a nyilvánosságot, senki sem tudja, hol lakik, ráadásul egyetlen újságírónak sem ad interjút. Carrie kitartó kutatás után végül rátalál az íróra az alaszkai vadonban. A lányt teljesen elbűvöli a vidék szépsége és nem mellékesen a férfi személyisége is. Minden különbözőségük ellenére mély vonzalom alakul ki kettejük között, és Carrie-nek döntenie kell: ha megírja a cikket, elveszíti Finnt, ha viszont a szívére hallgat, le kell mondania a karrierről.
Debbie Macomber (Angyali segítség) hamisítatlan karácsonyi történetében két nagyon különböző életfelfogású ember egymásra találását, kapcsolatát meséli el a tőle megszokott lírai szenvedéllyel.

AZ ÉRTÉKELÉS SPOILERT TARTALMAZHAT!

Tegnap délután fejeztem be, meg is könnyeztem, és már keresem is az írónő következő könyvét. 🙂 Nagyon tetszik az írónő stílusa, az írásmódja, a történetei. Nem kell sokat gondolkodni rajtuk, az első fejezet után már sejthető a happy end a végén, a történet háromnegyedénél természetesen van egy csavar, ami szintén nem nagy meglepetés, mégis annyira magával ragadó az egész történet, hogy képtelenség letenni a könyvet. A karakterek szerethetőek (Sophie-t kivéve, őt nem sikerült megkedvelnem), egyszerűek, hiszti mentesek. 🙂

A történet egyik főszereplője Carrie, aki Chicagoban él, és dolgozik, mint riporter, és Finn, aki sikeres író, mégsem látta még senki, Alaszkában éli mindennapjait a kutyájával, a civilizációtól szinte teljesen elzárva. Egymás szöges ellentétei. Mint a tűz és a víz. 🙂

Minden riporter álma, hogy interjút készítsen Finn Daltonnal, aki gondoskodott arról, hogy senki ne bukkanjon a nyomára. Carrie viszont nem adja fel olyan könnyen, hiszen a karrierje a tét. Ha fel tudja kutatni, és meg tudja interjúvolni Finnt, akkor az újságnál szabad kezet kap, arról ír, amiről csak szeretne. Nem is tétlenkedik, addig kutat a férfi után, amíg szerencsével nem jár. A sors (és az időjárás, na meg Sawyer) úgy hozza, hogy a rövid, interjúval összekötött látogatás több napos vendégeskedést eredményez a mogorva Finn Dalton alaszkai otthonában. 

Ezek az Alaszkában játszódó részek voltak a kedvenceim. Helyenként humoros, helyenként szívmelengető, na és az Északi fény. De szerettem volna én is ott lenni. 🙂 Megfagynék, az biztos, de a csillagokkal borított égboltot látni közben, az valami gyönyörű lehet.

Viszont Carrienek vissza kell térnie az újsághoz, és le kell adnia az interjút, mert akkor végre beindulna a karrierje, azonban azzal az aprósággal nem számolt, hogy a csillagos égbolt alatt beleszeret Finnbe, aki viszonozni látszik az érzéseit.

Természetesen ebben a történetben is fellelhető mindaz, ami miatt egy könyvet romantikus limonádénak hívok. Miután rájöttek, hogy bizony mindketten szerelmesek lettek, akkor jön a nagy találkozás, egy nem túl meglepő drámai csavar, és természetesen Karácsonykor a happy end.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a kis csodát, csak azt sajnálom, hogy olyan hamar véget ért. Szívesen töltöttem volna még egy kis időt Carrie és Finn társaságában.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti az egyszerű, könnyen olvasható romantikus történeteket, nem vágyik nagy bonyodalmakra, szerelmi háromszögekre, és aki szereti a Karácsony hangulatát. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni. Nagyon aranyos történet a maga egyszerűségében.

Amit a bejegyzés végén muszáj kiemelnem, az a könyvborító. Nagyon megfogott a hangulata, egyszerűen gyönyörű. Nincs túldíszítve, semmi felesleg nincs rajta, csak az, ami a könyvet jellemzi. Elmond mindent, de csak azután, miután az ember elolvasta a könyvet.

* kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu

Tavasz van Styriában. Márpedig ez háborút jelent.

A háború tán maga a pokol, de Monza Murcatto, a talinsi kígyó, Orso nagyherceg leghírhedtebb zsoldosa számára kiváló alkalmat kínál a pénzkeresetre. Győzelmei népszerűvé tették – munkaadója szerint egy árnyalattal népszerűbbé is a kelleténél. Murcatto jutalmul egy szakadék mélyén végzi hát összetört csontokkal, bosszúra éhesen. Bármi is az ára, hét embernek meg kell halnia.

Tavasz van Styriában. Márpedig ez bosszút jelent.

A moly szerint április 11 óta olvasom ezt a könyvet. Közben félretettem, emésztgettem, elolvastam rövidebb novellákat. Végül április 30-án be is fejeztem.

Az eleje nagyon jól indult. Alíg tudtam letenni, egyet pislogtam, és már el is olvastam 100 oldalt. De a közepétől valahogy elvesztettem az érdeklődésemet. Onnantól nem volt az az igazi Abercrombie történet.

Az események Styriában játszódnak, ahol Monza, miután túléli az ellene és a testvére ellen irányuló támadást, bosszút esküszik. Akik megölték a testvérét, azok halállal lakoljanak. A bosszú vezérli, ez teszi ki a mindennapjait, és ez határozza meg a döntéseit.

A sors úgy hozza, hogy belebotlik Reszketbe, akit már ismerhetünk Az Első Törvény trilógiából, és aki azért érkezett Styriába, hogy jó útra térjen, tisztességes munkát találjon, és hasznos tagja legyen a társadalomnak. De Monza keresztezi az útját, és ajánlatot tesz neki. Busásan megjutalmazza, ha segít megölni azt a 7 embert, akik elvették a testvére életét. A pénz csilingelése hangosabbnak bizonyult, mint Reszket lelkiismerete, ezért elfogadja az ajánlatot, és megkezdődik a mészárlás.

Mint ahogy korábban említettem, a könyv eleje nagyon olvasmányos volt, viszont a közepénél leült a történet. Reszket karakterét nagyon bírtam, viszont Monzát néha megcsapkodtam volna. A nagyképű, szarkasztikus énjét nem sikerült megkedvelnem.

Az sem segített, hogy az eseményekhez képest nagyon el volt nyújtva a történet. Ha kihagynak olyan 100-150 oldalat, akkor sem éreztem volna a hiányát.

A trilógiától eltérően itt azért az ember gyomra kapott rendesen. Aki nem bírja a véres jeleneteket, és mindenre kiterjedő leírásokat, annak nem ajánlom ezt a könyvet. 🙂 Tény, hogy nem ezzel van tele, de amikor Abercrombie belelendül, akkor rendesen szántja a tolla a papírt 🙂

A történet vége felé haladva nekem egyes jelenetek kísértetiesen hasonlítottak a Trónok harcára. Őszintén szólva ezt nem tudtam hová tenni, tekintve hogy semmi pluszt nem adtak a történethez. Ha kimaradnak, akkor sem lett volna hiányérzetem.

A karakterektől sem estem hasra. Voltak visszatérő szereplők, mint ahogy említettem korábban, ilyen Reszket, vagy Cosca, és még Eider neve is ismerős lehet azoknak, akik olvasták a Az Első Törvény trilógiát. Ami szinte minden szereplőben közös, az a keserűség, ami egy idő után az olvasóra is rányomja a bélyegét. Ha pont egy olyan hangulatban talált volna meg ez a történet, lehet, hogy egy ideig feketének látom a világot.

Szóval még mindig nem tudom, hányadán is állok ezzel a történettel. Abercrombie stílusa még mindig tetszik, a történetei olvasmányosak (bár ez kicsit el lett nyújtva), a szereplőit vagy szereti, vagy utálja az olvasó. Minden esetre most elkezdem a második részt, és meglátjuk. 🙂

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)