A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…

A történetet a Cicero Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben.
Péntek óta gondolkodom, hogy hogyan is fogalmazzam meg, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a történetre, nem is tudtam, hogy létezik. Amint sikerült megszereznem, el is kezdtem. Csak este van időm olvasni, így 2 nap volt, mire a végére értem.

A történet egyik főszereplője Bruno, egy 9 éves kisfiú, aki a családjával Berlinből az Auschwitzi koncentrációs tábor mellé költözik. Az apja, Hitler egyik első számú embere.
Annyira unatkozik, hogy egyik nap elindul felfedezőútra, és belebotlik a koncentrációs tábort határoló kerítésbe. A kerítés mögött egy kisfiút lát, Smuelt, akivel beszélgetést kezdeményez.
Bruno szinte minden nap kiszökik hozzá, és egy idő után barátság szövődik közöttük.

A történetet végig a két gyerek szemén keresztül látjuk. Smuel testileg, és lelkileg összetört kisfiú, de soha nem panaszkodik, csak tényeket közöl a táboron beüli életről, ellenben Bruno ki sem fogy a panaszkodásból. Tipikus, jó módú családból származó, elkényeztetett gyerek, akinek a legnagyobb problémája, hogy egy 5 szintes házból egy 3 szintesbe költözik, és már nem tud játszani a barátaival. Megmondom őszintén, az egész család úgy ahogy van, ellenszenves volt a könyvben. Egyedül Smuelt kedveltem meg.

Amikor befejeztem a könyvet, elkezdtem megnézni a filmet, és bár nekem szinte soha nem tetszenek a könyvből készült filmek, de ez most kivétel volt. Elnézést attól, aki nem így gondolja, de szerintem a film klasszisokkal jobban összerakott volt, mint a könyv. Nem Bruno hisztije volt a középpontban, hanem a történet. Szívszorító volt, érzelmekkel teli, és bár voltak a filmben is olyan részek, amitől sikítani tudtam volna, pl. a két gyerek első találkozásánál, amikor Bruno amiatt irígykedik, hogy Smuel egész nap játszhat a többiekkel, míg ő otthon unatkozik, de lényegesen kevesebb volt a hasonló kijelentés, mint a könyvben.

Aki olvasta, vagy látta a Sorstalanságot, akkor Neki ezzel a történettel is meg kell ismerkednie.

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )

Libby Strout Amerika legdagibb tinije. Édesanyja hirtelen halála után kezdett el hízni a négy fal között. Most mégis ki kíván merészkedni az emberek közé, suliba járni, hogy kipróbáljon minden, az élet kínálta lehetőséget. Jack Masselinnek van egy titka: nem ismeri fel az arcokat. Igyekszik a menő srác látszatát kelteni, egészen addig, amíg nem találkozik Libby-vel. Ők ketten belekeverednek egy kegyetlen gimnazista játékba, aminek közös büntetés lerovása és lelki tanácsadás a következménye. A két fiatal először haragszik egymásra, majd minél több időt töltenek együtt, annál kevésbé érzik egyedül magukat. Fokozatosan elmélyülő szerelmük egész világukat megváltoztatja.

Egy újabb kincs Jennifer Niven tollából. A Maxim Könyvkiadó jelentette meg 2017-ben.
Miután végeztem az írónő, Veled minden hely ragyogó című könyvével, már alíg vártam, hogy ebbe is belekezdjek. Éreztem, hogy nem fogok csalódni.

Két, egyáltalán nem hétköznapi fiatalról szó a történet.
Libby Strout Amerika legtúlsúlyodabb tinijenént vonult be a történelembe. (A könyvben gyakran emlegetik daginak, de én ezt a szót nem fogom használni, bocsi 🙂 Pont eleget hallottam én is tini koromban ahhoz, hogy megutáljam ezt a szót.)
Visszatérve a történethez: Libby 10 évesen egyik pillanatról a másikra elvesztette az édesanyját. Ez olyan mélyen érintette, hogy az evésbe menekült. Válogatás nélkül mindent megevett. Évekig nem járt iskolába, mert a túlsúly miatt nem tudta elhagyni a házat, később már a szobáját sem, végül teljesen az ágyhoz volt kötve. Egyetlen szórakozása az evésen kívül az olvasás, és a tv volt.
 Végül az ő életében is elérkezett a változás, bár nem úgy, ahogy tervezte, ugyanis egyik este kórházba kellett szállítani. Viszont a csak egy megoldás volt arra, hogy segíteni tudjanak rajta. A házuk egy részét le kellett bontani, és daruval tudták kiemelni a házból. Ez volt számára a mélypont. A kórházban megkapta a megfelelő segítséget, diétába kezdett, és pszichológus járt hozzá. Ketten együtt felkészültek arra, hogy mint minden tini, iskolába, és közösségbe menjen.

Jack Masselin a suli egyik legmenőbb pasija, aki az iskola utáni idejét a műhelyében tölti.
6 éves korában leesett a tetőről, aminek következtében az agya egy része nem működik tökéletesen. Prozopagnóziában (arcvakságban) szenved. Ez röviden annyit jelent, hogy senkinek, még a saját szüleinek, testvéreinek, barátainak az arcát sem ismeri fel, ha előtte állnak. Az emberek különböző ismertetőjegyeit figyeli, mint pl. a hajszín, szemszín, az orr formája.

A két fiatal közös története akkor kezdődik, amikor Libby megjelenik az iskolában. A suli nagyszájú pasijai kitalálnak egy megalázó versenyt, mégpedig a ‘dagicsaj-rodeót’. Abból áll, hogy ki milyen hosszan tudja megölelni a túlsúlyos lányokat. Jack beszáll a játékba, viszont teljesen más okból, mint a többiek. Ezt Libby, egy boxolókat megszégyenítő jobb egyenessel jutalmazza, amiért mind a ketten közmunkán, és közös pszichológiai foglalkozáson kötnek ki, ahol elkezdik egymást egyre jobban megismerni.

Jennifer Niven ismét elég komoly témát boncolgatott, és ez alatt az iskolai zaklatást és a megaláztatást értem, de nem csalódtam benne. Fantasztikusat alkotott. A két főszereplő történetét külön-külön nézőpontból olvashatjuk, amit én személy szerint nagyon szerettem.

Szerethetők a karakterek, én Libbyt és Johnt is megkedveltem. Libby pozitív hozzáállása az emberekhez, és az élethez, mindenki számára követendő példa.

A könyv borítója jelen esetben is nagyon el lett találva, külön gratula a tervezőnek 🙂

Hogy kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek! Idősnek, és fiatalnak, iskolásnak és a szülőknek is. Tanuljunk Libbytől, nézzük pozitívan a dolgokat!

(A kép és a fülszöveg forrása: www.moly.hu )