Szerző: Légrádi Gergely
Cím: Falaink
Kiadó: Kalligram
Kiadás éve: 216
Oldalak száma: 2024
Fülszöveg:
Csöpp… csöpp… csöpp… Tőmondatok. Csepegnek belém, mint az infúzió. Lassan, minden porcikámat, gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást. Szavak nélkül. Monológok dialógja.
A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor elhiszem, el tudom, el akarom hinni, hogy most már jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás. Felismerés. Döntés.
És a szavak is előtörnek…
(Für Anikó)
Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája.
(Radnóti Zsuzsa)
„Elkéstem. Ezzel is. Mindennel, aminek értelme lenne. Amivel bármit megváltoztathatnék.”
Légrádi Gergely neve nem volt ismeretlen a számomra. A munkásságát nyomon követtem, mégis a Falaink volt az első könyv, amit elolvastam a szerzőtől. Ezúton is nagyon köszönöm a recenziós példányt.
Gondolataim:
Azt már azelőtt tudtam, mielőtt elkezdtem volna olvasni a történetet, hogy nem lesz egy könnyen és gyorsan olvasható könyv, hiába egy vékonyabb kötetről van szó. És igazam is lett. A történet egy egyedülálló anya, és a beteg fia monológját, rövidebb párbeszédeit tartalmazza. Belső feszültség, a ki nem mondott szavak, gondolatok, csalódások, és a kisfiúban szűnni nem akaró remény, hogy az apja újra hazatér, és a család része lesz. Mert nem egy boldog család képe elevenedik meg a lapokon, hanem egy csonka családé, ahol az apa elhagyta a feleségét, és a fiát, mert nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nem született egészséges gyereke.
Több kérdés is megválaszolatlan maradt bennem, amikor befejeztem a történetet. Hiányoltam a neveket, nem tudtam megszólítani a szereplőinket.
A belív kialakítása egészen különleges volt, ugyanis nagyobb bekezdésekből állt, amelyekben felváltva olvashatjuk az anya és gyermeke gondolatait. Ezt a kialakítást a párbeszédek sem törték meg, nem voltak külön jelölve. Bevallom nekem ehhez hozzá kellett szoknom, de viszonylag hamar sikerült megbarátkoznom ezen tagolások hiányával.
Nehéz volt olvasni a könyvet. Egyrészt egy kisfiú szemszögét látjuk, aki szenved az ismeretlen eredetű rohamoktól, és fájdalmaktól, másrészt szenved az apja hiánya miatt. Minden pillanatban várja vissza. Különlegesen látja a világot, de a környezetétől – és itt gondolok például a tanárokra, osztálytársakra, azok szüleire – nem kapja meg azt az elfogadást, amit megérdemelne. Úgy tekintenek rá, mint egy rossz, és gonosz gyerekre. Folyamatosan ezt hallja, emiatt ő is így hivatkozik saját magára. Ezt a mondatot még leírni is borzalmas volt. Hogy éreztetheti bárki is egy gyerekkel, függetlenül attól, hogy egészséges-e vagy nem, hogy ő rossz. A szívem szakadt meg minden egyes alkalommal, amikor a kisfiú így hivatkozott magára. Az anyja, és az összegyűjtött kövei voltak az egyetlen biztos pont az életében.
Az én kisfiam egészséges, de a családban van autista gyermek, ezért látom én is, hogy bizony nem könnyűek a mindennapok, ha a megszokottól eltérő nevelést igényel egy kisember. Máshogy reagál a külső ingerekre, máshogy lát nagyon sok mindent. Észre vesz olyat is, ami felett egészséges társaik tekintete átsiklik. Ezt az élethelyzetet a szülőnek is tanulni kell. Mint ahogy a főszereplő kisfiú édesanyjának is tanulni kell. Egyedülálló anyakánt nem volt egyszerű helyt állni a fia mellett anyaként, a munkahelyén, harcolni az iskolával, intézni a mindennapi dolgokat. Mindezt úgy, hogy ne érződjön a bizonytalanság, a kétségbeesés, a harag, mert nem tudni arra hogy reagál a gyermeke.
A történetben nyomon követhetőek a gyász fokozatai. Csak nem elhunyt családtagnak szól, hanem egy tönkrement házasságnak.
Nagyon sok gondolkodni valót adott nekem ez a rövidke történet, és sok mindent át is értékeltem olvasás során. Nem könnyű téma kerül feldolgozásra az oldalakon, így azoknak az olvasóknak ajánlom, akik el tudnak merülni egy mély lélektani történetben.
Értékelésem: 5/4,5
Idézetek a könyvből:
„A cipzár olyan, mint én. Erős, nem nyafog, és jól bírja a fájdalmat.”
„Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit.”
„Néha nem mennek a dolgok. Van úgy, hogy rosszul sikerül, máskor meg jobban. Valaki ügyes, valaki nem annyira.”
A könyvet itt tudjátok beszerezni: