John Boyne – A csíkos pizsamás fiú

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…

A történetet a Cicero Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben.
Péntek óta gondolkodom, hogy hogyan is fogalmazzam meg, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a történetre, nem is tudtam, hogy létezik. Amint sikerült megszereznem, el is kezdtem. Csak este van időm olvasni, így 2 nap volt, mire a végére értem.

A történet egyik főszereplője Bruno, egy 9 éves kisfiú, aki a családjával Berlinből az Auschwitzi koncentrációs tábor mellé költözik. Az apja, Hitler egyik első számú embere.
Annyira unatkozik, hogy egyik nap elindul felfedezőútra, és belebotlik a koncentrációs tábort határoló kerítésbe. A kerítés mögött egy kisfiút lát, Smuelt, akivel beszélgetést kezdeményez.
Bruno szinte minden nap kiszökik hozzá, és egy idő után barátság szövődik közöttük.

A történetet végig a két gyerek szemén keresztül látjuk. Smuel testileg, és lelkileg összetört kisfiú, de soha nem panaszkodik, csak tényeket közöl a táboron beüli életről, ellenben Bruno ki sem fogy a panaszkodásból. Tipikus, jó módú családból származó, elkényeztetett gyerek, akinek a legnagyobb problémája, hogy egy 5 szintes házból egy 3 szintesbe költözik, és már nem tud játszani a barátaival. Megmondom őszintén, az egész család úgy ahogy van, ellenszenves volt a könyvben. Egyedül Smuelt kedveltem meg.

Amikor befejeztem a könyvet, elkezdtem megnézni a filmet, és bár nekem szinte soha nem tetszenek a könyvből készült filmek, de ez most kivétel volt. Elnézést attól, aki nem így gondolja, de szerintem a film klasszisokkal jobban összerakott volt, mint a könyv. Nem Bruno hisztije volt a középpontban, hanem a történet. Szívszorító volt, érzelmekkel teli, és bár voltak a filmben is olyan részek, amitől sikítani tudtam volna, pl. a két gyerek első találkozásánál, amikor Bruno amiatt irígykedik, hogy Smuel egész nap játszhat a többiekkel, míg ő otthon unatkozik, de lényegesen kevesebb volt a hasonló kijelentés, mint a könyvben.

Aki olvasta, vagy látta a Sorstalanságot, akkor Neki ezzel a történettel is meg kell ismerkednie.

 

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )

Jennifer Niven – Veled teljes a világ

Libby Strout Amerika legdagibb tinije. Édesanyja hirtelen halála után kezdett el hízni a négy fal között. Most mégis ki kíván merészkedni az emberek közé, suliba járni, hogy kipróbáljon minden, az élet kínálta lehetőséget. Jack Masselinnek van egy titka: nem ismeri fel az arcokat. Igyekszik a menő srác látszatát kelteni, egészen addig, amíg nem találkozik Libby-vel. Ők ketten belekeverednek egy kegyetlen gimnazista játékba, aminek közös büntetés lerovása és lelki tanácsadás a következménye. A két fiatal először haragszik egymásra, majd minél több időt töltenek együtt, annál kevésbé érzik egyedül magukat. Fokozatosan elmélyülő szerelmük egész világukat megváltoztatja.

Egy újabb kincs Jennifer Niven tollából. A Maxim Könyvkiadó jelentette meg 2017-ben.
Miután végeztem az írónő, Veled minden hely ragyogó című könyvével, már alíg vártam, hogy ebbe is belekezdjek. Éreztem, hogy nem fogok csalódni.

Két, egyáltalán nem hétköznapi fiatalról szó a történet.
Libby Strout Amerika legtúlsúlyodabb tinijenént vonult be a történelembe. (A könyvben gyakran emlegetik daginak, de én ezt a szót nem fogom használni, bocsi 🙂 Pont eleget hallottam én is tini koromban ahhoz, hogy megutáljam ezt a szót.)
Visszatérve a történethez: Libby 10 évesen egyik pillanatról a másikra elvesztette az édesanyját. Ez olyan mélyen érintette, hogy az evésbe menekült. Válogatás nélkül mindent megevett. Évekig nem járt iskolába, mert a túlsúly miatt nem tudta elhagyni a házat, később már a szobáját sem, végül teljesen az ágyhoz volt kötve. Egyetlen szórakozása az evésen kívül az olvasás, és a tv volt.
 Végül az ő életében is elérkezett a változás, bár nem úgy, ahogy tervezte, ugyanis egyik este kórházba kellett szállítani. Viszont a csak egy megoldás volt arra, hogy segíteni tudjanak rajta. A házuk egy részét le kellett bontani, és daruval tudták kiemelni a házból. Ez volt számára a mélypont. A kórházban megkapta a megfelelő segítséget, diétába kezdett, és pszichológus járt hozzá. Ketten együtt felkészültek arra, hogy mint minden tini, iskolába, és közösségbe menjen.

Jack Masselin a suli egyik legmenőbb pasija, aki az iskola utáni idejét a műhelyében tölti.
6 éves korában leesett a tetőről, aminek következtében az agya egy része nem működik tökéletesen. Prozopagnóziában (arcvakságban) szenved. Ez röviden annyit jelent, hogy senkinek, még a saját szüleinek, testvéreinek, barátainak az arcát sem ismeri fel, ha előtte állnak. Az emberek különböző ismertetőjegyeit figyeli, mint pl. a hajszín, szemszín, az orr formája.

A két fiatal közös története akkor kezdődik, amikor Libby megjelenik az iskolában. A suli nagyszájú pasijai kitalálnak egy megalázó versenyt, mégpedig a ‘dagicsaj-rodeót’. Abból áll, hogy ki milyen hosszan tudja megölelni a túlsúlyos lányokat. Jack beszáll a játékba, viszont teljesen más okból, mint a többiek. Ezt Libby, egy boxolókat megszégyenítő jobb egyenessel jutalmazza, amiért mind a ketten közmunkán, és közös pszichológiai foglalkozáson kötnek ki, ahol elkezdik egymást egyre jobban megismerni.

Jennifer Niven ismét elég komoly témát boncolgatott, és ez alatt az iskolai zaklatást és a megaláztatást értem, de nem csalódtam benne. Fantasztikusat alkotott. A két főszereplő történetét külön-külön nézőpontból olvashatjuk, amit én személy szerint nagyon szerettem.

Szerethetők a karakterek, én Libbyt és Johnt is megkedveltem. Libby pozitív hozzáállása az emberekhez, és az élethez, mindenki számára követendő példa.

A könyv borítója jelen esetben is nagyon el lett találva, külön gratula a tervezőnek 🙂

 

Hogy kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek! Idősnek, és fiatalnak, iskolásnak és a szülőknek is. Tanuljunk Libbytől, nézzük pozitívan a dolgokat!

 

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )

Jennifer Niven – Veled minden hely ragyogó

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.

 

Megpróbálom rövidre fogni 🙂

2015-ben, a Maxim Könyvkiadó gondozásában jelent meg Jennifer Niven – Veled minden hely ragyogó című könyve. Az utóbbi időben elég sok helyen olvastam kritikákat a könyvről, és február elején be is szereztem. Mint kiderült, nagyon jó befektetés volt, határozottan állíthatom, hogy nem –egyszer elolvasom, és utána a polcon porosodik évekig — könyv lesz.

A könyv egyszerre gyönyörű, szívszorító, megrázó, és dühítő. A szerző fantasztikusan felépítette a történetet, és különösen tetszett, hogy külön-külön, a két főszereplő szemszögéből követhetjük végig az eseményeket.

Nehéz spoiler mentesen írni a könyvről, de azért megpróbálom.

Theodore Finch bipoláris zavarban szenved, a problémás viselkedése miatt minden héten el kell látogatni az iskolai pszichológushoz. Az ébrenlét jelenti számára az életet, hogy jelen van a világban, hogy létezik. Szinte már megszállottam próbál minden nap minél tovább ébren maradni.

Elvált szülők bántalmazott gyereke. Az anyja 2 helyen dolgozik, hogy el tudja tartani saját magát, és a 3 gyerekét, ebből kifolyólag nem marad sok ideje anyának lenni. A nővére, bár egy fedél alatt élnek, nem nagyon foglalkozik saját magán kívül szinte senkivel.

Violet Markey átlagos gimis volt, vidám személyiség, boldog családi háttérrel. Egészen az előző év áprilisáig, amikor egy autóbaleset következtében elvesztette a nővérét. Mivel ő vezette az autót, magába fordul, saját magát hibáztatja a tragédiáért. A nővére volt számára a követendő példa, és bár a stílusuk különbözött, együtt írtak online cikkeket. A baleset után azonban felhagyott az írással, és az autókat is kerülte sofőrként és utasként is.

Finch és Violet az iskola közelében lévő torony tetején találkoznak egymással, és innen indul az ő közös történetük.

Egy iskolai feladat során kénytelenek közösen tölteni a szabadidejüket. Indiana nevezetességeit kell bemutatni, képekkel és beszámolókkal dokumentálni, ezáltal mi is bepillantást nyerhetünk egy gyönyörű környezetbe, megismerhetjük a természet szépségeit.

A projekt során – a feladat teljesítése közben –  Finch eltökélt szándéka, hogy visszahozza az életben Violetet, hogy az írás, és az autóvezetés a napi rutin része legyen.

A könyv borítója egyszerű, de nagyszerű, pontosan visszaadja a könyvben vissza-visszatérő egyik legfontosabb elemet, a post-itek sorát a falon, és az arra írt üzeneteket, észrevételeket, gondolatokat. 

Nagyon tetszettek az idézetek a könyvben. A megfelelő helyen, a megfelelő idézet volt, nem volt sablonos, nem volt erőltetett.

Az egyik személyes kedvencem:

-„A régi hinduk hittek abban, hogy az életet meg kell élni a maga teljességében. Nem a halhatatlanságra vágynak, hanem egy teljes, egészséges életre.”

Ha minden tetszett, akkor miért is érzek dühöt? A szülők miatt, a barátok miatt, a tanárok miatt. De mivel nem szeretném elspoilerezni a történetet, ezért többet nem is mondok.

 

Összegezve, egy szívszaggatóan gyönyörű könyv, amiből a hírek szerint hamarosan film is készül.

 (A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )