Szerző: Bauer Barbara
Cím: Az átutazó
Kiadó: Jaffa Kiadó
Kiadás éve: 2023
Oldalak száma: 148
Fülszöveg:
Születés és halál. A kezdet és a vég. Valóban e két pont között élünk? Vagy éppen ezt írja át egy különös találkozás?
Élet. Két állomás – a születés, amikor a világ készen áll a változásra, amit létezésünkkel magunkkal hozunk, és a halál utolsó sóhaja – közötti pillanatok sora.
Az átutazó mesélője, aki az emlékei között bolyong, válaszokat akar. Miért? Miért akkor, miért úgy, miért őt? Választ akar a kérdésekre, noha tudja, hogy az egyetlen, aki meg tudná felelni őket, már nem teheti, hiszen halott. Így a maga mögött hagyott életben keresi a válaszokat.
Új és új kérdések között őrlődik, amelyeket a távolodó idő diktál. Meg akarja változtatni a megváltoztathatatlant. Le akarja győzni, el akarja üldözni, meg akarja ölni… a halált. Az átutazót. Aki jön, megkeseríti a mindennapokat, majd távozik, elragadva, ami kell neki, és onnantól az élet része lesz. Ott van minden fotón, ünnepnapon, régi bútorok között, az utcán, a temetőben, egykori facsemetékben, kopott emlékekben, lezárt és nyitva maradt történetekben, hangokban, ízekben… a zsigerekben. Éjszaka. És nappal. Két mosoly között. Elsírt és elfojtott könnyek között. De sosem fedi fel magát igazán.
Mígnem eljön egy váratlan pillanat. Egy különös beszélgetés kezdete.
„Semmi nem érkezik előbb, mint szükséges. Mindent akkor kapunk, amikor készen állunk rá.”
A Találkozások kisregény sorozatának első része, Az idegen mély nyomot hagyott bennem, ezért nagy elvárásokkal vettem kezembe a folytatást. Viszont pont annyira tartottam is tőle. Nem véletlenül. Nagyon köszönöm a Jaffa Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a történetet is.
Gondolataim:
Normál esetben egy ekkora terjedelmű kötetet egy este alatt elolvasok. Most azonban napokat töltöttem vele, és minden egyes alkalommal apró darabokra törte a lelkemet. Megrázó, szívet tépő, és elgondolkodtató olvasmány volt, ami meghatározó kötete lett nemcsak az idei évemnek, de szerintem az egész életemnek is.
Az átutazó főszereplője a halál. Mindenki életében jelen van. Van aki találkozott már vele, mindannyian kérleljük, hogy várjon még, adjon még egy kis időt, ne jöjjön még. Majd amikor megérkezett – akár váratlanul, akár úgy, hogy számíthattunk rá – vádoljuk, dühösek vagyunk, alkudozunk, összetörünk.
Felkészültünk az elmúlásra?
Szembe tudunk nézni vele? Szembe merünk nézni vele?
El tudjuk fogadni?
A választ maga a halál fogalmazta meg:
„Eddig a halál után hagyott űrről beszéltél. Vádoltál, hogy csak jövök, elragadom az életet, mit sem törődve azzal, amit magam után hagyok. Fájdalomról, hiányról, gyászról, vissza nem hozható pillanatokról, emléknek szánt tervek megsemmisítéséről szónokoltál. Azt gondoltad nem vagyok tekintettel senkire és semmire. Hogy keserű, amit magam mögött hagyok”
Ezek az én szavaim, az én gondolataim voltak, szinte napra pontosan egy évvel azelőtt, hogy kézbe vettem ezt a könyvet. Egy évvel ezelőtt egy temetőben álltam, egy sír mellett, könnyeimen keresztül néztem egy sötétbarna koporsót, és ugyan ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. A miértekre kerestem a választ. Azóta is keresem. Borzasztó nehéz szavakba önteni, amit ez a kötet adott nekem. Érzem, hogy idővel segíteni fog, azt is tudom, hogy még nagyon sokszor el fogom olvasni, és minden egyes alkalommal össze fog törni. De segíteni fog. Talán békét is hoz majd idővel.
„Van, amibe nem lehet beletörődni.
Van, amit nem lehet elfogadni.
Van, amit nem lehet felfogni sem.”
Bauer Barbara ismét a tanítóm volt. Egy olyan dologra emlékeztetett, amit gondolom velem együtt sokan mások is hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Ez pedig az idő. Annak is a véges mivolta. Mindig mindennel rohanunk. Munkába, onnan a gyerekért, onnan haza. De a pillanatokat ki fogja megélni? Ki fog emlékeket gyűjteni? Mikor fogunk megállni, megélni a jelent? Amikor értünk is eljön a halál, vajon képesek leszünk azt mondani neki, hogy készen állunk az útra, mert megéltünk mindent, ami teljessé tette az életünket?
Nagyon megrázó történet volt, apró darabokra tört. Mindezek mellett viszont életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya is. Nekem szólt, hozzám szólt. Sokat gondolkodom rajta azóta is, mióta elolvastam.
Ha csak egyetlen szót tartalmazna ez a bejegyzés, akkor az a KÖSZÖNÖM lenne!
Értékelésem: 5/5
Nem kérdés, hogy kedvenc könyvem lett!
Idézetek a könyvből:
„(…) az élet nem évek, hanem pillanatok sora.”
„A Halál olyan, mint egy átutazó, aki még a kabátját sem veti le, nem időz, nem kérdez.”
„A halálnak az élőkkel van dolga, nem a holtakkal. Nem az élet után érkezik. Nem azért felel, ami az élet után következik, hanem az élet utolsó pillanatáért.”
A könyvet itt tudjátok beszerezni: