Amikor ​Autumn Collinst véletlenül bezárják a könyvtárba egy egész hétvégére, úgy érzi, hogy ennél semmi nem lehetne rosszabb. De aztán kiderül, hogy Dax Miller is bent ragadt vele az épületben. Autumn nem sokat tud Daxről, csak annyit, hogy a fiú semmi jót jelent. Sok pletyka kering az iskolában valami verekedésről (és arról, hogy Dax emiatt került javítóintézetbe egy időre), meg azt is híresztelik, hogy magányos farkas. Egyszóval nem ő az ideális hétvégi partner. Autumn végig azzal nyugtatgatja magát, hogy Jeff (a már majdnem barátja), nemsokára észreveszi, hogy ott ragadt a könyvtárban, és a megmentésére siet.
Csakhogy Jeff nem érkezik meg. Senki nem érkezik meg.
Autumn lassan ráeszmél, hogy ezt a hétvégét kénytelen lesz automatából nyert ételekkel kihúzni, ráadásul egy olyan fiú társaságában, aki elég egyértelműen nem akar közösködni vele. Csakhogy az is kiderül, hogy Daxben sokkal több van annál, amit elsőre gondolna róla az ember. Autumn és Dax idővel — eleinte vonakodva, később már nem annyira vonakodva — lassan megnyílnak egymásnak. Autumn megdöbben, hogy milyen közel kerülnek egymáshoz. De vajon akkor is így érzik majd, ha véget ér a kalandos hétvége, és a lányt újra magával ragadja a régi élete és a régi szerelme?

 

Imádtam!! 🙂 Nagyon!! 🙂 Már olyan szükségem volt egy ilyen történetre, mint éhezőnek egy falat kenyérre, ezért különösen örülök, amikor barátnőm ajánlotta. Ifjusági történetről van szó, tehát nem egészen az én korosztályomnak szól, de én pont ezért (vagy ennek ellenére – nézőpont kérdése) nagyon szerettem. 

Magával ragadott, alíg bírtam letenni. Csak egy dologban tudnék „belekötni”, ez pedig a könyv rövidsége. Nagyon szívesen olvastam volna még Autumn és Dax történetét.

A történet röviden:
Autumn a barátaival elindul a hegyekbe, hogy ott töltsék a hétvégét, azonban az elindulás előtt beugranak a könyvtárba. Egy szerencsétlen figyelmetlenség miatt Autumnnak – mivel ünnep van, – 3 teljes napig kell ott rostokolnia telefon, enni-és innivaló, meleg ruha, és társaság nélkül. Legalábbis ő azt hitte, hogy egyedül van, amíg fel nem bukkan Dax, a rejtélyes fiú, akiről nem sok pozitív dolog kering az iskolában.

Nagyon hosszú, és nagyon hideg hétvégének ígérkezik ez, de nagyon rövid idő után Autumn kezd beletörődni, hogy ha nem kezd el legalább beszélgetni Dax-el, akkor még lassabban fog telni az idő. (Pff, egy könyvtárban. 😀 )

Ahogy telik az idő, Autumn rájön, hogy a barátai nem fognak visszajönni érte. Dax és ő kezdenek egyre közelebb kerülni egymáshoz, és mint az esetek többségében, itt is kiderül, hogy az emberek mennyire képesek félreismerni a másikat.

Nem egészen úgy, ahogy tervezték, de miután kijutnak a könyvtárból, akkor kezdenek igazán bonyolódni a dolgok. Jeff, Autumn (még nem) barátja balesetet szenved, ezért – és persze Jeff szüleinek köszönhetően – Autumn elég sok időt tölt a kórházban, azonban kezd rájönni, hogy nem Jeff az, akihez kötődik. 

Ezt nem nézi jó szemmel Jeff barátja, Dallin sem, akinek a barátsága határozottan meginogni látszik a lány irányába.

A történet végére kapunk egy kis szerelmi drámát, nagy egymásratalálást, és még nagyobb vallomásokat.

A történed stílusa egyszerű, könnyen olvasható. Nincs sem túlgondolva, sem túlbonyolítva.

Amit nagyon hiányoltam, az például egy bocsánatkérés Dallintól. Ő nem lett a szívem csücske. A viselkedésével nem tudtam azonosulni, annyira anyáskodott Jeff felett, mintha ő nem tudna meghozni egy döntést, vagy nem tudná kézben tartani az életét.

Dax abszolút a kedvenc karakterem. Sok mindenen kellett keresztülmennie, de mégis emelt fővel viseli a mindennapokat, még annak ellenére is, hogy tudja, milyen pletykák keringenek róla az iskolában.

Fontos kiemelnem, hogy nem minden rózsaszín a történetben. Autumn pánikbetegsége sok dologra felhívja a figyelmet. Fontos szem előtt tartani, hogy a pánikbetegség nem játék, és nem szégyen róla beszélni. Autumn titkolta a barátai elől, mert nem szerette volna, ha másképp bánnak vele emiatt. Véleményem szerint ez volt az egyik legrosszabb döntés, amit hozhatott. 

Mindent összevetve nagyon szerettem ezt a történetet. Ajánlom az ifjúsági irodalom szerelmeseinek. 🙂

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

 

 

 

 

Négy barátnő: Dóra, Gabi, Szilvi és Judit. Tizenévesen Budapesten, egy mámoros és tragédiába torkolló buli után fogadalmat tesznek, hogy elhagyják az országot. Máshol kezdenek új életet, ahol a múlt nem éri el őket. Megesküsznek: tizenhét év múlva újra találkoznak… A sors négyüket a négy égtáj felé veti: Dóra a földi paradicsomban, Bali szigetén köt ki, de ott is csak élete szerelmére gondol. Szilvi titokban regényt ír, melyben barátnőinek is fontos szerep jut, Gabi két sikeres férfi között őrlődik, Judit pedig megszerzi magának azt a pasit, akiről korábban csak csendben álmodozott… Tizenhét év telt el, közeledik a nagy találkozás… Vajon megtalálták a boldogságot? Elárulhatják-e egymást a barátok a szerelemért? Mit rejt a titokzatos közös múlt, és van-e feloldozás?

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e értékelést erről a könyvről. Mikor befejeztem az olvasást, akkor tudtam, hogy pozitív kritikával nem tudnám illetni, negatív kritikát megfogalmazni hazai szerző könyvéről ez meg milyen dolog. Aztán „megvilágosodtam”, hiszen ez az oldal nem azért jött létre, hogy minden csupa rózsaszín legyen, és csak pozitív értékelések szülessenek. Ha nem tetszik egy hazai író könyve, azt igenis meg fog jelenni ezen az oldalon, ha már az alcím a Könyvekről őszintén. 🙂

Szóval a Fejős Éva rajongók ne olvassanak tovább! 🙂

Mikor kezembe vettem a könyvet, először a címére figyeltem fel. Gondoltam ha már nincs lehetőségem Balira utazni, akkor ebből a könyvből megismerem. Megismerem a kultúrát, az ételeket, a tájat, a helyszínt, esetleg az élővilágot és egy hideg limonádé mellett egy délután elolvasom. Ehhez képest alig volt szó benne Baliról.

Egy akkora abszurd, és bugyuta történetbe csöppentem, amire nincsenek szavak. 

A történet semmitmondó, a szereplők abszolút szerethetetlenek, a megfogalmazásról meg inkább nem is beszélek.

Kérdem én, egy olyan egyszerű szó helyett, mint az hogy ‘sok’, hogy lehet nyomtatásba küldeni (és ezt miért nem javítja ki senki??) , hogy ‘sokkalta’. Már itt pislogtam egyet, aztán jött a következő gyönyörűség (bár lehet ez hamarabb volt…:

„Azt hitte, azt képzelte, azt remélte, sőt biztos volt benne”

Illetve még egy „kedvenc” :  
„Azonban, ámde, ellenben, mindezek ellenére – vágott közbe Gabi – úgy gondolom, sőt úgy gondoljuk, mindhárman úgy gondoljuk, hogy nem teheted meg, hogy most itt maradj.”

Egek, döntsük már el melyik kifejezés illik ide, nem kell ám betolni a szinoníma szótárban szereplő összes kifejezést!!!

Az alap történetben van 4+1 főszereplőnk. Gabi, Szilvi, Judit, és Dóri, és van egy Péterünk, akibe mindenki naaagyon bele van zúgva, és aki a legyet is röptében. Középiskolás korukban egy eldurvult drogos buli nem úgy végződött, ahogy azt a főszereplőink tervezték, ezért a 4 lány úgy dönt, hogy külföldön folytatják az életüket, és ami történt azt titokban tartják. Így jut el Szilvi Olaszországba, Gabi Spanyolországba, és Dóri Balira. Az utazás előtt megesküdnek, hogy 17 évvel később újra találkoznak.

Eltelt 17 év, és a könyv első felében megtudhatjuk, hogy ki mennyire szenved azért, hogy vissza kell utaznia Magyarországra. Végül csak találkoznak, és innentől az egész történet számomra bicskanyitogató. 

Van itt minden, mint egy búcsúban:
– védekezés nélküli szex
– hazugságok
– idegösszeomlás, pszichiátriára kerülés, majd csak úgy egyik pillanatról a másikra való meggyógyulás
– abortusz
– hűtlenség, hazudozás

Egy eltúlzott, idegesítő szappanopera lett a könyv végére. Abszolút nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, sem megsajnálni, sem megszeretni nem tudtam egyiket sem. A 4 női főszereplő élete egy nagy szatyornyi hazugság, mellette még hisztérikák is, Péter pedig egy tesze-tosza szemétláda.

Összefoglalva: sajnálom, hogy időt szakítottam erre a könyvre, az utolsó fejezetig bíztam benne, hogy lesz benne valami tanulság, szólni fog valamiről, vagy úgy egyáltalán, lesz akár egy mondat aminek lesz értelme. Sajnos nem így lett, és sajnálom, hogy ilyen negatív véleményt kellett megfogalmaznom a könyvről.

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

 

 

Nagyok voltak az elvárásaim. Akarva akaratlan, az előző könyv (A Madám) volt a mérce. Összességében nem vagyok csalódott, leszámítva a könyv végét. Ha véletlenül a nyomdában maradt volna az utolsó 15 oldal, nem sértődtem volna meg. Az olyan lávsztorisra sikeredett, szerintem nagyon nem illett a történethez.

A sztori a szokásos Cole történet. Nélkülöző család sok gyerekkel, alkoholista apával, a családban az ügyeletes fekete báránnyal, megfűszerezve egy csapat korrupt rendőrrel, prostituáltakkal, droggal, éjszakai élettel, bűnözéssel, és az alvilággal.

Az 50-es években járunk, akkor születik meg utolsó gyermekként, és egyetlen lányként Maura Ryan. A bátyjait már akkor szinte név szerint ismeri a rendőrség, és természetesen nem ápolnak barátni viszont. 🙂 Maura ezért sem köti a családja orrára, hogy történetesen egy rendőrbe szeretett bele. Hiába tudta sokáig titokban tartani a kapcsolatot, várható volt, hogy az élet közbe szól. Maura, hiába csak tizen éves, sok mindenen ment keresztül, ami lelkileg megtörte annyira, hogy a bátyja elé álljon, és munkát kérjen tőle. Kezdetben kisebb ügyeket intézett, míg végül Michael, a legidősebb fiú jobbkeze lett. De nem mindegyik fivér nézte ezt jó szemmel, ami szintén bonyodalmakat szült.

Ahogy teltek az évek, az alvilág szépen lassan megismerte Maura Ryan nevét.

A könyv eredeti megjelenése a moly szerint 1992. Ezért nem is vártam egy „csicsa” borítót, viszont ha már a könyv címe a Veszélyes hölgy, ebből következik, hogy Maura a főszereplő, – aki történetesen szőke – , akkor ne legyen már egy full fekete hajú nő a borítón! Ez bennem akkora csalódást keltett, olyan érzésem volt, mintha a lényeg semmibe lenne véve. 

Valahogy a szereplőkkel sem voltam kibékülve, Maura anyja kifejezetten irritált már a végén. Egyedül Michael volt az a szereplő, aki ért valamit. 🙂

Mondom én, hogy jobb lett volna nem közvetlenül A Madám után belekezdeni a könyvbe. 😀

Na de térjünk vissza az eredeti vágányra. 🙂 Maga a történet izgalmas volt, olvasmányos, és mint az írónő összes könyve, ez is letehetetlen. Nem bántam meg, hogy időt szántam rá, továbbra is azt mondom, hogy a témának Martina Cole a királynője.
Nagyon jól felépített a könyv, ahogy telik az idő, úgy követhetjük mi is nyomon a szereplők jellemfejlődését, életét, és hogy vesznek egyes akadályokat. Szinte az egész életüket figyelemmel kísérjük, mégsem tűnik erőltetettnek.

Nagyon szeretem Martina Cole könyveit, már itt várakozik a következő a polcomon. 🙂 

Amit szeretnék kiemelni, hogy – mint az összes többi könyvben – , itt is gyakori vendég a káromkodás és a szitkozódás, szóval csak olyan könyvmolyoknak ajánlom, akik ezen át tudnak lendülni.

 

(kép és fülszöveg forrása: www.moly.hu)

„Tél vége felé döbbenetes dolog borzolta a kedélyeket ebben az álmos kis városkában. Olyan, amiről a legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy megtörténhet ezen a helyen! A viharoknak és esőzéseknek köszönhetően a víz kimosott egy női holttestet a földből, nem messze a Lévay család otthonától. A ház népe összeszaladt, rég lehetett már ekkora izgalom a környéken.”

 

Nem is tudom hol kezdjem, annyi mondanivalóm van, de igyekszem nem túl hosszúra nyújtani a bejegyzést. 🙂

Kicsivel több, mint egy hete érkezett postán a könyv, személyesen az Írónőtől, aminek úgy örültem, mint egy gyerek a karácsonyfa alatt az ajándéknak. 😀 Két nap alatt munkába menet-jövet el is olvastam.

A történet az 1800-as évek második felében játszódik. Egy izgalmas, letehetetlen krimit tarthat a kezében az olvasó. A letehetetlen jelzőt tényleg úgy értem, hogy nálam már az első fejezet után megérkezett a könyvmolyokra jellemző „még egy fejezet” tipikus jelensége. Egy jó tanács: az utcán csak óvatosan az olvasással és a közlekedéssel egyszerre, mert még véletlenül nekimentek egy parkoló autónak, mint ahogy én is. 🙂

Na de térjünk vissza a történetre. A könyv stílusát, írásmódját egyszerűen imádtam. Egyáltalán nem volt erőltetett, szóval ezennel a 19. századi krimi rajongója lettem. 🙂 A krimit eddig is szívesen olvastam, de ilyen messze még nem mentem vissza az időben. 

A főszereplőnk Lina, az ő szemszögéből követjük nyomon az eseményeket. Két idősíkon játszódik a történet, egyik a múltban, Lina házasságban töltött éveiben, a másik pedig a jelenben.  Mindig is jómódban élt, a bálok állandó vendége volt, mígnem szerelembe nem esett. Úgy érezte, hogy Végváry Gyulában megtalálta a másik felét, és érte a családjának is hátat fordított. Miután elmúltak a mézeshetek, akkor mutatta ki igazán Gyula a foga fehérjét. Akkor kezdődtek a megaláztatások, és a bántalmazások. Ezek a múltbéli események vezettek Lina jelenlegi viselkedéséhez, temperamentumához. Imádtam a karakterét. Nem tudták megtörni, nem hajtott fejet, hanem felállt és küzdött.

A napjainkban játszódó eseményekből megtudjuk, hogy Lina a barátnője, Krisztina családjánál lakik, ahol időről időre rejtélyes halálesetek történnek. Ez önmagában is rémisztő, azonban egy titokzatos zaklató Lina környezetére, és magára Linára is veszélyt jelent. Az előkerülő holttestek, a szidalmazó üzenetek sem törik meg Linát, aki addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, hogy ki tört az életére, és ki a halálesetekkel összefüggésbe hozható események fő mozgatórugója.

Segítsége is akad, azonban az a kérdés, hogy megbízhat-e azokban az emberekben akik körül veszik. Aki a segítségére siet, az vajon tényleg barát-e vagy ellenség?

Annyi kérdés maradt bennem, miután a könyv végére értem, de az Írónő megnyugtatott, hogy nem maradnak megválaszolatlanul a kérdéseim.

Miközben olvastam, időnként eszembe jutott a kedvenc sorozatom, a Váratlan utazás. Igazából nem tudnám megmondani, hogy miért, mert sem a történet, sem a korszak nem egyezik, de valahogy összekapcsoltam a kettőt. Ne kérdezzétek hogyan. 😀

A történet szereplői nagyon korhűen voltak ábrázolva. A nőknek semmibe nincs beleszólása, az ő helyük a konyhában van, ne tanuljanak, mert az nem a ő dolguk. A férfiak nem tartoztak magyarázattal a tetteik, vagy döntéseik miatt.

Nagyon izgultam az események miatt, egészen a végéig fogalmam sem volt, hogy ki mozgatja a szálakat. Az utolsó előtti fejezetben is volt legalább 2 gyanusítottam, és nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy ne lapozzak a könyv végére, és ne nézzem meg ki áll az események mögött. 🙂 De erős voltam, és nem tettem. Jól meg is lepett az Írónő. 🙂

Külön szeretném kiemelni a talpraesett, erős főszereplőt, aki abszolút kedvenc lett, a szerelmi szálat, ami nem lett beledobva a ‘klisés romantikus’ dobozba, valamint a történelmi eseményeket, ahol időt, és energiát nem sajnált az Írónő, amikor a kutatómunkáról volt szó. Soha nem mondtam volna meg, hogy első könyves szerző jegyzi a művet. Nagyon erős, nagyon izgalmas, és olvasmányos történet, mindenkinek ajánlom aki szereti a 19.században játszódó történeteket, és a romantikus szálat, egy izgalmas krimivel vegyítve. 🙂

Végül pár szó a borítóról. Annyira egyedi, és figyelemfelkeltő, hogy nem lehet csak úgy elmenni előtte. Magával ragadja a tekintetet és vonzza az olvasót. Engem legalábbis mindenképp. 🙂

Csak ajánlani tudom a könyvet, ne ijedjetek meg a magyar szerzőtől. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni, ha elolvassátok a történetet. 🙂

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

 

 

Szeress ​akkor is, ha fáj!
Egy különös szerelmi háromszög különösen szép története.

Alex úgy szeret valakit, mint az életét, számára nélküle nincsenek holnapok. De vajon bevallhatja ezt az érzést? Vagy minden tönkremegy? Mi ez az erős kapcsolat köztük? Szeretet, vagy valami más, valami több?

Patrik keresi az útját az életben. Anyja halála és apja hideg távolságtartása mélyen megsebezte. Fél a szeretettől, és fél a szerelemtől, számára minden hatalmi játszma. De mi lesz vele, ha elveszíti azt, aki a legfontosabb? Ki a legfontosabb?

Lilla bármit megtenne Patrik vonzalmáért. Harcol a fiúért, és úgy érzi, őt illeti. Ám Lilla Alex húga, aki mélyen szereti a bátyját is, és nem akarja elveszíteni.

Lélegzetállítóan szép, szívbe markoló regény szerelemről, másságról és útkeresésről.

Engedd be a szerelmet, és légy az, aki vagy!

 

Idén áprilisban szembesültem azzal a ténnyel, hogy magyar szerzőtől könyvet ebben az évben talán nem is olvastam még (ezt a hiányosságomat azóta egyébként pótoltam 🙂 ).
Ezért még akkor összeállítottam egy listát, hogy milyen könyveket szeretnék elolvasni nyár végéig, amelyek hazai írók művei.

Ebből a listából az első választottam Róbert Katalin könyve volt. Nagyjából sejtettem, hogy miről szól a könyv, de pontosat nem tudtam róla, értékeléseket sem olvastam, így szinte teljesen meglepetés volt. Június utolsó napján fejeztem be a könyvet, és végre eljutottam az értékelésig is. 🙂

Ez egy LMBT könyv, amivel személy szerint nekem semmi problémám, viszont eddig nem nagyon olvastam hasonló témájú könyveket. Néha-néha egyet elolvastam, de nem túl sokat. Ezen viszont mindenképp változtatni szeretnék, mert ennek a történetnek nagyon tetszett az alapsztorija. Annak ellenére is, hogy Lillát szívből utáltam. De komolyan, úgy Istenesen!

A történetet 3 szemszögből látjuk. Az elkényeztetett apucikicsihercegnője Lilla, a bátyja Alex, és Alex legjobb barátja, Patrik szemszögéből. A sztori nagyon olvastatta magát, az elbeszélésmódja illett a szereplők életkorához, nem volt tele mélyenszántó gondolatokkal, mégsem éreztem úgy, hogy nekem túl „egyszerű” lenne. 

A kedvenc karakterem, aki nagyon a szívemhez nőtt, nagyon szurkoltam neki, és időnként nagyon sajnáltam is, az Alex. Ő Lilla bátyja, a középső gyerek, ezért nem nevezhető éppen elkényeztetett fiúnak. A szülei szinte az összes figyelmüket megosztották a legidősebb, és a legfiatalabb gyerek között, így Alexnak nem sok minden jutott belőlük.

Az ő húga Lilla, akit annyira nem tudtam megkedvelni (na jó, kifejezetten ellenszenves, miss hisztérika volt, jajj de nagyon utáltam!!!). Megszokta, hogy amit kiejt a száján, azt megkapja, még ha igazából nincs is rá szüksége. 

Ott van még Patrik, aki szerintem nagyon labilis személyiség, még ő sem tudja igazán, hogy mit szeretne. Egy autóbalesetben elveszíti az édesanyját, amiatt az apja az addig megszokottól is jobban utálja. Emiatt Patrik sem nagyon kötődik az emberekhez, kivéve Alexet. Akit viszont minden adandó alkalommal megbánt.

Alex és Patrik szinte együtt nőttek fel, és ebből a szoros barátságból Alex részéről szerelem lett. Ami az ő számára, Patrik számára, és Lilla számára is nyilvánvaló volt. Patrik sem volt közömbös Alex iránt, viszont ő a lányokkal is szoros barátságot ápolt (már ha lehet ilyen szépen fogalmaznom. 🙂 ) Részben azért, mert érdeklődött irántuk, részben azért, hogy Alexet megbántsa. 

És itt jön a képbe Lilla, aki tudja, hogy Alex szerelmes Patrikba, és Patrik sem közömbös Alex iránt, ebből adódik, hogy Lilla számára mindjárt érdekes személlyé is válik. Eldönti, hogy neki kell Patrik, és csak a saját érdekeit szem előtt tartva eldönti, hogy megszerzi a fiút bármi áron.

Ezen a pontom már kedvem lett volna ordítani vele, hogy kivételesen ne csak magára gondoljon. A szülei mást sem csinálnak, csak a családi összetartozásról mesélnek naphosszat, mégis vígan nézik, hogy teszi tönkre a pici lányuk Alex életét csak azért, mert neki – csúnyán megfogalmazva – az kell, ami a másé. 

Ha már a szülőknél tartunk… Mélységesen elítélem őket!! Mindkettőt! Alex homoszexualitását betegségnek tekintik, amiből majd kigyógyul, és hiába érzik, tudják, hogy a fiúk a saját neméhez vonzódik, abszolút tagadásban élnek. Mert ami nincs kimondva, az nem is létezik. Ami ki van mondva, azon meg majd úgy alakítunk, hogy a társadalomnak jó legyen. Mi van?? Hogy tud egy szülő így viszonyulni a saját gyerekéhez?

Nekem nagyon szimpatikus volt Alex hozzáállása saját magához, és a nemi identitásához. Ahogy végiggondolja az életét, meghozza a döntéseket, akár milyen nehezek is, és bár nagyon sokáig másik életet próbál élni, végül belátja, hogy úgy soha nem lenne igazán boldog. Természetesen itt is meg kell jelennie ‘Miss minden lében kanálnak’.

Patrikot próbáltam megérteni, próbáltam megszeretni, próbáltam kimenteni a viselkedése miatt, magyarázkodni a tettei miatt, de ezt a csatát egy idő után elvesztettem. Elhiszem, hogy lelkileg összetört, de ahogy ő bánik a legjobb barátjával, úgy senki nem bánik még az ellenségével sem. Ennyit bántani, megalázni, kínozni egy olyan embert aki a legközelebb áll hozzánk, aki szavak nélkül is ért, és aki ott van akkor is, amikor mindenki elhagyott, a legundorítóbb dolog, amit tehetett. Szóval feladtam, nem tudtam Patrikot abszolút pozitív személyiségként említeni.

A történet végére nem is tudom mit vártam. Egy nagy csattanót, egy sírós lezárást, drámai összeborulást? Igazából fogalmam sincs. De hogy a hisztérikának a „nagy jelenét” nem hiányoltam volna, ha esetleg elfelejtődik, az biztos. Nyilván neki még akkor is a középpontban kellett lenni.

Nem ez az első olyan történet az olvasmányélményeimet figyelembe véve, ahol egy szerelmi háromszög van, de hogy ez váltotta ki belőlem a legtöbb érzelmet, az biztos. Róbert Katalin egyszerűen zseniálisan rakta össze a történetet, a szereplőket, az eseményeket. Pontosan bemutatta, hogy reagálnak az emberek arra, ha kiderül az egyik ismerősükről, hogy a saját neméhez vonzódik, hogy mennyire nem tudják kezelni ezt a helyzetet. Aminek egyébként az okát nem értem. Nekem is vannak ismerőseim, akik homoszexuálisok, de attól még ugyan úgy esznek, ugyan úgy olvasnak, ugyan úgy néznek filmet, mint én, vagy bárki más, aki heteroszexuális. Kérdem én, mennyivel fáj kevésbé egy homoszexuális srácnak például egy szakítás csak azért, mert nem nővel, hanem egy másik pasival szakított? Összetört a szíve? Megbántották? Fáj a szakítás? Ez – függetlenül attól, hogy ki töri össze az ember szívét, – soha nem egy kellemes dolog.

Ha érdeklődsz a szerelmi háromszög,és az LMBT könyvek iránt, akkor mindenképp olvasd el Róbert Katalin könyvét! Én most utána is nézek milyen könyvei vannak még az Írónőnek,mert bevallom őszintén, nem ismerem a munkásságát, ez volt az első könyvem tőle.

A bejegyzést Patrik szavaival zárom:

 

„Az nem zavar, ha valaki más, mint a többiek – de az igen, ha szégyenkezik miatta.”

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)