John Green – David Levithan: Will & Will


covers_345988.jpg

Szerző: John Green – David Levithan
Cím: Will&Will
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Műfaj: ifjúsági
Oldalak száma: 304

 

Will ​Grayson megismerkedik Will Graysonnal. Az egyik fiú okos és különc, akinek egyik alapszabálya: mindentől és mindenkitől tartja a távolságot. A másik dühös és depressziós, életének egyetlen fénypontja egy internetes barátság. Egy hideg éjszakán Chicago egyik legfurcsább pontján a két fiú útja keresztezi egymást. Ettől a pillanattól kezdve világaik összekeverednek, az életük visszavonhatatlanul egybefonódik.
A Chicago különböző kertvárosaiban lakó két Will Grayson mintha nem is ugyanazon a bolygón élne, pedig Evanston nincs is olyan messze Naperville-től. Amikor a sors ugyanarra a meglepő helyre sodorja őket, a két fiú azon kapja magát, hogy hirtelen minden a feje tetejére áll, szembesülnek elkövetett hibáikkal, és esélyt kapnak a változtatásra. Régi és új barátaik – köztük a nagyon nagy és nagyon csúcs Mini Cooper, vérbeli focista és káprázatosan tehetséges musicalszerző – segítségével a két Will végül úrrá lehet szívügyein, mi pedig tanúi lehetünk egy olyan zseniálisan szuper gimis musicalnek, amelyhez foghatót még nem látott a világ.

„Nehéz hinni a véletlenben, de bármi másban még nehezebb.” 

Ez a bejegyzés most lehet nem lesz népszerű. Nagyon vártam már, hogy sorra kerüljön ez a történet. Szeretem az LMBTQ történeteket, így nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet is elolvasom, de csalódtam. A könyv olvastatta magát, könnyű volt vele haladni, de ennek ellenére untam. Az első 30-40 oldal után le akartam tenni, és csak azért nem tettem, mert sajnáltam volna, hogy megvettem, és nem olvasom el. (Ha kölcsön könyv lett volna, biztos nem olvasom végig)

A történet röviden:

Adott 1 Will Grayson (ő lesz az egyes számú), 1 Mini Cooper, aki nem is olyan mini, egy Jane nevű lány, egy tőlük távol élő, másik Will Grayson (ő pedig a kettes számú), és egy musical, ami az egész történetet átszövi. 

A 2 Willnek fogalma sincs a másik létezéséről, amíg egy véletlen folytán nem találkoznak egy Chicago-i khm… boltban. A kettes számú Will meleg, de titkolja. Mini Cooper is meleg, ő viszont világgá kürtöli.

Mini tehetséges focista, de emellett fejébe vette, hogy musicalt ír a saját életéről. 5 percenként szerelembe esik, és kb ilyen gyorsan csalódik is. Akkor maga alatt van, vigasztalhatatlan, majd jön egy újabb szerelem.

Gondolataim:

Komolyan, normálisan le sem tudom írni, hogy miről szólt ez a könyv, mert lényegében semmiről. A meleg, depressziós, mindent és mindenkit utáló Will levitt az életről.

Mini már az elején is nagyon sok volt. Olyan volt olvasni a gondolatait, mintha ezer légy zümmögne a fejem felett. A nem meleg Will Grayson pedig olyan semmilyen, hogy már idegesítő. Egy marionett bábu jutott róla eszembe. Akit kötélen rángatnak. Nincs egy saját gondolata, döntésképtelen, egyszerűen nem áll ki magáért. Akarva akaratlan az jutott eszembe, hogy remélem az én fiam nem ilyen lesz ha kamasz lesz.

Röviden összegezve egyik karaktert sem lett a szívem csücske.

Szerintem nem volt kellőképpen kidolgozva sem a barátság, sem az LMBTQ szál. Gondolom az elfogadáson lett volna a hangsúly, de nekem hiányérzetem volt olvasás közben.

Maga a történet két szálon fut, az egyikben a depressziós Will a főszereplő, a másikban pedig Jane, Mini és ‘ne szólalj meg és szard le’ Will. Az előzőnél konkrétan a szemem is belefájdult, ugyanis végig kisbetűvel volt írva. A nevek, a mondatok kezdőbetűje, minden. Rettenetesen zavaró volt. Olyan, mintha egy végtelen körmondat lett volna.

Röviden összefoglalva, nem tetszett sajnos. Lassan újra létre kell hoznom egy eladó/csere polcot, mert ezt a könyvet sem szeretném megtartani.

Borító:

Nem mondanám nagyon kreatívnak. 😀 2 pasi vidáman ül a fűben. Nyilván ők lennének a 2 Will Grayson, de nekem semmilyen pluszt nem a történethez a 2 borító.

 

Sajnos ezt a könyvet nem tudom jó szívvel ajánlani, mert nekem sem adott pozitív olvasásélményt.

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Rachael Lippincott – Két lépés távolság

covers_544598.jpg Szerző: Rachael Lippincott
Cím: Két lépés távolság
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2019
Műfaj: Szórakoztató irodalom, ifjúsági irodalom
Oldalak száma: 272

Nemsokára a mozikban Haley Lu Richardson és a Riverdale dögös bandavezérét játszó Cole Sprouse magával ragadó főszereplésével!

Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá?
Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi. Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha egyszer csak így nem törik össze a szívük?

 

A film:

Rendhagyó módon most nem a könyvvel fogom kezdeni a bejegyzést, hanem a filmmel, ugyanis ezt láttam először. Nem vagyok nagy rajongója az adaptációknak, de valahol éreztem, hogy ezt meg kell néznem. A férjem éppen úton volt Németországba munka ügyben (ez még tavalyi történet), én itthon voltam egyedül, szóval el is kezdtem nézni. Kivételesen tetszett a film, jó volt a szereplőválogatás, az események követték a könyv főbb pontjait.  Röviden: ajánlom mindenkinek. De készüljetek sok papírzsepivel.


A könyv:

A borító:
Nem szeretem a filmes borítókat, de ez valamiért mégis megérintett. Azt szokták mondani, hogy egy kép többet mond 1000 szónál, és jelen esetben is ez a helyzet. Semmi extra nincs ebben a borítóban, mégis vonza a tekintetet, és elgondolkodik az ember, hogy az a 2 fiatal, akik egymással szemben ülnek, vajon mire gondolhatnak abban a pillanatban? 

A történet röviden:
A történetünk egy kórházban játszódik, ahol sajnos Stella már visszatérő vendégnek számít, ugyanis 6 éves korában CF-el diagnosztizálták. Ez a betegség a tüdőt támadja meg, a szervezet a normálisnál lényegesen több nyákot termel. Ezzel a betegséggel küzd tehát Stella is, aki új tüdőre vár, és minden esélye megvan arra, hogy megkapja, ezáltal kap egy kis plusz időt egy normális életre. Stella kontrollmániás, mindent irányítani szeretne, listája van a teendőiről, és csak akkor érzi magát komfortosan, ha minden pontot ki tud pipálni, és ha minden rendezett körülötte. Ha már a betegségét nem tudja irányítani, az élet többi területén igyekszik kontrolt tartani. Egy valamire nem számít, hogy találkozik Willel, aki szintén CF-es, de mindezek mellett B.cepaciával is diagnosztizálták, tehát még véletlenül sem mehetnek egymás közelébe, mert azzal Stella elveszítené az összes esélyét az új tüdőre. De mint tudjuk, az ész hiába sorakoztat fel racionális érveket, ha a szív felülbírálja azokat.

Szereplők:
Stella, mint ahogy már említettem, kontrollmániás, akkor érzi jól magát, ha irányítani tudja maga körül a dolgokat, és ha minden rendezett. Kicsit magamra ismertem olvasás közben, mert én is ilyen vagyok. 🙂 Egy youtube csatornán keresztül mondja el az embereknek, hogy mivel is jár a betegsége, ezáltal segítve a sorstársait a mindennapokban. 

Poe, Stella legjobb barátja, szintén a kórházban tölti a mindennapjait. Nagyon szerettem az ő karakterét, igazából ő volt a kedvencem. Mindenkinek ott volt a családja, vagy a barátai, akikre számíthatott, de Poe egyedül volt. Szinte csak Stella volt neki, mégsem panaszkodott soha. Örült annak, amije van, önzetlen, tiszta szívű srác.

Will az örök lázadó. Nem foglalkozik a betegségével, elengedte az életet. A mának él, nem gondol a holnapra. Bejárta a leghíresebb kórházakat, nincs gondja a pénzre, mégsincs gyakorlatilag semmije. Egészen addig nem értékeli az életet, és a lehetséges holnapot, amíg nem találkozik Stellával.

Gyönyörű történet, rengeteget sírtam rajta. Nemcsak a betegséggel kell megküzdeniük a szereplőknek nap mint nap, hanem a gyásszal, a család, és a barátok hiányával is. Nem tudnak emlékeket gyűjteni a kamasz korukból, mert tizenévesen több időt töltenek kórházban, mint a családdal, és a barátokkal. Ahogy Stella fogalmazott, 12 éves korukra szinte már orvosok.

A könyv végén teljesen ledöbbentem, az ugyanis kimaradt a filmből. Igazából legbelül értem, hogy kellett egy apró reménysugár mindenkinek, de valahogy nem illett oda. Mintha nem tudta volna mivel lezárni a szerző a történetet.

De ezt leszámítva nagyon szerettem a könyvet is és a filmet is. Nemcsak 5 csillagra értékeltem, hanem még kedvenc is lett. 🙂

 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)