Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.
Ez a könyv valahogy eddig elkerülte a figyelmemet, pedig ahogy nézem nagyon pozitív értékeléseket kapott. Ami mégis megfogott, és ami miatt felfigyeltem rá, az a borító volt. Egyszerűen tökéletes. Pedig tényleg semmi extra nincs benne, egy lány ül nekünk háttal egy mólón(?), előtte a vízfelszín. De valahogy annyi érzelem került bele ebbe a pillanatba, hogy képtelen voltam elengedni, és nem megvenni a könyvet. Amíg el nem kezdtem olvasni, addig fogalmam sem volt, hogy miről is fog szólni. Viszont elég hamar rájöttem, hogy ez a történet minden pénzt megér.
Egy könyv a gyászról, a bűntudatról, egy családi tragédiáról. Alexis meséli el a történetét hol úgy, hogy a jelenben járunk, hol pedig úgy, hogy a múltat idézi fel. Ez a váltott idősík segít abban, hogy megértsük a miérteket, közben megismerjük Lexiet, aki történetesen egy matekzseni, az MIT leendő hallgatója. A szülei elváltak, ami megviselte az egész családot, de az öccsével, és az édesanyjával közösen, egymást segítve igyekeztek túljutni a nehézségeken.
De a családi tragédiát mégsem egy válás testesíti meg, hanem Alexis öccsének az öngyilkossága. Hogy megpróbálja feldolgozni a tragédiát, Alexis pszichológusa a napló írást javasolja a lánynak. Ezek a naplóbejegyzések szintén feltűnnek a könyvben. A történet utolsó oldaláig szinte érezzük Alexis gyászát, bűntudatát, és nem engedi az olvasót sem a „mi lett volna, ha” érzés. Mi lett volna akkor, ha aznap este Alexis válaszol az öccse sms-ére, vagy felhívja? Megakadályozható lett volna a tragédia?
Ez a bűntudat vajon feldolgozható-e? Visszatérhet-e az élet a normális kerékvágásba úgy, hogy ott motoszkál a tudat alatt, hogy talán megakadályozható lett volna. Ezek az érzések gyötrik Alexist, miközben az anyja az italhoz menekül egy kis megnyugvásért.
Ez a könyv a maga fájdalmasan gyönyörű valójában segít átértékelni a családi köteléket, és rávilágít arra, hogy minden annyira múlandó.
Kívánom, hogy soha senkinek ne kelljen átélnie azt, amit Alexis családjának át kellett élni, és egy gyereknek sem szabadnak odáig eljutni, hogy csak az öngyilkosságot lássa egyedüli kiútnak a problémái elől. A könyv végéig sikerült tartani magam, bár végig gombóc volt a torkomban, a végén viszont eleredtek a könnyeim. A könyv végén mindenki számára értelmet nyer, hogy mennyire fontos, hogy ne váljunk el haraggal a szeretteinktől, ne feküdjünk le úgy aludni, hogy ott van még bennünk a düh egy kis tüskéje, mert ahogy Alexis esetében is, a bűntudat nem tágít, és felemészti az embert.
Köszönöm a Maxim kiadónak, hogy elhozta az olvasónak ezt a gyönyörű történetet. Még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már lassan egy hete, hogy befejeztem a könyvet. Most így hírtelen nem is tudok többet mondani róla, mert lassan újra elerednek a könnyeim.
Olvassátok el Cynthia Hand történetét, menjetek oda a szeretteitekhez, öleljétek meg őket, és mondjátok gyakrabban, hogy szeretitek őket! Legyetek egymás támaszai, hallgassátok meg a másikat, segítsétek legjobb tudásotok szerint!
(kép és fülszöveg: www. moly.hu)