Antoine Laurain – A piros notesz

covers_483288.jpg

Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.
Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…

 

Legelőször szeretném leszögezni, hogy senkit nem szeretnék megbántani a könyvekről alkotott véleményemmel. Ez kizárólag az én véleményem, senki nem befolyásolt a megírása közben.

Na akkor a könyvről röviden, mert félek, hogy a mondanivalóm végére letiltanak a saját oldalamról. 🙂 Ettől borzalmasabb könyvet ritkán fogtam a kezembe. A végére már kifejezetten sajnáltam a fákat, amiket emiatt a könyv miatt vágtak ki.

A történet unalmas, a fordítás kritikán aluli („Deviszont”? – Most komolyan, hogy lehet ezt kiadni nyomtatásban?), a szereplők sablonosak, és az egész könyvben nincs semmi, ami eredeti lenne, és egy kicsit is felkeltené az érdeklődésemet.

A történet röviden: Laure-t megtámadják az utcán, ellopják a táskáját minden iratával, személyes tárgyával együtt. A támadás során fejsérülést szenved, ami miatt kómába esik. Laurent, a történet másik főszereplője, a könyvesboltja felé sétálva talál egy táskát, amiben személyes iratok nincsenek, viszont talál benne fényképeket, kulcscsomót, és a titokzatos piros noteszt.

Laurent annyira elbűvöli ez a női táska, és a tartalma,  hogy a fejébe veszi, megtalálja a tulajdonosát, és visszaadja neki. 

Amit én vártam ettől a könyvtől: ha már Párizsban játszódik, akkor minimum egy kis idegenvezetést, érezni a gőzölgő croissant illatát, romantikát, szerelmet, és egy olyan történetet, ahol nagyobb szerepet kap az a bizonyos piros notesz.

Ehelyett lett egy sablonos történet, és ha nem egy piros notesz lenne a borítón, akkor lehet én át is siklom felette. Nincs 200 oldal a könyv, de legalább 2 napig szenvedtem vele, pedig a hasonlóan rövid történeteket elolvasom főzés közben.

Na de vissza a történethez. Laurent megszállottként keresi Laure-t, már azelőtt elkezd komolyabb érzelmeket táplálni iránta, hogy egyáltalán tudná hogy néz ki. De ami/aki nálam kiverte a biztosítékot, az William, Laure főnöke (?). Ő eteti a lány macskáját, viszont néhány napra el kell utazni, és nincs kire bíznia Laure házikedvencét. Ekkor becsenget Laurent, akinek sikerült kiderítenie a lány címét. Mivel tudja a lány nevét, a macskája nevét, és éppen az ajtó előtt áll, ezért William a kezébe nyom egy kulcsot, hogy mivel Laure partnere, így nem lesz gond, ha szabad bejárása van a lakásba.Egy idegennek. Itt egy cifra női káromkodás azért kiszaladt a számon.

– Ezúton határozottan megtiltom, hogy ha esetleg kómába esnék, bárki átlépje a házam küszöbét, aki nincs rajta az esküvői képeinken. 😀 – 

Nem ragozom tovább, nekem nem tetszett, pedig az értékelések miatt bizakodtam.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük