„Már nem azért játszott a közönségnek, hogy a tehetségét csodálják, hanem hogy elterelje a figyelmüket a szenvedésről, hogy gyönyörű, békés helyre repítse őket, ha csak egy órácskára is, ahol minden lehetséges, bármilyen levertek és kimerültek az egész napos munkától.”

Erre a könyvre még a megjelenés előtt felfigyeltem. Nagyon köszönöm az Álomgyár kiadónak, hogy elolvashattam.

Több könyvet olvastam már a témában, viszont ez más volt, mint a többi, ugyanis ez a történet nem az Auschwitz-i koncentrációs táborban játszódik. 

A történet röviden:

Két szálon fut a történet, két család életét ismerjük meg. A főszereplőnk, – akin keresztül megismerjük a zsidó sorsot – Eva, aki Prágában él a férjével, és a kislányával, valamint a tehetős Denison család, akik Angliában élnek. A zsidó családok megtesznek mindent annak érdekében, hogy legalább a gyermeküket biztonságban tudják, ezért bármilyen kicsi is, vonatra ültetik, és elküldik Angliába, ahol befogadó családoknál laknak, abban a reményben, hogy ha véget ér a háború, újra egyesülhet a családjuk.

Így dönt Eva is, és a kislányát, Mirjamot elküldi Angliába. Azonban az őt örökbefogadó család idő közben meggondolta magát, ezért Pamela – aki önkéntesként dolgozik, hogy segítse a zsidó gyerekeket – magához veszi, így kerül Mirjam a Denison családhoz.

Amikor a németek elfoglalják Prágát, Eva  és a férje is belátják, hogy bár fájdalmas, de jó döntés volt elküldeni a lányukat, így érte legalább nem kell aggódni, hogy mi lesz vele, amikor a németek elhurcolják őket. 

Amikor Eva és a családja koncentrációs táborba kerül, csak egy menedéke van, az pedig a zene. Hosszú évek óta nem zongorázott, de amikor lehetősége nyílik rá, megragadja az alkalmat. Azonban a múltja nem merül feledésbe, és az évekig magában őrzött titkára is fény derül.

Gondolataim:

Ez az idei évem egyik legnehezebb olvasmánya. Ennek a bejegyzésnek a megírásához is többször ültem le, mert nem volt olyan egyszerű megírni az ajánlót, mint ahogy az előre gondoltam. Nem volt elég erőm megírni.
A 2. világháború, a zsidó sors, koncentrációs táborok. Nincs olyan ember, aki ne tudná, miről van szó. Mindenki tanult róla, olvasott róla, esetleg filmet nézett a témában. Ki többet, ki kevesebbet. (Én pl. a Sorstalanságból érettségiztem.)

Most, 35 éves fejjel, még mindig nem tudom megérteni, nem tudom felfogni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt megtörténhetett az, hogy egy „ember” milliókat öl meg csak azért, mert zsidó. 

Mint ahogy fent már említettem, ez a történet nem a hírhedt táborban játszódik. Évekkel korábban, 1930-ban indul a történetünk. Eva 16 éves, de már ekkor szembesül a németek kegyetlenségével.
Anyaként állíthatom, hogy az egyik legerősebb karakter a történetben. Ahhoz, hogy egy szülő saját akaratából úgy döntsön, hogy elszakad a gyermekétől, mérhetetlen erőre van szükség. 

Pamelát is nagyon megkedveltem, mert hiába él jó módban, mégsem kérkedik vele, igyekszik segíteni ahol tud. Mirjamot a sajátjaként szereti, a fia mellé mindig is vágyott egy kislányra. 

Ez a történet pontosan bemutatja, hogy hiába a rémhírek, az emberekben mindig is benne volt a remény, hogy egyszer jobb lesz, ha a munkájuk lévén is, de biztonságban vannak. De egyszer eljön az a pillanat, amikor a remény elszáll, és a lelkiismeret erősebb, tudva, hogy ez akár a véget is jelentheti.

„A betűk balra dőltek a levelezőlapon. Ott rosszabb lesz.”

A női karaktereket tartom a legerősebbnek ebben a történetben. Van egy kislány, aki még csak 5 éves, de a családja nélkül kell élnie, és még azt sem érti, hogy miért. Van egy vagyonos angol nő, aki megtanít arra, hogy segíts ahol tudsz, akár önkéntesként is, mert az nem kerül semmibe, és adott egy zsidó anya, aki meghozza élete legnehezebb döntéseit, de a zenéjével segíti át a sorstársait azokon a borzalmakon, amiket rájuk mért a sors.

Mi ezt, így 2021 végén fel sem tudjuk igazán fogni, hogy milyen rettegni a nap 24 órájában, milyen összerezzenni minden hangosabb cipőkopogásra, és milyen lefeküdni azzal a tudattal, hogy másnap vajon a családunk körében kezdjük-e a reggelt, vagy éjszaka elhurcolnak, és állatként tartanak egy koncentrációs táborban.

Borító:

Figyelemfelkeltő, és az egyik legfájdalmasabb borító, amit eddig láttam. Már önmagában a színvilága, és ahogy a kislány áll a síneken, az is megrázó, de a távolban a fény, ami megvilágítja a síneket.. Már-már hívogató lenne, ha nem a halálba hívna.

 

Ezt a történetet kivétel nélkül Mindenkinek ajánlanám. Idősnek, fiatalnak, nőnek és férfinak is egyaránt. Megrázó volt olvasni, mégis érzelmekkel teli történet volt az önfeláldozásról, az anyai szeretetről, a családról, és a reményről.

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)