Szerző: Donatella Di Pietrantonio
Cím: Anyám, a folyó
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2024
Oldalak száma: 176
Fülszöveg:
„A szeretet útja kezdettől fogva göröngyös volt.”
Az idősödő Esperia egy olyan betegségben szenved, amely megfosztja emlékezetétől és létezésének értelmétől. Lánya gondoskodik róla, igyekszik mindent megtenni azért, hogy az anyja ne veszítse el identitását. Mesél neki a múltról, a gyerekkoráról, a népes család mindennapjairól, szerelmekről, csalódásokról, veszteségekről, a kemény munka, a harsány öröm és a durva szeretet zord abruzzói világáról. Miközben megelevenednek annak a kis hegyi falunak a lakói, ahol mindketten születtek és nevelkedtek, édes és keserű emlékek bukkannak fel.
Az Anyám, a folyó az érzések lassú metamorfózisának erőteljes története, állandó ingadozás szeretet és gyűlölet, nosztalgia és elutasítás között egy anya és lánya közötti megbonthatatlan kötelékben.
„Vannak napok, amikor a betegség az érzelmeket is felemészti.”
Donatella Di Pietrantonio már az első két, hazánkban megjelent könyvével belopta magát a szívembe, ezért nem is volt kérdés, hogy elolvassam-e a legújabb kötetét, ami a Park Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. Ezúton is nagyon köszönöm a kiadónak a recenziós példányt.
Gondolataim:
Azzal a tanáccsal adta a kezembe a kolléganőm a könyvet, hogy ne akarjam gyorsan ledarálni, mert ez egy nehéz olvasmány. És milyen igaza volt. Nem volt könnyű olvasni, hiába kevés oldalszámú könyvről van szó, több napig olvastam. Abban is biztos vagyok, hogy ez az ajánló sem lesz készen egy óra alatt. Nem egyszerű szavakba önteni az érzéseket, amiket a kötet kiváltott belőlem.
Egy anya-lánya kapcsolatát ismerhetjük meg a lapokon keresztül. Egy olyan anyának a történetét, aki nem adta meg azt a törődést és szeretetet a lányának, amit ő igényelt volna, és egy olyan lányét, aki ezt a sebet egész életében hordozta, és harmincon túl is egyensúlyozik a düh és a megbocsájtani akarás mérleghintáján.
A történet narrátora Esperina lánya, aki a beteg édesanyjának meséli el az életét egészen gyerekkorától. Nemcsak egy egyszemélyes párbeszéd zajlik a lapokon, hanem az elbeszélőnk belső monológját is hallhatjuk. Ebből megismerhetjük, az ő történetét, az ő érzéseit is. Egy olyan sebet hordoz magában évtizedek óta, ami hiába igyekszik begyógyítani, újra és újra feltépi azokkal az emlékekkel, amelyeket az anyjának mesél el nap nap után. Ki nem mondott sérelmek, a szeretethiány, szemrehányások sokasága emészti belülről, mindezek mellett igyekszik felmenteni az anyját azokért az évekért, amiket – hiába volt ott vele testben – mégis nélküle kellett eltöltenie. A védelmező ölelése, a kedves szavai, a szeretete nélkül.
Esperina hajdani viselkedését értem is meg nem is. Az okot, amiért távolságot tartott a lányától részben megértem. Viszont mint anya, elfogadni nem tudom. Saját magamon látom minden egyes nap, minden este, miután elaludt a kisfiam, hogy számba veszem azt a 2-3 órát, amit együtt töltöttünk. Sokszor emészt a bűntudat, amikor más dolgom akadt, és nem tudok leülni vele játszani. Ilyenkor is jelen vagyok, hisz egy fedél alatt vagyunk, de pl. éppen vacsorát csinálok. Majd az összes érzékem elkezd ez ellen tiltakozni, hogy lehet inkább rendelni kellett volna valamit, és annyival több időnk lett volna együtt játszani, mesét olvasni, rajzolni.
Emiatt is végtelenül fájdalmas volt számomra ez a történet. Egy önismereti utazásnak mondanám, ami sok mindenre rávilágított, és még több gondolkodni valót adott. Az egyik visszatérő kérdés, ami megfogalmazódott bennem olvasás során, hogy megbocsájtható-e a szeretethiány? Egy felnőtt ember tud-e szívvel-lélekkel, és önzetlenül gondoskodni arról a személyről, akitől ő ugyanezt a saját kiszolgáltatott helyzetében nem kapta meg? A narrátorunk is küzd a démonaival, mentségek özönét sorakoztatja fel, de ha valaki úgy nő fel, hogy egyszer sem érzi azt, hogy fontos lenne a saját anyjának, én úgy gondolom, hogy szavakkal képes a megbocsájtásra, de a szívével soha. Az a tüske mindig ott lesz, és időről időre meg fog jelenni. Vagy egy kimondott szó hozza felszínre, vagy egy rég feledésbe merült emlék.
Erre a kötetre fel kell készülni, rá kell hangolódni. Időt kell hagyni a mondanivalójának, meg kell hallani azt amit közvetít. Emiatt sem mindegy, hogy ki mikor veszi kézbe. Időt kell neki hagyni, mert súlya van, ami vagy a mélybe ránt, vagy utat mutat.
Én nagyon szerettem, de nagyon megtépázta a lelkemet ez a mély lélektani történet.
Értékelésem: 5/5
Idézetek a könyvből:
„Mesevilágban éltél, és nem is tudtál róla. Te voltál a pásztorlányka, akit meg akart enni a farkas.”
„A szeretet útja kezdettől fogva göröngyös volt.”
„A bántudat üres. Mulasztásaim tették üressé. Elmulasztom a szeretetet, az érintést. Nem adom meg neki azt a törődést, amelyre leginkább szüksége lenne.”
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Könyv: Anyám, a folyó (Donatella Di Pietrantonio) (libri.hu)