Szerző: K. A. Tucker
Cím: A Queen of Thieves and Chaos – A tolvajok és a káosz királynője
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2026
Oldalak száma: 608
Ismertető:
„Elárultad a testvéredet, hogy megkaparints egy bukott koronát.”
A birodalom a káosz szélére sodródott. Atticus uralma meggyengül, és ahogy a fenyegetések egyre közelebb kerülnek az otthonához, kétségbeesett lépésekre kényszerül, hogy megőrizze hatalmát.
Islor sorsa a tét. Atticus bátyja, Zander a Hasadék védelmére kel az egyre előrébb nyomuló ybaríz sereggel szemben. Mivel a király seregei szétszóródtak, kénytelen kockázatos szövetségeket kötni.
Ulysede falai mögött pedig titkok várnak az új királynőre. Romeria tudja, hogy a rejtett város útjai fogják elvezetni a válaszokhoz. De vajon ez elég lesz a birodalom megmentéséhez, vagy már megpecsételődött a sorsuk?
„Túl nehéz lépést tartani a hazugságokkal.”
Nagyon vártam már ezt a részt, mert a második igazán izgalmas végkifejletet kapott. Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy elolvashattam.
Gondolataim:
Hölgyeim, és Uraim, kedves olvasók, én most kijelentem mindenki előtt, hogy Atticus megnyert magának. Ezt mondjuk nem láttam jönni. Abszolút ő volt a történet legnagyobb meglepetése. Szipolyok, banyák, sárkányok… a szemem se rebbent. Na de amikor Atticus részeit olvastam, azért elgondolkodtam hirtelen, hogy biztos ebben a könyvben volt, amikor negatív karakter volt az, aki a trónon ült? 🙂
Rettenetesen izgalmas volt, nagyon szerettem, hogy több nézőpontból ismerjük meg az eseményeket, és a szereplők látásmódját, gondolatait. Ez nagyban megkönnyítette, hogy kapcsolódni tudjak a karakterekhez. Mert nem csak az egyik oldalt láttam, hanem a másikat is. Ismertem a prot és a kontrát is. Ott voltam a csata közepén, vagy a trónteremben, mégsem éreztem azt, hogy befolyásolva lettem volna.
Egy negatívot tudok elmondani, amitől féltem is, mikor megláttam a könyv kicsit sem szolid méreteit. (most megnéztem az első két részt, azok valamivel rövidebbek voltak). Szóval a negatívom, hogy nagyon túlírtnak éreztem. Volt amikor egy helyben álltunk, hiába olvastunk párbeszédeket, nem vitték előrébb az eseményeket. Pedig én mentem volna, vitt volna a lendület, a kíváncsiság, és azt éreztem, hogy visszafognak. Elhalványult a lelkesedés, mire eljutottunk a csatákig, a jelentős döntésekig, vagy az elsöprő fordulatokig. Ezekből viszont nem szenvedtünk hiányt. Sőt, néha kicsit már sok is volt. Mintha ebbe a könyve sűrítettük volna bele az összes veszélyes, különleges lényt, akik megfordulhatnak a történetben, vagy az összes eseményt, amit meg lehet jeleníteni. Konkrétumot nem merek írni, mert az spoileres lenne.
Ezt leszámítva szerettem, és nagyon várom a folytatást, mert valóban izgalmas volt a kötet. Viszont nem tudom, hogy ezt hova lehet már fokozni. Én egy kicsit visszavennék a negyedik részben a sorozatos izgalmakból, és inkább fókuszálnék a két fő eseményszálra, nevesen a trón kérdésére, és a vérrel kapcsolatos problémákra. Ez remélem elég virágnyelv volt. 🙂
És hogy a végén egy kicsit belemenjek a történetbe is. Már a kötet elején kettéválnak az események, hiszen nem egy helyszínen játszódik a történet. Mind a két helyen jelen vagyunk, viszont úgy érzem, hogy itt Zander háttérbe szorul, és bár nem mondanám, hogy kiemelkedően sok szerepet kap Romeria, de mégis csak ő viszi el a történet javát. A másik feléért pedig Atticus volt a felelős, bár nem egymagában. A körülötte lévő emberek nagy részét sikerült megkedvelnem, de az abszolút kedvenc az egész történetben az a világépítés. Nagyon egyedi, gondosan felépített, ahol minden apró részletre figyelt a szerző.
Bár egy kicsit túlírtnak gondoltam a főbb karakterek részeit, ettől függetlenül szerettem ezt a részt is. 🙂
Értékelésem: 5/4,5
Idézetek a könyvből:
„Néha a megoldás magától elénk tárul, ha hangosan kimondjuk a problémát.”
„Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak, még akkor is, ha az igazság pőrén kiterítve, tagadhatatlanul hever előttünk.”
„Az előrehaladás egyetlen módja olykor az, ha jó szándékkal és engedély nélkül cselekszünk.”
A könyvet itt tudjátok beszerezni: